Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-07-10 / 28. szám
2 HETI SZEMLE Szatmár, 1912. julius 1(1 színes gobeline-jét, vagy Meyer mesteri tolla festette vona meg ezeket az értékes psychéket, mint ahogy tette a protestantismus kavargó in- dulatu korával. — Alom volt. Mert róluk, ami múltúnk atlan- táiról, nem beszél Gobineau és Meyer. Legtöbbjük élő alakja mind jobban hotnályosodik, ha csak a centennaris emlékkönyv lapidaris epigrammjai fognak szólani őróluk a késő jövőnek. Alig egy-kettőről emlékezik meg egy-egy rövidebbre vagy hosszabbra fogott monogra- phia. A többinek beszédes, tüzelő élete elvész emlékezéstelenül és hatástalanul az őket még ismerők kihalásával. És ez nemcsak veszteség volna, de szégyene is a ma generatiójá- nak, ha az előbbi emberöltő tettei és nemes, neves szereplői nem élnének tovább a róluk szóló életrajzokban. A fájdalmas töprengés e sötétjébe az Irodalmi Kör alelnöke, Bodnár Gáspár gyújtott világot. 0, aki mindig érezte, mivel tartozik a jelen a múltnak s aki a psychét megfogó historikusa volt eddig is ama kortársainak, akiktől a megásott sir mellett kellett búcsúznia, ő hozzáfogott, hogy megőrizzen róluk mindent a jövendőnek. Mai számunkban is megkezd a legközelebbi múltról egy szélesebb korrajzot. De érzi ő is, hogy vannak mulasztások a régiekkel szemben. Mulasztások, amelyek pótolhatók. Mert ma a még élők tudnak az elköltözőitekről ; adataik vannak, talán levelezések is vannak birtokukban. El ne kallódjanak ezek. Bárkiről is és bármilyen kis adatról is tudnak, küldjék be, adják át az Irodalmi Kör-nek. Az Irodalmi Kör nemes feladatai közé tartozik, hogy az elmúlt száz esztendő képét a centennaris emlékkönyv és beküldendő adatok alapján megfesse oly széppé, aminő csodálatos ragyogást! volt. E szent kötelesség teljesítésére szólítjuk fel az élőket, hogy adják át emlékeiket az Irodalmi Kör-nek az elmúlt száz esztendő atlantáiról. Szatmár „dicsősége.“ Bélyegként hordhatjuk mind a kettőt. Az egyik a vármegyei munkapárt következő remeke, amely felirat gyanánt repült a magas kormány és Tisza István személye elé: „A Szatmárvármegyei nemzeti munkapárt áthatva azon állampolgári kötelezettségérzettől, hogy az alkotmányos életműködés minden irányú biztosításához bármely politikai tényezőnek támogató befolyással kell csatlakozni s e célból az állam és a törvényhozás nyugodt működését akadályozó bármilyen törekvést megszüntetni a legnemesebb feladat, amennyiben a képviselőházban lezajlott események állami életünk jövő fejlődésének biztosítása érdekéből az ellenzék részéről használt jogta- talan erőszak leküzdésére a kormány hozzájárulásával Gróf Tisza István képviselő- házi elnök ur által alkalmazott rendkívüli eszközök igénybevételének szükségét teljesen indokolttá tették, ezen lezajlott események mindenkire hasznos és üdvös eredményeinek hatása alatt ma megtartott gyűlése alkalmából üdvözli úgy a magas kormányt, mint a csatában vezérszerepet vivő Gróf Tisza István urat és kivánja, hogy az alkotmányos élet további nyugodt folyását, amint ezt Szatmárvármegye törvényhatósága is a múlt év folyamán kifejezte, továbbra is biztosítani igyekezzenek.“ A másik is bélyeg. A megyei függetlenségi párt határozata ez, amely Kelemen Samuról szól ugyan, de ő a — mi képviselőnk : „A szatmári függetlenségi és 48-as párt megbotránkozással vette tudomásul Kelemen Samunak szatmári beszámolója alkalmával kifejtett és a párt programmjával teljesen ellenkező álláspontját; különösen azt, hogy az obstrukció elitélése mellett a béke megteremtését hirdeti s óhajtja azzal a Tisza Istvánnal és Lukács Lászlóval, akik a magyar alkotmányt eltiporták, a képviselőházat katonasággal és rendőséggel megbeestelenitették, akik a népjogok ellenségei és akik az általános, egyenlő választói jog ellen törvénytelen eszközökkel küzdenek.“ A „kuruc város“ ime igy Írja be magát a nemzeti történelem lapjaira. Idegen vélemény. Néhány év előtt a történettudósok világ- kongresszusra gyülekezve, a hires cambrigdei angol egyetem történettudós tanára „Ausztria“ cim alatt tartott felolvasást, mely alkalommal csodálkozásának adott kifejezést: hogy állhat fenn egy állam évszázadokon át, mely oly soknyelvű, sokvallásu népből van összetákolva. És azzal végezte tudományos okoskodását, hogy a történelemből meríthető következtetésekből arra a meggyőződésre jutott: hogy az ilyen állapot nem lehet tartós, mert a világ haladása, egyik vagy másik hibának tultengése könnyen szétbonthatja azt. Szerinte az erős magyarság mellett ott találhatók a sokféle, legkülönbözőbb nemzetiségű és vallása népek, külön céljaikkal, külön vonzalmaikkal, egymás ellen kijátszva, részben a szomszédos rokonnépekhez vonzódva, külön kulturirányzatokkal. Szó sincs ott már közös hazáról, közös egyesitő, lelkesítő eszméről. Ebben a tákolmányban közös csak az uralkodóház, mely, mint a csiga, a házába elhúzódva, évszázadok óta keresi azt az eszmét, azt a módozatot, amely képesítené az uralkodása alatti népek békés egyesi lésére. Mentül tovább keresték ezt az egyesítésre alkalmas eszmét, annál jobban beletévedtek a bomlasztó, a szétválasztó hibákba. Seholsem látunk annyi és oly gyorsan egymást követő változatosságot, az arisztokratikus, a katonai, a vallási, a demokratikus, szellemi, tehát még a vérköteléknél is erősebb kontaktusban vagyunk és oly kölcsönös szeretetben s kegyeletes emlékezetben, mely erősebb a halálnál és keményebb, acélosabb a nagy Kőfaragónál, az Időnél is. És ezt tehetjük, tennünk kell annál inkább, mert hiszen a mi papságunk múltjáról, néma néma emlékezetéről is ha sem dal, sem hős mondák nem beszélnek, de beszélnek hagyományok szavai. Az emberiségnek elfogulatlan és öntudatos krónikái . . . beszélnek a kövek ... És önfeláldozó munkásság ! Száz és száz élet pihen a néma földben itt a mi megyénkben is, mely életnek képe egy-egy gyöngyszem a papság nagy és tiszteletre méltó múltjából. És itt fenn . . . már senki sem ismeri. * * , Itt ülök nagy, néma csendességben kertemnek lombos fái alatt. És forgatom Egyházmegyénk Évkönyveinek, Történetének lapjait,. És mikor azzal a szándékkal vagyok eltelve, hogy pár emlékezetes sort Írjak, nemcsak a mágam benső, legyőzhétlen szükségéből, de sokak, mondhatom a szó legteljesebb értelmében, igen sokak kérésére . . . a közelebb elhunyt, minket nagy veszteségben és szomorúságban itt hagyó paptársaimról . . . akkor szinte előttem lebegnek azok szellemei, sőt látható alakjai, kikről csaknem három évtizeden keresztül szerény, halvány sorokban itt e lap hasábjain és más helyeken s alkalmakkor megemlékeztem . .. És megemlékeztek sokan, mások is. És ha akad sivár lélek, ha volt, vagy van a világon ember, aki ezekben a sorokban mást, mint tiszta, önzetlen emlékezést, hálát, megérdemlett, sőt elégé nem is kimeríthető kötelességteljesitest lát .. . akkor arra kérem, legalább hallgasson. És ezeknek a szellemét, emlékezetét a maga számára ne költse fel. De mi igenis, miként eddig csak elszórtan, adott alkalmakkor, -felmelegedve a rájuk való emlékezés tüzében, szinte elbusult tekintetünket, önérzetes, sokszor eldicsekvő visszaemlékezéseinkkel róttunk, fizettünk adósságokat és úgyszólván ragadtuk magunkat a hálátlanság bilincseiből ... mi ezután gondoskodni fogunk arról igenis, hogy Egyházmegyénk múltját ne csak az adatok halmazában, ne csak a számok tömkelegében, ne csak éppen a maga csontvázában láthassa, ismerhesse a még most élő, tanúskodó jelen, de jövő nemzedék is. Össze fogjuk szedegetni azokat a képeket, vázakat, derűt és borút, örömöket és fájdalmakat, vigasztalásokat és vágyakat . . . egyszóval mindazt, ami egy ilyen nagy és tiszteletre méltó családnak — mint a mi Egyházmegyénk is — életere, lélektana, biológiája és eleven múltja. Mert csak az eleven múlt kap- csolódhatik be nemcsak a jelenbe, de a jövendőbe is. * És lám-lám . . . hinnem kell, hinnünk kell a lelkek közösségében . . . Mentői inkább érezzük, hogy azok szakadnak el tőlünk, hullanak-futnak Egyházmegyénk egéről, törnek le elég korai vagy még gyümölcsöt termelhető százados fánkról, akiknek egyénisége, alakja oszlopos erőként állott abban a tiszteletre méltó emberöltőben, mikor Egyházmegyénk első százesztendejének alkonya találkozott a második százesztendőnek hajnalával : annál inkább emelkednek ki a múlt, jelen és jövendő közösség »szentségének eszméi . . . Azok az emberek, akik egyetlen egységet alkottak, egy nagy családot, melyen belül — találják meg már végre egymást . . . Áh, a múltnak, ennek a kívánt egyesülésnek eszméje . . . kiásása, megjelenítése nem uj eszme. Nem is az enyém. Nem is a miénk. Rövid, úgyszólván röpke idő után . . . ki kellett ásni emlékét a szent, a nagy Hámnak. Pedig mindenki hitte és hihette, hogy ő neki nincs más emlékezetre szüksége, mint amit maga előirott szent életével, csudás alkotásaival. Ki kellett ásni, mert . . . az uj generáció egy emberöltő után még a nevét sem emlegeti. És aki ezt a nagy, tiszteletre méltó emléket ásta . . . nemcsak megismerte, nemcsak szerette, nemcsak követni akarta a múltat, de bízott is a múltban . . . Hiszen saját ajkairól hallottam : Kávét legjobbat és legolcsóbban beszerezhetünk kávékereskedőnél Szatmár, Kazinczi-utcza 16. „ MOKKA “ keverék czégem különlegessége 1 klgr. 4-40 korona. Villany erővel pörkölve
