Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-05-22 / 21. szám
4 „HETI SZEMLE Szatmár, 1912. május 22. nyájunk szövetkezését föltételezi. Kétségtelen, hogy a szóban forgó passiv viselkedés a legerősebb megítéléssel is legfeljebb egy udvariassági mulasztásnak minősíthető, amely jelentőségében mélyen alatta marad annak a nemzeti érdeknek, melyet katholikus és protestáns testvéreinknek [egyaránt a legnagyobb buzgalommal előmozdítani legelső és legszentebb kötelességük. A nemzeti ügy érdekében tehát bátran irányadónak vehetők a jövőre teljes általánosságban : hogy az udvariassági kérdések figyelmes gyakorlása s ezzel a rokonszenves érintkezési pontok szaporítása, csak előnyére szolgálhat a nemzeti és keresztény érők annyira szükséges tömörítésének. Ha azonban ily udvariassági figyelmesség valamely esetben mégis elmarad, ez nem szolgálhat okul arra, hogy bármelyik fél cserben hagyja azt az ügyet, melynek szolgálatára szive, esze, tudása, lelkiismerete egyaránt utalja. Ez utón kell haladnunk, ha meg akarjuk védeni az annyira féltett nagy erkölcsi javakat és érdekeket. És nemzetünk akkor lesz képes a felforgató irányzatokkal, a hitetlenség és erkölcstelenség hullámveréseivel a siker minden kilátásával szembeszállani, ha minden igaz fia figyelmen kívül hagyva az egyéni hiúságán ejtett sérelmeket, melyeknek a hazafias kötelességekkel szemben különösebb jelentőséget tulajdonítani nem szabad : erős lélekkel fog haladni azon az utón, amelyet a hit és hazaszeretet fényes csillagai világítanak be. Ha ez bekövetkezik, akkor jön el az idők teljessége s akkor érkezik meg a magyar nemzetnek igazi boldog piros Pünkösd napja. * Oly előkelő helyről vettük e föntebbi cikket,. hogy már nagytekintélyű szerzője iránt érzett mély tiszteletünknél fogva is őszinte örömmel adjuk közre. Mert az a nagystylü beállítás, amely fönsőbb erkölcsi, keresztényi és nemzeti érdekek világításába helyezi az ellenféltől annyira kiélezett távolmaradását a szatmári katholikusságnak Balthazár ünneplésétől ; az a megkapóan előkelő, mély és tiszta hazafiság, amely szivet megfogóan lobban elő a cikkből; az a higgadt pártatlanság, mély hit s a felfogásnak emelkedetten tisztult magaslata; a nemesen arisztokratikus czélzat, amely széthúzás helyett a nemzeti lét ezeresztendős alapjainak közös megvédésére hívja föl a magyar kereszténységet — mind a legbensőbb együttérzésünkkel találkozik. Általánosságban ezeken az alapokon kell állnia minden magyar kereszténynek. Ám az előkelő publicista iránt érzett minden hódoló tiszteletünk mellett is a klasz- szikus tömörségű czikk egy részével nem érthetünk egyet. Balthazár Szatmáron léte ugyanis nem úgy történt, mintha ő egyéniségét teljesen elejtve pusztán a magyar protestánsok képviselőjéül és főpásztoraként jelent volna meg. Ellenkezően, szatmári szereplése alatt szinte tüntetőén Balthazár személyének szólt az egész ünneplés. A fogadtatására való nagyarányú előkészületek is ilyen éllel történtek. A helyi szabadkőmivesség radikális lapja, az „Uj Szatmár“ megérkezése előtt pedig egyenesen mint fegyvertársát s a radikálizmus apostolát üdvözölte Balthazárban, szembeállítva őt durva támadással a szatmári püspökökkel, akik mind elfogultak és ellenségei a felvilágosodott, liberális haladásnak. Ez hangzott ki az ünnepi előkészületekből is, amelynek hatása alatt szinte elmosódqtt a Kalvineum eszméje s az előtérben Balthazár személye állott, azé a Balthazáré, aki a szekularizáció fanatikusa és minden szereplésével a katholicismus esküdt ellenségének mutatta be magát. Ilyen körülmények között Balthazárban a radikálist, a szekularizáció hirdetőjét és az ezekért ünnepeltet kellett látnia, a katholikusságnak, ami egyenesen kihívta a tüntető távolmaradást. Sőt éppen a föntebbi czikkben hangoztatott nagy és mindennél fontosabb nemzeti és keresztényi érdekek követelték, hogy a radikálisok apostolául feltüntetett Balthazárt a destruktiv tábor tagjának tekintse a katho- likusság. Ám a czikk intentióival együtt valljuk és tettel is kimutatjuk együttérzésünket s a közös keresztényi érdekek mellett együttműködésünket azzal a protestantizmussal, amelynek legjelentősebb része maga is elitéli Balthazár radikális elveit. Ezt hirdettük és erre is törekszünk. Hisszük, hogy a fönti czikk s a mi igazolt álláspontunk — az ellenfél minden mesterkedése dacára is — összehoz bennünket a magyar keresztény haza érdekében való közös munkálkodásra. A radikálisok és a vármegye. A nemzeti szabadságért és jogokért vívott küzdelemben a Szent Istvántól alapított vármegyék szerezték a legnagyobb érdemeket. II. József abszolutizmusa egyenesen a vármegyék szorították törvénytiszteletre I. Ferencet, a szent szövetség tagját. És a legutóbbi nemzeti ellenállásban is a vármegyék voltak a küzdelem leghatalmasabb tényezői. Méltán tartjuk tehát a vármegyéket a magyar alkotmány védőbástyáinak. Ámbár minden komoly gondolkozó és mélyebb itéletü ember elismeri, hogy a vármegyei intézmények lehetnek, vagy vannak is hibái, fogyatkozásai: mégis kegyelettel tekint reá és ösztönszerüen védelmezi minden hazafiasán gondolkozó magyar ember. Meg döbbentő tehát az a czinizmus, amellyel a „Világ“ egyik minapi számának „Provincia“ című cikke nyilatkozik erről az ősi intézményünkről, mindőn a többek között ezt mondja : „ . . . Bizony furcsa, egy istencsodája vármegye s mind az a fölösleges cafrang, cof, amelyből élnie, táplálkoznia kell! Egy darabb őskorszak, egy darabb dominiumos gőg, fölös arisztokratásdi; néha: fönn az ernyő, nincsen kas, kényuru zsarnokság, maradi, posványos, avult renszerek dédelgetője, tehetségesek megölője, bátrak gör- nyesztője és még sok-sok minden, ami viszi ugyan a kultúra, a haladás szekerét, de hátrafelé ! Mindig hátrafelé. És amint régi dolog, hogy az ócska lim-lomot tűzre, szemétre, fenébe szoktuk dobni: úgy kell félrevetni az újból mindazt, ami kerékkötő ami tűzre, szemétre való.“ Nos, hogyan tetszik a radikális tábor egyik sajtóorgánumának ez a meghatározása a vármegyéről ? 1 Politikai elmélkedés. Nemzeti politikánk vetése ugyan szépen érik. Megérett, nem az aratásra, hanem a kiszántásra. Ha szembeálllitjuk ama követeléseket, amelyeknek jegyében az utolsó évtized nemzeti küzdelme megindult, azzal a programm- töredékkel, amelynek megvalósitását legalább az ellenzék még most is sürgeti, szomorúan kell megállapítanunk, hogy a lefelé hezitálásban eljutottunk az „októberi diplomádig. Magyar vezényszót, magyar zászlót, önálló vámterületet és nemzeti bankot követeltünk eleinte. Most már az ujonczmegajánlási jog elsikkasztásába, „abszolút felségjog“-okba is belenyugszunk. A német szolgálati nyelvet törvénybe iktatjuk. Az utolsó csepp vérünket is kisajtoló katonai terhekkel már mindenki megbarátkozott, ezek ellen már senki sem küzd. Ez a fokról-fokra való lesülyedés nem először jelentkező tünet nemzeti életünkben. így folyik ez már 400 esztendő óta. A kifárasztásnak és elkedvetlenítésnek ravasz politikája ez, amelyet Bécs mindig elővesz, valahányszor a magyar nemzet jogainak érvényesítését sürgeti. Eddig mindig sikerre vezetett ez a ravasz taktika. ' Sikerének titka a magyar nemzet érthetetlen gyengesége: szalmaláng természete, széthúzása és birka- türelme. Nemzeti küzdelmeink eddigi kudarczait megsínylettük ugyan, de mégis kibírtuk. Most azonban a változott idők, uj helyzetek s a reánk szakadó terhek a lét vagy nemlét kérdésévé tették nemzeti életünk számára követeléseink érvényesülését. Ha ezt kivívni nem tudjuk, ha megint győz az évszázados bécsi taktika, akkor ez Bécsnek utolsó győzelme lesz. Akkor nem lesz szüksége többé erre a taktikára, mert nem lesz már kit elárasztani, elkedvetleníteni és apátiába sülyeszteni. Mi azonban bízunk a nemzet életerejében. Mi hisszük, hogy a jelenlegi Zsibbadtságot egy újabb, erőteljesebb, kishitűségtől és meghason- lástól ment nemzeti felpezsdülés fogja felváltani. Csakhogy ennek a megújult életfolyamatnak a megindításához egy uj erőtényező, egy hatalmas lendítés kellene. Mi legyen az ? Ezt kérdezzük, ezt várjuk és keressük. Sokan az általános választói jogban vélik feltalálni ezt a hatalmas erőforrást. Abban bizakodnak, hogy ha százezrek helyett millióknak akarata lesz képviselve a törvényhozó testületben, akkor az az akarat ellenállhatatlanabb, kitartóbb és hozzáférhetetlenebb lesz. Hogy ez előtt még Bécs is meg fog hajolni. Hiú reménykedés ! Az ugyan bizonyos, hogy az ilyen kiszélesbitett alapon nyugvó nemzeti akarat sokat nyerne erkölcsi súlyban, őszinteségben, még talán elszántságban is. Dehát erkölcsi tényezők, milliók akaratát, jogát és forró vágyát • képviselő parlamentek nem hatnak Bécsre. Bécsnek csak a nyerserő, a brutális erőszak imponál. Ezzel az erőtériyezővel pedig mi nem nyomósithatjuk a legáltalánosabb választójog mellett sem a mi jogos követeléseinket. A szuronyok erdeje s az ágyuk tömege E$écs szolgálatában áll. Mi csak a vért és pénzt adjuk hozzá, hogy azután vérünkkel és pénzünkkel más rendelkezzék és ellenünk rendelkezzék. Azt se feledjük, hogy az általános választói jognak — kezdetben legalább — Bécs voit a leghívebb szószólója. Tette ezt nem csupán azért, mert ettől a nemzetiségi törekvések erősödését, sőt esetleg egységes nemzeti államunk megbomlását remélte. Ez a cél is vezette, az bizonyos ; de ezenkívül még másra is számított. Tudja nagyon jól, hogy az alsóbb néprétegek, főleg a szociálista eszmékkel telitett munkás- osztály, elsősorban a kenyérkérdést, a gyomor kérdését szolgálják; ideális javakért, nemzeti érdekekért nem igen lelkesednek. Ézeket az anyagias gondolkozásu, hazafias és erkölcsi javak iránt közömbös elemeket akarja uralomhoz juttatni a bécsi álnokság, hogy igy háttérbe szorítsa, örökre eltemesse a magyar nemzeti állam kiépitésére irányuló törekvéseket. Az általános választói jogtól tehát hiába várjuk nemzeti ügyünk előmozdítását. Némi javulást sivár közéletünkbe csak a választások tisztasága hozhat. Nemcsak azért, mert igy a valódi nemzeti akarat jut szóhoz a parlamentben s igy független, meggyőződéses emberek lesznek a nemzet szószólói. Hanem azért is, mert a választások minden irányú tisztaságának biztosításával kiesik a Bécsből küldött kormányok kezéből egy hatalmas fegyver, a házfeloszlatás réme, amely eddig folyton Damok- les kardjaként lebegett a pénztelen ellenzéki képviselők fölött s megfosztotta őket az elszánt, Pártoljuk a hazai ipart! Hllnden magyar ember szent kötelessége a hazai ipar pártolása. r csakis hazai termékeket dolgoznak fel. A. legkifogástalanabb kivitelben készíti a legkülönbözőbb alakú piramisokat, obeliszkeket, kereszteket, emléktáblákat, sirfedeleket. mezei kereszteket, kápolnákat, mauzóleumokat stb. t7 MODERN BERENDEZÉSŰ GÉPTEREM Ä CSISZOLÁS RÉSZÉRE. Fiók-Üzlet: Szatmár, Attila-u. 4.
