Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-05-22 / 21. szám
o HETI SZEMLE Szatmár, 1912. május 22. Jelenünk vajúdása hívogatja a tettet. íme kétezer esztendő kincshaza került fosztogatók kezébe; eszményi javakra vetnek a kereszt- refeszitők koezkát. Lelkek temetése folyik szüntelenül. Rombolás és romlás mindenütt. Mi pedig mintha megkövültünk volna. Szemünk láttára rabolnak és kezünk pihen. Csak ajkunk mozdul meg és önti a kesergő, puszta szavak árját. A panaszét, a siránkozásét. Ez az országrész, ez az egyházmegye még nem jutott el Pázmányig; ott él a jelemiádok korszakában. Mire várunk ? Szavak mikor tartották föl a lezuhanó bástyák omlását? Panaszok mikor építettek föl bevehetetlen várat ? A tett ideje elérkezett. Azt az alapkövet, a honnan megkezdődhetik az ujraépitkezés, le kell már raknunk, hogy ébredés legyen e tájon is a nem-létről a létre, a halálból az életre. A megmérhetetlen erő nagy accumulatorát: a sajtót be kell állítanunk a mi szóktól hangos, tettekben hiányos világunkba, mert e nélkül pár év múlva oda lehet Írni e két szót a mi egyházmegyénkre: — Mohács után. Pünkösdi tüzek lobognak mindenütt. A lángnyelvek leszálltak már a mi öt vármegyénk határain kivül mindenekre, csak mi vagyunk még, a kiknek igy kell imádkoznunk: — Jöjj el Szentlélek Úristen! — Tűz, izzíts meg! Lélek, szállj reánk! Láng, gyújts föl bennünket! Lehelj belénk, unszolj, csalogass, hogy — cselekedjünk! felszökött fejébe és a megbántás biborözöné- vel bontotta el szép arczát. — Én szabadjára hagylak téged. De tiszteletteljesen kérlek, hagyj engem is, de főleg leánykámat szabadnak. — Klára, valahogy félre ne érts ! Hiszen én csak ki akarlak ragadni benneteket abból . . . — A mi nektek hiányzik! — Mi hiányozhatnék nekünk? — Az Isten ... a hit ... A mi engem, a mi minket eddig is boldogított. Ezt akarnád te tőlünk elvenni? Ekkor egy perezre, igy szemtől-szembe, fenyegető, komor némaság borongott körülöttük. — Beszéljünk másról, szakította meg a csendet Klára .. . — Mily kár, hogy elzárod magad azuj világtól az uj eszméktől. Mily más táj ez! Mese. Valóság. Látnád, mikor az én leányom Elvira elmélyed, szinte átszellemül Nietzsche világába. Túl az erkölcs világába. Ah! ismered Nietzschét . . . — Olvastam szomorú sorsát, mily korán elborult, megőrült. — De a világ, a mit megrajzolt. Felépített. Az élet nagy értékével. A régi Isten, a holt Isten, a régi igazságok halálával — szivem. Az ő világa — az élet világa. Nem az az igazi világ, erkölcs, igazság, a mit a hit, törvények, erkölcsök, meg a tudományok is kijelölnek. Felfogják. Hanem a hogyan az ember, ő maga az ember felfogják. Megteremtik az életképesség értékét. No igen. Az életerő, energia. Az örök erők visszatérése. Persze olvastad Ostwald energia törvényét. — Bizony, nem olvastam lelkem. — Oh az én Elvirám! 0 nem csak Udvariassági kérdések és a nemzeti érdek. — Irta : EGY VILÁGI PROTESTÁNS. — Budapest, 1912. május 20. Mélyen áthatva az elmondandók igazságától, nem frázisképen, de a rideg valóságot akarván kifejezni, kezdem el igénytelen cikkemet a koszorús költőnek azon szomorú szavaival, hogy: „erősen megnehezült az idők viharos járása“ magyar hazánk felett. Talán még soha nem környékezte annyi külső és belső veszély, örvény és ellenséges hullámverés ezt a szerencsétlen nemzetet, mint az utolsó évtizedben és különösen napjainkban. Azok a nehéz közjogi harezok, melyeket Auszriával most már nem is jogaink teljessége, tehát a közjogi téren való előhaladás, hanem pusztán a közjogi birtokállomány megvédése érdekében állandóan meg kell vívnunk; azok a gazdasági küzdelmek, amelyeket Ausztria kormánya és népe szívós kitartással, a legnagyobb fokú önzéssel és nem egyszer a legvadabb gyűlölettel folytat ellenünk azért, hogy nyerstermelésünket ipari népének olcsó élelmezése és nyers anyagokkal való olcsó ellátása czéljából, magának biztosítsa s anyagi erősödésünk elé minél több akadályt állítson: igazán állandóan próbára teszik a magyar nemzet erejét. Politikai életünk természetellenessége, sivársága, sok tekintetben reménytelensége egymásután őrli meg a legjobb tehetségeinket. — És illojális ellenfelünk nem elégszik meg azzal, hogy az össszes hatalmi tényezőknek saját szolgálatába állításával állandóan nagyon különböző erő mérkőzésévé teszi az ellenünk folyó harezot: ezen kivül tengeren innen és tengeren túl állandóan szítja ellenünk az ellenséges felfogásokat, hogy annál könnyebben visszaszoríthassa jogaink érvényesítését. A belső politika, a kulturális és a társadalmi munka területein a helyzet talán még kevésbbé vigasztaló. — A nemzetiségi törekvések gyűlölettel teljes szitogatása éjszakon, keleten és délen; az eddig velünk minden bajban híven kitartott németség megmételyezésóre irányuló törekvések; a nemzetiségi egyházak mindinkább erősebb és erősebb elszigetelődése a magyar nemzeti olvassa . . . ő megérti. Persze ti csak olyan vallásos, klerikális szent könyveket olvastok. — Nem csak. Sok szép könyvet ismerünk. Mindet szeretjük, olvassuk, a mi a keresztény világnézetbe, a mi lelkünk harmóniájába befér .. . E pillanatban újra, — szinte belebben — Szalézka. Kezében egy kis könyvet tartott és szinte kebléhez szorította. — Valami szép kis leány-regényt olvas Szalézka. A régi tipusu leány-életből ? Ugy-e ? — Dehogy, nónikém! Az én kis katekizmusom. Még kicsike kis leány koromban kaptam, ügy őrizgettem. Ah? Katekizmus! — A mi bölcsészetünk, szólalt meg Szalézka anyja. A mi világnézetünk tükre. Tiszta és kristályos, mint az örök tó vize, melybe a bölcs és egyszerű ember, az öreg és ifjú beláthat. — A katekizmus. Ah! — Az a kis könyvecske, mely — a hol a ti szivetek nyugtalankodik, kétségbeesik, az- értelmetek elborul vagy vergődik — ez a kis könyvecske mindent megold. A mely olyan szépen beosztja az élet értékét. A mely keresztül segit a nagy örömökön és mély fájdalmakon. A mely nem áll meg a mélységeknél és nem taszít bele, de tovább visz... messze . . . egy szebb, egy örök életbe . . . Szinte átszellemült Szalézka anyja, mikor ezeket a szavakat csaknem tagolva, nyomatékosan és annyi nyugalommal, fenséggel elmondotta. Szinte érezte erkölcsi erejét ez asszony felett és műveltségének tartalmas, finomabb fénye derengett arczulatán. A bankámé nem is felelt neki, hanem Szalézkához fordult és amolyan ördögi guny- mosolylyal búcsúzott: egységre törekvő munkával szemben ; a közöny, a kétely, sőt az egyenes istentagadás terjedése a közéletben és ezeknek az erkölcsrontó és nemzetbomlasztó irányzatoknak mesterséges és rendszeres terjesztése az u. n. harezoló szabadkőmivesség és a szabadgondolkodók u. n. „úttörő“ szabad iskolái által; ezekkel szemben a magyarságnak közönye, hogy ne mondjam letargiája, a közérzés és nemzeti szellem nagymérvű hanyatlása, a sajtó és irodalom egy igen jelentékeny részének minden nemzeti érzést nélkülöző, a nemzet életérdekei iránt érzékkel nem biró, sőt a magyar és keresztény irányzatot hol mellőző, hol kigunyoló, hol egyenesen támadó irányzata; a most is alig korlátolt gazdasági szabadság, a mértéktelen üzérkedésnek dulásai a nemzet azon rétegeiben, amelyek az egészséges politikai és társadalmi kialakuláshoz a legszükségesebbek : igazán megdöbbentően sötét képét tárják elé szerencsétlen közállapotainknak. — Valóságos hadi állapot ez, amelyben a nemzet már azt sem tudja, melyik nagy érdekének védelméhez fogjon előbb. Állami élete teljes- sségét vagy gazgasági önnállóságát védje-e meg előbb, vagy az ezernyi belső ellenség terjeszkedésének szabjon-e minél előbb korlátokat ? .4 nemzet egyszerre és egyidejűleg kénytelen oltalmaim közjogi, anyagi, társadalmi, közművelődési, hitbeli és erkölcsi birtokállományát, tehát a nemzet összes életfeltételeit. A felszínen és a felszín alatt egyaránt folyik a küzdelem. Jól megválasztott leshelyekből, titkos intézmények jól fedezett hajlékaiból, különféle ezégérek alatt érik a támadások a magyarságot és a keresztény világszemléletet. Forr, kavarog minden a politikai és társadalmi élet nagy üstjében. A hadállások egy részének fedett állapota miatt még nem vehetők ki eléggé az egymással ütköző áramlatok erőviszonyai. A cél azonban nem kétséges. A harcz a fölött folyik, hogy azon értelmiség kezében maradjon-e továbbra is a nemzet vezetése, a mely eredeténél, neveltetésénél és gondolkodásánál fogva a múlt jogainak és kötelességeinek letéteményese, a múlt vérrel pecsételt' hagyományainak tisztelője; a mely a jól kitaposott nyomokon akarja folytatni a letűnt nemzedékek munkásságát; amely át tudja érezni a múltak minden szenvedését, minden dicsőségét; amely a folytonosságot tarja — Aztán jól sikerüljön a lelkioltás. Ne csalódjék soha kis kathekizmusában. S ha csalódása az oltás nyomában jelentkeznék .. . csak siessen — a mi iskolánkba. * Pünkösd napja van. A természet szinte teljes pompájába öltözködött. Az élet duzzadó teljébe. Virágok közt, a harang zúgása és a felbugó orgona méltósággal teljes hangjai nyomában sietnek a hívek templomukba. Hosszú, beláthatlan sorokban, füzéreknek ott állnak a hatalmas holtivek alatt a hitnek uj bajnokai. A Krisztushivő ifjúság. Szemükben tűz lobog. Homlokukon lelkűk életének ébredése lebeg. Az ősz püspök egyszer csak oda lép a gyermekifjuság elé. Majd köröttük jár, mintha Krisztus szelleme lebegne közöttük. Aztán áldólag emeli feléjük kezeit. Mintha a legeslegelső pünkösdnek tüzéből hozott volna magával egy szikrát. Fényéből, melegéből, sugáraiból a Szentlélek hét ajándékát öntené a lelkekbe. Az orgona bugásával összevegyül a hívek éneke: „Jöjj el Szentlélek Isten !“ Mintha ez a fönséges harmónia a hit energiájából, a krisztusi ólét valóságából, az isteni kegyelem erősségéből ömlenék szét . . . * Tavasz elmúlt és újra jött. Jött egyszer és jött kétszer . . . többször. Szalézka ott sétál a kertben virágai közt. Mily gyönyörű hajadonná serdült! Mint a teljes pompájában kifeslett liliomszál. A virágok szinte büszkeséggel üdvözlik. Szalézka — menyasszony! És éppen jő — vőlegénye is. Sugár, magas, hatalmas férfiú. Mint a cédrus, olyan
