Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-05-22 / 21. szám
Szatmár 1912. május 22. HETI SZEMLE 3 zsinórmértékül a köz jogban, a belső politikában, a társadalom és közművelődés munkájában ; amely mindenkor szem előtt tartja ezer esztendő küzdelmes, nem egyszer viharos és sokszor véres eseményeivel kétségtelenné tett azt az igazságot: hogy ezt az államot csak a magyar fajnak és a keresztény szellemnek összefoglaló ereje tartotta és továbbra is csak ez tarthatja fenn. Avagy az inteligencziának ez a része már csak merő anakronizmus ? mely ezer éven át gyakorolta Jásziék modern (1) történelme szerint „a nép, a polgárság és a nemzetiségek elnyomását“ s most már erejét vesztve le kell hanyatlania a semmiségbe ? a vezetést pedig át kell adnia annak a résznek, mely a radikális progressió alapelveinek hódol; amely bedobálja történelmi dicsőségünket az ócsár- lás, lekicsinylés és megvetés sarával; a mely önérdekért folyt harczoknak bélyegzi fényes függetlenségi harczainkat; amely a történe- - lem tényeinek meghamisításával, valóságainak megtagadásával a zsarnoki elnyomás ezeréves színhelyének minősiti évszázadok küzdelmével megszentelt földünket, gúny tárgyává teszi hazafiságunkat, le akarja rombolni keresztény oltárainkat, élhetetlenségnek minősiti tisztességünket, kipellengérezi erkölcsünket; kezet fog mindenkivel, aki ennek a mi nemzetünknek fejlődése, boldogulása, egységének kialakulása ellen tör ; amely le akarja rombolni mindazt, amit az előttünk élt nemzedékek véres verejtékes munkával megalkottak, hogy annak helyére olyan valamit építsen, a melynek ma még a homályos körvonalai sincsenek meg gyűlölettől hajtott, a rombolás szellemétől izgatott, objektiv megítélésre képtelen agyvelejében. Mi abból, hogy a múltnak mennyi halálosnak látszó csapását volt képes nemzetünk kiheverni, mentünk nem minden alap nélkül reményt arra: hogy a nemzeti evolúciók ezen nehéz küzdelmeiben az a rész lesz a győztes, amely nem szakit sem az Istennel, sem a hazával. Ámde a nehéz harcz megvívásához és a győzelem biztosításához feltétlenül szükséges, hogy az elsőtől az utolsóig táborba szálljon mindenki, aki velünk egyformán gondolkozik. Az ellenség száma, és ereje nélkülözhetetlenné teszi a legkisebbet is azok közül, akik a keresztény magyarsághoz tartoznak. A döntő mérkőzésre össze kell szedni minden erőt, szervezni kell a nemzeti társadalom minden részét, össze kell forrasztani a magyarságot, — mintMgen helyesen mondja jea növése. Viruló férfiszökésében, egészségtől duzzadó arczvonásaival ... A városban azt mondják bizonyos körökben : — Mily kár,' kegy konzervatív, régi vágású férfiú. De akik ismerik, akik leikéhez közel vannak, tudják, ismerik, hogy világos fejű, harmonikus, nagy műveltségű tudós férfiú. . . . Milyen komolyan jár, érkezik. Szinte kirívók az arczának borús vonásai ... a mosolygó virágok közt. Szinte Szalézka is megdöbben ... a szokatlan borongáson. — Olvassa! És egy újságot ad át jegyesének. — Pestről ad hirt. Talán érdekelni fogja. Szalézkának ismerőse volt. A leány hófehér lesz, mint az alabást- rom. Kezében remeg a virág, melyből imént csokrot fűzött jegyesének. Szemei megtelnek könnyel. És egy égő csöpp, egy mélységesen nehéz csöpp oda hull hófehér keze fejére. — Szegény Elvira! Húszéves korában. Az élet gyönyörű szakában Írja búcsúzóul: „Unom az életet! Mindent láttam, mindent élveztem. Nincs miért tovább élnem. Búcsúzom.“ — Húsz éves korában, suttogta a leány újra és újra! Nincs miért élnie? Es tekintetével kérdően nézett a mellette álló férfiúra. A vőlegény felfogta a tekintetet. Ezt a nagy, ezt a mélységes tekintetet. És e pillanatban a két lény leikéből, szivéből szinte kisugárzik az élet vágyódása. Ereje, tüze, hatalma. Ragyogó szemük, üde arezuk, keringő vérük, egymást és a világot megértő szellemük ... az ifjúság pompájában gyönyörűséges harmóniába olvadt. les tanulmányában Burján Károly, — a nemzeti keresztény eszme összekötő erejével, ki kell tűzni a czélokat határozottan és meg kell világítani azt a történelmi országutat, amelyen ennek a nemzetnek ezentúl is haladni kell. A feladat nagysága a viszonyok kényszerűségével Írja elő, hogy itt visszavonásnak, vetélkedésnek, félreértésnek előfordulni nem szabad; kerülni kell mindent, ami szétválaszthatna és ápolni mindent, ami összekapcsol. Lehet-e ennél a nemzetnek ez idöszerint elöbbrevaló kötelessége? — Lehet-e ennél nagyobb nemzeti érdek a nemzet ezen súlyos megpróbáltatásaiban ? — Az alapvető tényezők mind megvannak hozzá. A magyar faj összekapcsoló ereje, a vérség kötelékei, ezer év közös küzdelmeinek emléke, a mindenható Isten tisztelete s a Krisztusban való hit mindennél jobban összekapcsolhat bennünket. Ezen nagy alapelvek mellett eltörpül minden egyéb, különbség, minden kicsinyes nézeteltérés. És amikor mi azt mondjuk, hogy egyesíteni kell a magyarságot a keresztény nemzeti eszme összefoglaló erejével, ez nem jelent támadást és elnyomást más fajok és vallások ellen. Fejtegetéseim bevezető része elég erősen utal az ellenkezőre, arra : hogy itt tisztán védelmi törekvésekről, a magyarság és kereszténység destruktiv irányzatok által támadott nagy érdekeinek védelméről van szó, nem más la- jok, nem más vallásnak elnyomására való törekvés czélzatával, hanem egyedül azon történelmi igazságnál fogva, mely szerint ezek voltak ezer esztendőn át a nemzet-fen- tartó erők, ezek adták meg a nemzetnek az egységes irányzatot, ezek biztosították a szabadságot, ezek szabták meg a politika, a gazdasági élet és társadalom erkölcsi rendjét s a nemzet — beleértve abba faj és vallás különbség nélkül annak összes polgárait — annál erősebb, annál boldogabb volt, minél hatalmasabb volt a magyarság ereje s minél tisztábban világított a keresztény vallás a nemzet útjaira. Elég legyen nagy nemzeti királyaink Szent László, Nagy Lajos_és Mátyás királyok korára utalnunk. Ennek a nagy érdeknek tehát alá kell rendelni mindent, és alá kel! vetni különösen a nagy nemzeti érdekeknek mélyen alatta álló udvariassági kérdéseket, úgy alkalmazván azokat teljes jóakarattal, hogy mindig a nemzeti érdeket vigyék előre, a kapcsoló pontokat szaporítsák s ne legyenek akadályai a nemzeti erők annyira szükséges közeledésének és összeforrásának. Ezek a gondolatok ötlöttek akaratlanul is elmémbe, amidőn a Heti Szemléből fájdalommal láttam, hogy a szatmári róm. kath. papság és katholikus egyesületek vezetői távoltartották magukat a protestánsok ünnepétől. És különösen azért tartom ezt fájdalmasnak, mert ezen az utón aligha lehet előmozdítani azt az országos érdeket, hogy katholikus és protestáns magyarok kezet fogva együtt haladjanak a magyar és keresztény érdekek védelmében. A társadalmi érintkezésnek megvannak a maga szabályai, a melyeket mellőzni félreértések és neheztelésnek felKeltése nélkül alig lehet. — Sokszor igen csekély idővel és munkával járó udvariassági ténykedésről van szó s annak megtétele mégis uj érintkezési pontokat teremt, ellentétes felfogások éleit tompítja le ; elmellőzése pedig már meglevő kapcsokat lazíthat meg, vagy már meglévő szakadékok mélységét vájja még mélyebbre. — A figyelő ellenségek pedig mindig ott ólálkodnak a közelben, mint a zsákmányára leső polip, hogy az vesetet kiélezzék, jelentőségét nagyobbitsák, az ellenfél hibás mozdulatait saját önző czéljaik részére kihasználják. — Félő, hogy most is igy lesz az annyira szivünkön viselt nemzeti érdekek rovására. Azt hiszem, hogy ezekre figyelemmel, teljes tárgyilagossággal és teljes joggal tehető fel a kérdés: vájjon érdemes és megokolt-e ily esetben egy komoly fáradságot nem igéuylő egyszerű figyelmes- ségi tény elmulasztásával a fentebb jelzett igen nagy hátrányokat felidézni ? különösen akkor, a midőn ezen udvariassági tény semmiképen sem jelenthette a szóban forgó református egyházfő egyes, a róm. kath. testvéreinkre nézve kardinális kérdésekben, elfoglalt álláspontjának helyeslését. Ezen igénytelen sorok Írója magam is protestáns vagyok s alegkevésbbé sem értek egyet a Balthazár radikalizmusával. Áthidalhatatlan ür választ el tőle a székül arizáczió kérdésében is. És pedig nemcsak a történelmi jogra való tekintettel, és nemcsak azért, mert szilárd meggyőződésem szerint ezen álláspont érvényesülése a vég kezdetét, nemzetünk pusztulását jelentené azon testvér harczoknál fogva, melyek a tulajdonjog szentségének ezen megtámadását feltétlenül nyomon kisérnék, hanem már pusztán azért is, mert én ma a magyar kath. egyházban a keresztény hit és szellem legerősebb várát látom, melynek akár anyagi, erkölcsi gyengítését épen a magyarság érdekéből tartanám megbocsáthatatlan bűnnek. S ha — mitől Isten óvjon — sikerülne ellenségeinknek a keresztény hit erős várát megdönteni, meg vagyok róla győződve, hogy utána minden nehézség nélkül mint oldott kévét szórnák szót a magyar protestantizmust is a radikális irányzatok és a hitetlenség hullámverései. Épen ezért nagyon meg tudom érteni a szatmári róm. kath. egyházi férfiak aggályait akkor, amidőn a radikális irányzatok, — s ez bizony bennünket is nagyon aggaszt — épen valamely keresztény fel.ekezet főpásztorában találnak szószólóra. Ám az a körülmény bizonyára kikerülte figyelmüket, hogy a tiszteletet nem Balthazárnak a radikálisnak és a szekularizáczió hívének kellett ez alkalommal megadni, hanem a protestáns egyházi méltóságnak, aki ez alkalommal egyházkerületét, sőt a Kálvineum országos czóljánál fogva ennek eszméjében az egész magyarországi reformátusságot képviselte. És nem fekszik-e közel a gondolat, hogy az ő személyének a mellőzését a reformátusság igen tág köreiben épen a reformátusság mellőzésének veszik? és nem azt fogják-e a katholikus társadalom vezetőiről forgalomba hozni, hogy még az olyan alkalmakkor, amelyek semmiképen sem érintik a hitbeli különbözeteket, sem kívánja a barátságos egyetértést ápolni, protestáns testvéreivel? Sajnos! rendesen a kisebb látkörü túlnyomó rész szokott igy gondolkozni, a szomorú végső eredmény tehát az: hogy egy ily, lényegét tekintve minden esetre alárendelt udvariassági kérdésnek figyelmen kívül hagyása tág körökben kelt fel bizalmatlanságot és rendkívül megnehezíti azoknak álláspontját, és helyzetét, törekvéseiknek sikerét, akik miként mi is a protestantizmus kebelében minden gondolatunkkal, minden cselekvésünkkel arra törekszünk, hogy a katholikus és protestáns magyarságot egyesítsük a nemzet és hit védelem nagy jelentőségű munkáiban. Arra is igen sok példát mutat a tapasztalás, hogy az egyének következetes ragaszkodása bizonyos irányzatokhoz a legtöbbször annak következménye, mert túlnyomóan az ugyanazon eszmekörben élő egyénekkel vagy leginkább olyanokkal érintkezik, akik irányzatának elég hatállyal ellentmondani, annak gyenge és vészes oldalaira elég meggyőző erővel reá mutatni nem képesek. Az ilyen felfogások nem a mellőzés, hanem csupán a rokonszenves érintkezés és az ellentétes felfogásokkal való súrlódás utján csiszolódnak le lassan-lassan s vesztenek merevségükből időt folyamán. Az erre való törekvés helyessége,v valamint a tömörítés nagy érdeke nagyon megérdemelte volna, hogy a szatmári róm. kath. egyház vezető férfiai, az ez alkalommal általuk kikerült kiváló képességű református főpapban csupán annak az egyháznak egyik fejét lássák és tiszteljék meg, amelynek túlnyomó többsége, erős meggyőződésem szerint soha sem fogja őt követni sem a radikálizmusban, sem a szekulárizáczió iránti törekvésekben. Viszont azonban más irányban is meg vannak az esetnek a tanulságai. A társadalmi érintkezés formáit túlbecsülni sem szabad. S ha már valamely esetben az udvariasság gyakorlásában bizonyos okoknál fogva elmaradt a megfelelő előzékenység, ez nem szolgálhat okul a másik félnek arra, hogy mellőztetését, egyéni hiúságának ezen sérelmét nagyobb jelentőségűnek vegye s felibe helyezze annak a nagy nemzeti közérdeknek, melynek hathatós megvédése mind
