Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-06-26 / 26. szám
XXI. évfolyam Szatmár, 1912. junius 2626. szám HETI SZEMLE POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Egy évre Félévre EL ŐFIZETÉSI ÁRAK: 8 K — f. Negyedévre — 2 K — f. 4 „ . — „ Egyes szám ára 16 fillér. Felelés szerkesztő : VARJAS ENDRE. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár. Laptulajdonos A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A szerkesztéséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a Pássiiiáiiy-sajtó ozimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona.----------------- Nyilttér sora 40 fillér. -----------------A lap megjelenik minden szerdán Szervezkedés. Szatmár, 1912. jun. 25. (+) A gondolatok kiforrása, testbe öltözése a közösség megérlelő napját: a megvitatást kívánja. Nag3r dolgok az egyesülés tervezései által születnek meg. És mikor megszülettek, fejlesztésükhöz újból az szükséges, hogy egy közös erőforrás szolgáltasson kifogyhatatlan elektromos áramot a fölállított gépek kerekeinek forgásához. Az ország katholicismusa ott fárad és alkot, ott dolgozik eredményesen, ahol centrális szervezet tartja a kormánykeréken a kezét. Hogy a Népszövetség oly sikerrel tudta táborba állítani országos kérdések idején a katholikusságot, ezt kiváló szervezettségének köszönheti. Az egyes egyházmegyék hasonlóan élnek, vagy panganak. A szerint, van-e egységes irányítás intézményeik élén, vagy e nélkül dolgoznak a kapkodás és a pillanatnyi hangulat-hatás szerint. A mester. Irta : RÁCZ PÁL. A mester szakálla ősz volt. Úgy összesimult a szine azzal a sápadt fényű sziporkás csillárral, ami felette lógott, mintha csak az izzó villany festette volna meg. .. Pedig a mester öreg volt. Öregebb volt, mint ez a hangtalan palota ezekkel a plüs bútorokkal, tarka nippekkel, amik elhelyezkedésűkben is elárulták a művészt. Az oroszlánlábu, kincseket érő zongora nyitva állott egy nyírott szőnyegen. Mindenütt kóta, meg kóta. Annyi szertehányt hangjegylap tarkította az Ízléses fényű szobát, hogy az öreg mester fehér szakálla meg sem tetszett benne. Kint a nyári este szellős volt. A palota parkjában csörgött a kavics, ha egy-egy inas iramodott keresztül rajta. Ki tudja hová sietett ? A mester keveset látott már. A hosszú idők íátyolt húztak szeme elé. Azt hitte, hogy egyedül van. Párnás karosszékében ülve lustán bámulta az Íróasztalon heverő kótala- pokat. Azután megszólalt. — Évi itt vagy ? Egy fiatal leányt vert fel merengéséből ez a hang. Ott ült egy bő fotelben a nyitott ablaknál, melyen keresztül hüs szellővel cserélődött ki a palota nehéz parfüm illata. Látunk egyházmegyéket, a melyekben nagyszerű social is munka folyik. Hitei- és fogyasztási szövetkezetek, gazdasági egyesületek fáradnak csodálandó eredménynyel a népjólét fejlesztésén; legényegyesületek, iparos- és gazdakörök viszik előbbre a társadalom iparos- és gazdálkodó osztályát a kulturális és erkölcsi téren. Másutt charitativ tevékenység mutat meglepő eredményeket. Vagy az intcíligentia chris- tianitása lendül föl a kath. körök, congregatiók tudatos vezetése révén. Ismét egyes egyházmegyék a kath. sajtó pártolásának, a keresztény lelkiségnek, a missiók segítésének terén tűnnek ki. A mi egyházmegyénk jó ideje alig vesz részt az ország katholi- kusságának meglendült életnyilvá- nulásaiban. Nem mintha hiányoznék itt a munkása akár a charitativ, vagy socialis, akár a lelki, vagy kulturális föladatoknak. Vannak nagy szívvel, csüggedetlenül és eredménye— Parancsol mester ? — Itt vagy még? — Itt vagyok . . . Ismét csend lett. A mester hallkan babrálta a kótalapokat. Megalapozott, kidolgozott, befelezett melódiák, megkonstruált akkordok kóvályogtak ősz fejében és éppen arra gondolt, hogy most lediktálja ennek a leánynak. Ennek a leánynak, aki hangtalan magányában vele van; aki támogatja, ha lépni akar; aki pontokba foglalja, taktusokba rajzolja azokat a szimfóniákat, amik egy elrejtett világ színes hangkhaoszából kerülnek fel rendszerbe foglalva, megcsinálva, befejezve. Az utczáról szedte fel ezt is. Agglegény életét ez a leány édesítette meg, aki valahol a városliget mellett virágot árult egykor fényes pénzekért és akit magához vett, felnevelt, gyermekévé tett. Ennek a leánynak lett apja a mester. Talán csak szeszélyből, de mindegy... Most megint megszólalt: — Nem vagy álmos Évi? — Nem, mester! A parkon túl két paripa csattogása verődött fel hozzájuk. Bizonyosan gummirádlist vittek. A leány kihajolt kissé az ablakon. Nézte a Dunát, a benne csillogó ezernyi lámpafényt. Nézte a várpalota ágaskodó falait, melyek, mint valami óriás fantom nehezedtek rá a Dunára. — Mit adnak ma ? — kérdezte a mester. — Ma? . . . „íriszt“ adják mester! A mester nagyot gondolt. Az ő darabját adják ma. sen is fáradozók; sürü sorokban látjuk a mi papságunkat különösen, de tanítóinkat és sok helyütt a világiakat is ott verejtékezni a nap hevében — és mégis Sisyphus hiábavaló munkája az övék. Látjuk pl., milyen mély hatással folyik be az oltáregyesület Nagykároly katholikusságának lelki életébe; látjuk, milyen összeforrasztó, hitszilárdságot kivívó eredménynyel dolgozik a kath. kör Munkácson — vannak még más tünetek is — de az egész egyházmegye területe mégis a magyar katholi- kusság életében mint terméketlen ugar jelenik meg. Csak az az ok, hogy nincs nálunk szervezés. Nem tudjuk, mily eszközökkel aratott sikert a lelkeken, vagy elméken ebben vagy abban a városban, községben egy-egy apostoli lélek. Ha tudnék, ha kicse- rélnők tapasztalatainkat, ha közös munkatervet dolgoznánk ki, ha a végrehajtás módozatait megvitatnék — ép úgy első sorában állhatnánk Cséplik, egyre eséplik. Mikor is irta ezt? Nem emlékezett rá. Régen lehetett. Hiszen hatvan éve, hogy először irta le az első hangjegyet. Hatvan éve, hogy az „írisz“ vérpezsdítő akkordjai megszülettek ifjú lelkében. Régen volt. Nagyon régen lehetett, mert hiszen azóta sok minden történt, sok minden. Azóta leélt egy sivár életet magában, csak magában. És mig ujjain világot élesztő melódiák hangzottak el az akusztikás termekben, addig ő belül üres életet élt. Hanem azért befejezett, megcsinált mindent. Minden munkája kész, egész, befejezett. Itt fekszik előtte egy halmazban a sok kóta- papir. Most már nyugodtan halhat meg. Készen van minden . . . És majd ez a leány tovább adja, tovább viszi . . . A leány pedig arra gondolt, hogy milyen csúnya, milyen ripacsos volt az ő finom, illatos keze, nem is olyan régen, amikor ibolyát kinált mindenkinek az utczán. Talán ő is visszavágyott innen, ebből a fényből, jómódból, ezekből a kincsekből . . . A mester kihúzta Íróasztala nagy fiókját és babrálni kezdett benne. Hátha még nincs valami befejezve ? Hátha kéne még valamelyik darabnak egy utolsó,taktus, hogy félbe ne maradjon? És turkálni kezdett a töméntelen papír között. Nem látta már, de ujjaival megérezte a pontokat, a zászlókat, a kereszteket, meg a békét, érezte a taktus vonalakat mind, mind. — Nézd csak ezt Évi! — mutatott egy papírra. Lapunk mai száma ÍO oldal.
