Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-11-06 / 45. szám
„HETI SZEMLE“ Szatmár. 1912. november 6. épülnek a perifériákon, a fővárosban a katholikus convictnsok ; mert behálóztuk népszövetségi szervezetekkel az országot; mert nincs már talán egy városunk sem, a hol valami katholikus egyesület ne dolgoznék ; mert egész tábor van már a congreganistákból; mert évről-évre hangosabb zengésű, melegebb len- diilósü az országos katholikus nagygyűlés szavaktól elmámorosodott tömege; mert politikai párt is kibontotta már a christianismus zászlaját . . . Ám ez mind lehet jó, lehet szükséges, lehet ez gyökérzet, törzs, lomb és virág, de nem — mag. Mag, a riielyből a jövendő ^agyar- ország keresztény cédrusai nőnek. A mag — a sajtó. Hiszszük ma, Szent Imre ünnepén, hogy megláttatja ezt jobbjainkkal, az élen levőkkel a rajtunk segíteni akaró és tudó, a jövőnkön aggódó, hermelinpalástos herczeg, a magyar szentek Virága. — Ceterum censeo . . . A „Magyar Figyelő“ a zsidóság ellen. A mit a magyar kereszténység sejte- lemszeriien mindig érzett, hogy a zsidóság szellemben, életelvben merő negáció a kereszténységgel és nemzeti eszmével szemben, és hogy bomlasztó elemmé válik, ha a magyarság az cmanczipáczióval befogadja a nemzettest tagjául — ezt most már az annak idején elvakult liberalismus is kénytelen bevallani. Szörnyű árt fizettünk az elfogult liberalismus eme ébredéséért: megmételyezve a magyarság erkölcsi és szellemi világa, sárbataposva történelmünk szép emlékei, a becsületes egyszerűséget kielégíthetetlen igények váltották föl, panamás izü egész társadalmi és közéletünk, szinte minden vezetés kiesett a zsidó sajtó elhatalmasodása követkéz * tóben a magyarság kezéből, az eladósodás nemzeti betegséggé vált, az intelligens pályákról leszorultunk és kezében vagyunk falvakban, városokban, közgazdasági és politikai téren annak a fajnak, a mely hatalma tudatában brüszk módon viselkedik velünk; ránk zúdította az anarchikus socialismust, megmételyezett a fajunktól idegen léha erkölcstelenséggel s ezzel elgyöngitett nemzeti erőinkben és az erkölcsi és anyagi pusztulás lejtőjére vitt. De talán az a keserű eszmélés, a mely a liberális táborban is fölébredt és az eddig beczézett zsidóságnak arczába vágja a nemzetrontás szörnyű vádját, talán még nem késő. Akkor tudniillik, ha az ébredést tervszerű offenziva követi. A „Magyar Figyelő“ november 1-i száma különben igy ir : ,.A faji törekvést nem a szabadság, hanem az uralom elégíti ki csupán. Napjaink története ugyanezt bizonyítja. A magyar szabadelviiség keresztülvitte nemrég az egyházpolitikai reformokat. A vezetőosztály többségének demokratikus érzése és a katholikusok többségének li- berálizmusa tette azt lehetővé. Abból indultak ki, hogy az izraelita vallásról van szó itt csupán s hogy az azzal szemben tanúsított liberalizmus minden faji különválásukat eltörli. Azonban nem igy történt. A régi nemzedék még elhagyta német zsargonját, magyar nevet vett föl és sovinista volt. De jött egy uj — már a „szabadságiban fölnőtt — generáczió s annak egy része már egészen más hangon beszél. Ma már az izraelita vallásu magyar állampolgárok csoportja mellett ott látjuk a radikálizmus jelmezében szereplő faj-esidóság félre nem ismerhető érvényesülési vágyát. Még nemrég panaszkodott a felekezeti türelmetlenség ellen s ma már bántó türelmetlenséggel támadja a nemzet óriás többségének keresztény világnézetét. Még nemrég panaszkodott, hogy idegennek tekintjük a galicziai jövevényt s ma már hangsúlyozza, hogy e nemzet történelme, idealismusa, érdeke, dicsősége az ő szemében idegen. Keresztény ellenességét felvilágosultságnak, magyartalanságát radikálizmusnak hirdeti s a kiktől beolvadást vártunk, a bontó elemek munkáját segítik most elő. Szükséges azonban, hogy végre hangot adjunk annak az érzésnek, a mely annyiunk lelkében él s a mely föllázad azon, hogy a kik nemrég lettek e hon polgárai s a kik nemrég nyertek vallásuknak polgárjogot: ma a kegyelet és a türelem olyan teljes hiányával forduljanak azokkal szembe, a kik őket felszabadították; és hogy a kiket azért fogadott e nemzet fiaivá, hogy segítői legyenek, azok a nemzet minden ellenségének mindig kész szövetségesei.“ Kiáltó ellentét. Andrássy Gyulának az október 31-iki képviselőházi ülésen való szereplése méltán keltheti a legnagyobb figyelmet. Nagy jelentőségűvé teszi a demonstrácziót András- synak tekintélye és politikai súlya. De a külsőségeken felül tartalmilag is oly erős alapon és oly súlyos érvekkel támadta Andrássy a Lukács és Tisza rendszerét, hogy szavai nem maradhatnak hatás nélkül, — Megdönthetetlen bizonyítékokkal mutatta ki Andrássy, hogy Lukácsék kormányzása nem csak a törvények hosszú sorozatát sértette meg, nemcsak alkotmánybiztositékainkat s parlamentünk tekintélyét tiporta össze, de még olyan kényszerítő okra sem tud hivatkozni, amelyik a nemzet közkincseinek ezen elprédálását ha nem is megengedetté, de legalább menthetővé tenné. Sem a parla- mentárizmus, sem a nemzetnek semmiféle érdeke nem kivánta azt, hogy szuronyok között, az ellenzék brutális kizárásával hozzanak törvényeket és hogy munkapárti értekezletté alacsonyittassék a képviselőház. Mindezt egyedül a legcsunyább önzés, Lukács és pártjának hataloméhsége kivánta. Nem a nemzet volt veszedelemben, hanem a kor- rupczión felépült munkapárti kormányzás: Lukács es pártjának megmentéséért kellett veszedelembe dönteni a nemzetet. A Tisza- Lukács czégjegyzése alatt működő munkapárti érdekszövetség lelkiismeretlenségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a kétszínű játék, amit a házszabályokkal űztek. Mikor a véderőjavaslat megszavaztatását sürgető bécsi parancsot kellett végrehajtanak, akkor üres formaság, a nemzeti akaratot bénító kö- löncz volt nekik a házszabály, amelyen nyugodtan keresztülgázolhattak. Most pedig, mikor az ellenzéket guzsbakötni, a kellemetlen kritikát végleg elfojtani szeretnék, most egyszerre felmagasztalják a házszabályt. Most megteszik az „üres formaságot“ mindenek fölött álló „suprema Zea:“-nek, amelynek alapján el lehet kobozni a képviselők immunitását, szólásszabadságát, sőt a kerületek képviselő-küldési jogát is. Tiszáék szemében a házszabály nem alkotmánybiztositék, hanem hitvány takaró, amelyet hol félrerugnak, hol magukra húznak, aszerint, amint pártérdekük épen kívánja. legszentebb testével egy haldoklóhoz sietett. A jámbor gróf azonnal leszállt lováról, térdre borult és áhítattal imádta a Szentséget. Egy megáradt hegyi patak azonban útját állta a papnak, aki saruit le akarta oldani, hogy átkeljen a rohanó vizen. Rudolf ezt látva, készséggel átadta neki pompás lovát, hogy a haldokló az óhajtott mennyei eledelben mielőbb részesülhessen, — ő maga pedig ap- ródja lován folytatta a vadászatot. Amint a pap másnap reggel visszavezette a paripát, hogy hálás érzülettel átadja urának, a gróf e szavakkal utasította vissza: — Isten mentsen, hogy a harczban és vadászaton használjam“azt a lovat, mely Üdvözítőmet hordozta. Erre az Ur szolgája lelkesülten, prófétai ihlettel a következő áldó szavakra fakadt: — Nemes gróf! Tegyen naggyá és boldoggá földön és mennyben az Ür, amiért nevét megdicsőited ! Ékesítse korona leányaid fejét és hosszú századokon át viruljon nemzetséged. A pap jósszavai teljesültek: Rudolf leányai mind fejedelmekhez mentek nőül. Mechtild,— Lajos, rajnai gróf és bajor herczeghez; Ágnes — Albert szász herczeghez és Hedvig — Ottó, brandenburgi őrgrófhoz; Katalin — Ottó bajor herczeghez, a későbbi magyar királyhoz; Jutta — Vencel cseh királyhoz és Klementin — Martell Károly, szicíliai herczeghez, akinek fia Károly magyar királylyá lett. Rudolf mély hitéről és istenfélelméről tanúskodik többek között a császárrá koronázása alkalmával lejátszódott magasztosan szép jelenet is. Németországban szokásban volt, hogy a császárok, miután megkoronáztattak, a jelenlevő fejedelmeknek ünnepélyesen kiosztották a hűbéri birtokokat és átadták a hűbériség jelvényeit. Rudolf meg^oronáztatásá- nál nem volt kéznél a kormánypálcza, amely a hübérrendszer szabályai szerint a hübér-ur jogainak gyakorlásához föltétlenül szükséges volt. Az általános zavarban az újonnan koronázott császár megragadta a feszületet s azt kormánypálcza gyanánt használva, igy szólt a körülállókhoz : „A világ megváltásának jelvénye méltán helyettesítheti a kor- mánypálczát!“ — E kijelentésre mindenki meghajolt. * * ♦ Rudolf közvetetten utódait is mély vaL lásosság és az eucharisztikus Jézus iránt való kiváló tisztelet jellemezte. II. Rudolf trónraléptekor kijelentette, hogy méltóságát egyenesen Istentől nyerte. Ezért „Isten ke gyeiméből való“ uralkodónak nevezte magát, s e czimet utódaira is kötelezővé tette. A Habsburg-házi uralkodók közül I. Miksa császár nevéhez fűződik az Ültári- szentségre vonatkozó legszebb történet. A tárgy fensége megihlette Németország egyik nagy dalnokát, aki Die Martinswand czimü költeményében örökítette meg a gyönyörű eseményt. De lássuk a történetet. Az Augsburg és Innsbruck közt vezető országút mentén felhőbe nyúló szikla mere- dezik, amelyet a nép a közelében fekvő faluról Zirlberg-nek nevezett el. Mivel a szikla hirtelen, szinte falszerüen emelkedik az égnek, Martinswand-nak is mondja a nép a mellette levő Szt. Márton temploma után. E szörnyű sziklára tévedt egyszer zergevadászat közben Miksa császár még ifjú korában. Amint a zergét űzve s kíséretét messze maga után hagyva, feljebb-feljebb hágott, egyszerre megdöbbenve vette észre, hogy visszatérnie lehetetlen. Könnyen elgonr dolható, mily rémület szállta meg a halálve- szély láttára. Maga fölött borzalommal szemlélte a lefüggő sziklákat, amelyek lezuhanással fenyegették, alatta a száz ölnyi mélység nyitott sir gyanánt tátongott, az őt körülvevő rideg szikláktól sem várhatott irgalmat: mindenünnen a halál leselkedett reá. A sziklafal szédületes magassága miatt senki sem közelíthetett a veszélyben levőhöz s hetek munkája sem tehette volna az utat hozzáférhetővé. Látta ugyan siránkozó és jajveszékelő udvari népét lent, a mélyben, de azok nem jöhettek segítségére. Két nap és két éjen át biztatta a remény, hogy valami módon megszabadul borzasztó helyzetéből. De hasztalan ! Végre is be kellett látnia, hogy halála kikerülhetetlen, mert itt ember többé nem segíthetett. De, bár a földre visszavezető ut el volt zárva előle, fohászai számára nyitva állott az ég, amelyhez most oly közel érezte magát. Es mivel testi táplálékhoz már nem juthatott, lelki eledel után sóvárgott, amelyet szent utravalóul magához vehessen. Utolsó erejét összeszedve, lekiáltott övéihez és kérve- kérte őket, hogy a papság körmenetben hozza feléje a legméltóságosabb Oltáriszentséget, hogy utolsó vigasztalásul reátekinthessen s igy megerősödve fogadja a halált. Eközben az ifjú főherczeg szorongatott
