Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)

1912-04-17 / 16. szám

^ i \yi^

XXI. évfolyam. Szatmár, 1912. április 17. 16. szám.

HETI SZEMLE

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

Egy évre — 8 K — f. Negyedévre — 2 K — f. Félévre — 4 „ — , | Egyes szám ára 16 fillér. Tanítóknak és kézmüiparosoknak egy évre 6 koroná Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár.

Felelős szerkesztő :

VARJAS ENDRE.

Laptulajdonos

A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR.

A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a Fázmány-sajtó ozimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona.-------------- Nyilttér sora 40 fillér. -------------A lap megjelenik minden szerdán.

Liard ki kard!

Szatmár, 1912. ápr. 16.

(+) A rombolás ösztöne, lázongás a törvény ellen, a tekintély gyűlölete, a fölforgatás anarchiája ott él a kulturátian emberben. De nincs irtózatosabb bűn, mint megébreszteni, fölkorbácsolni a tudatlanok, a könnyen vezethetők ez alantas ösztöneit; vakmerő cynismussal, mindent nyerni akaró elszántsággal vészes zavart támasztani azért, hogy alacsony számitók értéktelen érdek- csoportja kihasználhassa a gyújtogatás lázas zűrzavarát és uralomra jusson.

Micsoda észvesztett őrület a nemzetet megfosztani hazájától, az áUamot az egyháztól, a lelket hitétől, az embert Istenétől ?

Es erre törekszik a radikalizmusnak az a kis serege, a mely a szabadkőműves páholyokba tömörült és a mely az utolsó évtizedek alatt vezető szerepet akart elfoglalni az országos, a megyei, a városi politikában, az irodalomban, az iskolában, a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, a művészetben, a gazdasági, a kereskedelmi életben és a sajtóban.

Micsoda hangok ri koboznak,

micsoda elvek dominálnak, milyen iinmoralitás mérgez meg mindent!

Szörnyű válság, a vízözön pusztítása, a fölforgatás anarchiája fenyegeti ezt a szánandó nemzetet, a melynek ezer éve azért telt el nemes harczban, hogy most egy forradalmi szekta elrabolja az eddig megőrzött eszményi kincseinket és belédöntsön a megsemmisülésbe.

Válságos, forrongó, sőt fölfordult időket élünk és keserűen sötét, fekete perspektívákban tekint felénk a jövő, ha végre az utolsó órában nem mozdul meg az egész keresztény magyarság és nem indul a fölfelé-törés, az igazi szellemi, anyagi és morális haladás—az évezredes küzdelemben sziklaszilár- dan megalapozott keresztény kultúra — utjain előre.

Riasztó, kongató, ébresztő han- gokkal süvöltöztek a szomorú igazságot látó jók és nemesek a nemzet fülébe. Legelsőnek lapunk illusztris munkatársa: Kovács Ernő dr., aztán Huszár Károly, Miklóssy István, nemrég Szemere György és Burján Károly leplezték le a radikális, sza- badkőmives tábor pokoli terveit, a mely az erkölcsi nihilizmussal akarja teljesen tönkre tenni a már is beteg magyar közszellemet.

Kilobbant belőlük a nemes harag is : honnan veszi a féktelenkedő k kis tábora a jogot, a küldetést, hogy szóljanak a keresztény magyarsághoz ? Van-e köztük, a Jászi Oszkárok, a Szende Pálok, a Fényes Samuk, az Ignotusok között nagynevű, becsületes érzésű, nemzetének leikéből lelkezett magyar?

És lehet-e tűrni, hogy megtévesztő bolygó tüzek, a fölforgató tendencziák posványából kikelt hamis jelszavak és irányzatok: a nemzetközi socialismus, Utilitarismus, szabadgondolkozás, felekezet- nélküliség, sőt isteníagadás sodorják enyészetbe a magyarságot ? — kérdi Szemere György.

Széchenyi szavait meg kell fontolnunk :

— Nem az a szégyen, hogy valamely népről azt mondják : ott féktelen, rendbontó, stb. van ; hanem az, hogy ott a féktelent, a rendbontót nem büntetik.

És im a megébredésnek e pillanataiban, a leálczázásnak e világosságot hozó megdöbbenésében itt Szatmáron akar páholyt akakitani a szabadkőmivesség.

Az ifjú Tanódi a Kölcsey-kör előadó estéin akarta elhelyezni lépvesszőit; a szabadgondolkozók köMagyar sző emléke Bécsből.

ii.

A pádon ülők hallgatnak még pár pil lanatig, aztán megindul a beszélgetés.

— Ugye nincs hiányosságod semmiben, édes fiam ? — Kérdi az öreg néni. — Elhárító kézmozdulat és különös mosolygás rá a felelet. Emez türelmetlenséget, másik elbizakodottságot árul el.

— Derék asszonynak látszik a feleséged, törődik a gyermekkel.

— Szépen keres a varrással, én is jól hozok a konyhára, ugyan mi hiányoznék — volt rá a felelet.-— Hát haza gondolsz-e néha — kérdi most várakozásteljes arczezal az apja. — Szántani különösen szerettél, meg aratni. Nemsokára megint bekerül a termés ; nem néznél akkor haza egyet ?

— Elszoktam én már attól édes apám, túrni a földet; az csak az olyan Tóth András féléknek jó, annak még a formája is olyan

vakond forma, földhöz való. Nem megy persze semmire a munkájával. — Ismét megjelenik az előbbi mosolygás ajka körül, de most már gúnyos árnyalattal. — Aztán a napsütést se szenvedi már a fejem, megfájdul tőle — teszi még hozzá. — Itt csak vau árnyék még az utczán is, a szoba meg éppen jó hűvös nyáron ! Hanem azért, ha édes apám akarja, egyszer majd haza nézek, hogyne . . .

Áz öreg nem szól, csak a kalapját huzza még mélyebben a szemére s még jobban szétzavarja botjával a kavicsokat lába előtt.

— Úgy találsz fiam mindent otthon, ha haza jösz, mint akkor volt, mikor eljöttél

— veszi át a szót anyja. Áz istállót a tehenekkel, a félszert, a galambduczot, még csak a leánderok is ott állanak az ajtó előtt, amikről a Pálék Esztijének szoktál, mig otthon voltál, szakítani. Ő szokta, az Eszter megön- tözgetni is, ha néha napján eljön hozzánk. Én bizony elfelejtem sokszor megtenni.

— A Pál Eszter? Hát nem került még fejkötő alá ?

— Kérték már sokan azóta, de úgy hallom, nem akar férjhez menni. Hej pedig de gondos jó feleség válnék belőle.

— Talán bizony viczispánra vár ? mondja a férfi, ismét mosolyog, ezúttal önteltség ül vele arczára.

— A kis Károlykával is úgy eljátszik

— folytatja az anyóka — mintha csak a testvéröccse volna. Fon neki ostort, megcsinálja az elrontott játékait. Szereti is érte az a gyerek. — De meg mi se érezzük olyan egyedül magunkat, ha ott van. Ugy-e apjuk ? Elbeszélget az kérdés nélkül is, sokszor tréfál, megnevettet bennünket.

Akart még valamit mondani, de a kis fiú nagy garral hozta a pojáclit. Az előbb még szép, tiszta, fehér pojáclin most látható jelei vannak a nedves, sáros kavicsoknak.

— Öreg mama, itt is meglőttem, meg itt is, a szemét is eltaláltam. — Ujjacskáival mutatja a lövések nyomait.— Nem fáj neki, most is nevet, a pojáclinak semmi se fáj.

A öreg asszony megcsókolja a kipirult arczu gyermeket, az pedig az ő ölébe rakja le játékszereit: a puskát, pojáclit, meg nehány gömbölyű kavicsot. A nagyanyó arczán ott lebegett a kérdés, amint bánatos mosoly- lyal nézte a gyermeket: Hogyan tudok én hazamenni nélküled s ha haza is mentem, hogyan tudok én majd meglenni nélküled. A gyermek gondolhatott most egyet magában, mert nagyanyjához futott. Az apja feléje kapott, hogy elfogja a gyermeket, de az gyik- fürgeséggel siklott el keze alól. Nagyanyja ölébe esett, s kaczagott szívből, gondtalanul. Tetszett neki a játék, újra meg újra megismételte az átfutást egyik öregtől a másikig s hangosan sikongott a játék izgalmától. Az apa unta meg legelőbb a tréfát. Elkapta karját s magához vonta a gyermeket.

— No kis betyár megvagy, hiába meT.annnlr mai S7iimn 19, nlrinl