Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-06-26 / 26. szám
2 HETI SZEMLE Szatmár, 1912. junius 26. A parlamenti rend érdekében a renitens kisebbséggel szemben nem alkalmazhat erőszakos rendszabályokat, hisz az ő megszületése az uralkodó erőszak a nép felett. Meddig tűrjük még a hallatlan erőszakosságok hosszú sorát ? Szerencsére a botnak két vége van . . . A szabadkőművesség és a politika, A nyílt színen történő politikai eseményeknél sokkalta érdekesebb, következményeiben elég fontos az, ami a kulisszák mögött történik a szabadkőművesek páholyában. Ők a politikával dehogy is foglalkoznak, hisz alkotmányuk tiltja, de a kormányt támogatni, ha nekik az kedvező, még elveik felfüggesztése árán is szabad. A jelenlegi kormány álláspontja a választójog terén ép oly kertelés, mint elődeié. A választójog érdekében való agitálásra alapították a szabadkőművesek a választójogi ligát, mely alakulása óta egy páholy protektorátusa alatt áll. S mit látunk. Előbb a legexfmnáltabb szabadkőműves munkapárti képviselők, mint Vá- rady Zsigmond, Sándor Pál hagyták el a ligát, most pedig a nagymester, Bókay Árpád lépett ki. Igen érdekes az, amit kilépő levelének sorai közt olvasni lehet. A béke kedvéért teszi. Vájjon hol teremti meg ezen lépésével a bókét. A parlamentben ? hisz annak nem tagja, de különben is a választójog kérdésében a liga és az egyesült ellenzék könnyebben egyeztethető össze, mint a munkapárt. A békére úgy látszik a szab dkőmü- ves páholyoknak van szükségük s ezt kellett a nagymesternek megteremteni azzal, hogy a ligát otthagyta. Pedig szabadkőműves testvéri szivének hogy fájhatott az a lépés, egy tisztán szabadkőműves alkotás vezetőségéből kellett visszalépnie, támogatását megvonnia. De miért teremtette meg ezen lépés a békét? Mert nyilvánvalóan a páholyok jórésze a kormánnyal tart. Nemde érdekes, hogy a radikális szabadkőművesség, mely a jogok kiterjesztéséért rajong, nálunk akkor támogatja a legerősebben a kormánypártot, midőn az a jogfosztásnak asszisztál. De az már csak komikus, hogy . ' . testvérek támogatják Tisza Istvánt, aki társadalmi téren legerősebb ellenfelük, aki szóval és tettel vadul küzd ellenük. Csak nem lett egyszerre Tisza István az ő jó barátjuk, nem fogadta el törekvéseik védelmét? Dehogy. De miért támogatják akkor? Mert létérdekük köti őket a kormányhoz, a rendszer fenmaradásához. Addig erősek, fejlődnek, mig a hatalom támogatja őket, mig annak a felfogása kedvező rájuk nézve. Létük a kormányzati rendszerektől függ. Két dolog világos tehát. 1. Kormányzati rendszerünk kedvező a szabadkőműveseknek. 2. Ők magukban, ha nem támogatja a hatalom, gyengék. De áldozatkész emberek ezek a vezetők. Elveik felfüggesztése árán is hajlandók szolgálni a mindenkori kormányt. A mai kormány főtámasza a sza- badkőmivesség és a gazdag zsidóság. Ne higyjük azonban, hogy nincsenek sokan közöttük, akik nem jó szemmel nézik ezt a kormánytámogatást, sőt árulásnak tekintik. Ezek az u. n. független elemek, t. i. nincs vagyonuk, nincsenek vállalkozásaik, melyeknek gyarapodása, sikere a kormány jóindulatától függne. Ezeknek hallgatni kell, hisz a páholyban is a gazdag embernek plurális szavazata van, egy a személyéé és másik a vagyonáé és azoké, kik le vannak neki kötelezve. A páholyok legfőbb teendője pedig a tagok anyagi érdekeinek előmozdítása. A választói jog, az mellékes. Lelkesedjék érte a munkásság, áldozza az, ha kell, az életét is érte. Ö csak nyerhet ezen küzdelemben, de a gazdag vállalkozó, az tönkre is mehet. — A terhes véderőreform hogyne kellene, a létszámemelés minden következményeivel csak támogatásra érdemes dolog. Természetes. Hány uj laktanyát kell majd építeni. Több katona — több szállítás. Mily gyönyörű kilátásaik vannak a jövőben a testvéreknek ! Ezeket akarta lerontani az ellenzék a választói jog rendezésének folytonos sürgetésével. A választójogi reform, az ráér, de az építkezések, az uj szállítások nem érnek rá. Gazdagodni kell a gazdag . • . testvéreknek, akkor majd jut valamicske a szegényebbeknek is. Egymást támogatni kell és ennek ára a hallgatás. A véleményét mindenki szabadon nyilváníthatja, de csak befelé. Ismét egy bizonyíték tehát arra, amit annyiszor megirtunk : igenis a szabadkőművesség politizál, nem tartja meg alkotmányát, de azért bántódás nem érheti, mert támogatja a kormányt. Jegyezzük meg magunknak ezeket a tényeket s ha választásra kerül a dolog, emlékezzünk meg róluk. Csak azt támogassuk, aki arra érdemes és aki hatalmát nem arra használja fel, hogy ádáz ellenfeleink érdekeit szolgálja vele. a katholtkus élet eleven mozgalmasságának, mint más egyházmegyék. A munkácsi plébános, a nagy károlyi oltáregyesületi igazgató metliodusa bizonyosan ép oly sikerre vezetne más városban, vagy községben is. Kellene ismernünk ezeket a czélra vivő eszközöket! Úgy gondoljuk, hogy a pár év óta meghonosított közös papi exer- citiumok lehetnének a kiinduló pont az ilyen általános, egyházmegyei szervezkedéshez. E lelkigyakorlatokon az öt vármegye papsága, később tanítósága és intelligentiája összegyűl; nemcsak az egyéni újjászületésre, hanem ez országrész renaissance-ára is fölhasználhatók e napok. A lelkigyakorlatok után egy nap legyen ez egyházmegye katho- likus ügyeié. Gyűljenek össze közös tanácskozásra a lelkigyakorlatot tartók és adják elő tapasztalataikat, terveiket; vitassák meg a megvalósítandó gondolatokat és azok módozatait. így bizonyosan majd lesz nálunk is a katholicismusnak élete. Mandátum kobzás. A munkapárt maga is meghökkent a nagy elszántságra, mely Tisza sugalmára Lukácsot megszállta. A mandátumától megfosztani egy képviselőt akkor, ha engedetlenkedik, mi más, mint az ellenzéknek örök időkre való kizárása a parlamentből. No ilyet a dicső mungópárt ne merjen koczkáztatni, mert ebbe ősszel az ellenzéknek is lesz beleszólása ! Nem képzelhetjük oly elpusztultnak az ország lakóit, hogy némán tűrjék, mint kobozzák el az osztrákok engedelmes szolgái pontos fizetség okából azoknak a mandátu- .mát, kik az osztrák körök érdekeivel szemben mégis csak a népet képviselik. A munkapárt mint többség nem hivat- kozhatik a parlamenti rendre, s Lukács hiába argumentál a szuronyokkal és a rendőrséggel, mert a pártjának létezése a parlamentá- rizmus teljes negácziója. A leány felállott az ablaktól. Még visz- szanézett egy pillanatra, éppen akkor, mikor egy csillag futott le nesztelen suhanással a Dunába. Ügy látta, hogy a Dunába esett. — Tessék ? — Nézd meg ezt. Mi ez ? — Ez egy praeludium a „Helene“ operából. — Jó . . . hát ez ? — Ez egy dal . . . valami dal, amit én daloltam olyan sokszor, a mester meg zongorázott. — Igen .. . Hát ez mi ? — Ez egy fuga . . . remek fuga ... — és sorba rakosgatta ki az Íróasztal többi papírjai közé? — Hát ez ? — Ez csak egy esz duros fugett. . . Már unta a dolgot, mikor a zongoraművész lejebb nyúlt a fiókba. Valami papirt vett elő. Érzékeny ujjaival végigcsuszott rajta és érezte, hogy az nem kóta. — Évi, mi ez? A leány kezébe vette, pár pillanatig olvasta és elpirult. — Mester ez . . . ez levél . . . — Levél ? — csodálkozott a zenész és tovább érdeklődött. — Milyen levél ? A leány piros lett, de azért megmondta: — Ez mester, szerelmes levél . . . — Hm I — gondolkodott el az ősz művész — Olvasd csak! A leány elolvassa. — Az van ebben, hogy, hogyiá mondjam . ., egy nagy úri leány csodálja önt mester. Szeretne a lábai elé borulni és úgy hallgatni az ujjai játékát. Szeretne egy per- czig, csak egy perczig beszélni önnel . . . — És egyéb semmi? — Egyéb semmi . . . Ebben a levélben nincs több. A mester óvatosan nyúlt bele ismét a fiókba és csak úgy találomra húzott ki még egy papirost. — No ez ? A leány belenézett és megismerte. — Ez is az. Tőle van. Az van benne hogy ... De ezt már el nem mondom mester. Inkább elolvasom. — Jó! És olvasni kezdte: — ........Szerelmes vagyok a leikébe,-a bba a hangvirágos, költői rithmusos leikébe. Érzem, hogy minden vagyonom, minden kincsem potom semmiség az ön leikéhez, lelke kincséhez. Hogy ön megvet engem. Látom, hogy megvet. Hajoljon le hozzám, egy leányhoz, kinek a szive üres, nagyon üres . . . — Nincs tovább ? ) — Nincs, mester! — Lássuk, van e még ? Ismét kotorászott és kihúzott valami meggyürt papirt. — Ez? — Ez is az! Ezt is az a szerelmes leány irta. Végre találkoztak . . . — Ki? Én? — vágott közbe a mester. — Igen ön, meg a leány. Azt mondja itt, hogy látta egyszer közelről, látta szelíd, ábrándos szemét, gyönyörű fekete szakállát, amit gondosan nyírt. Látta, hallotta a lelkét a zenén keresztül. Látta a diadalban és szerette volna ott, a dicsőség közepette megcsókolni . . . Itt elakadt a leány. Felpihegett hosszan, izgatottan. Megzavarta ez a levél. Azt hitte, hogy nem kell, nem szabad ezt neki olvasnia. — És még ?--És még? — nézett föl a leány — Az van benne, mester, hogy várja önt. Várja minden perczen és boldog lenne, ha megcsókolná az ujjait . . . — Az enyémet ? — Igen, mester .... Az ősz szakáll megremegett. Fénytelen öreg szemeit erőltette. Erőltette és nézett. Kint sötét volt. Csillagos sötét. Bent világos volt, világos, fényes, de neki sötét, nagyon sötét. Ismét a fiókba nyúlt és kotorászott: — Mi ez ? — Ez kóta . .. — Ez ismét levél, mester! — Attól ? — Attól . . . attól, aki ezeket irta mind. — Mi van benne ? — kérdezte most már mohó vágygyal a művész. A leány fehér nyaka meghajlott kissé. Terhesnek érezte a feladatot. Akadozva szólalt meg. — Ebben igen röviden van, — sillabi- zálta a sorokat, — az van, hogy ez a leány lemond mindenről, mindenről lemond önért. Ön miatt lemond az életről . . . Itt könnyezni kezdett a leány. Az öreg művész idegesen dobolt sovány
