Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-03 / 14. szám
Szatmár, 1912. április 3. HETI SZEMLE“ 11 Igen, sőt te nevetni is akarsz. Mindenki, aki a titkoknak megfejthetetlen, kikutatha- tatlan, mindent átható birodalmát elismeri, akinek szemében az a világmindenség nemcsak konyha és állatistáló, hanem egy orákulum és szent templom is, őrült mystikus a te szemedben; gúnyos részvéttel nyújtod neki.lámpásodat és mint megsértett, megsebzett rikoltozol, ha az lábbal rug a felé. Szegény ördög! Nem borjadzik-e tehened? És te magad nem születtél-e ? Nem fogsz meghalni ? Magyarázd meg, világosítsd meg nekem mindezeket! Vagy pedig tedd egyikét e két dolognak : Vonulj vissza a te pislákolóddal valami félreeső zugba, vagy ami még jobb volna, hagyj föl azon és sirj ne azon, hogy Isten világa már levetkőzte szépségeit, prózaivá lett, hanem hogy te mindeddig oly rövidlátó valál. * Ugyan mikor harczolt úgy a bölcseség a balgasággal, hogy ez beismerte volna le- fegy vereztetését ? * Hogyan lesz valósággá a barátság ? Min- denik fél jó és igaz iránt érzett odaadása által. Különben lehetetlen. Csak felfegyverkezett semlegesség, vagy sivár üzleti, kötés. Egy ember, örökké áldassék ezért az Ég, elég önmagának, mégis a szeretetben egyesült húsz ember, azzá lehet és olyat megtehet, amire tízezer egyedülálló sem volna képes. Végtelenül nagy segítsége lehet az ember az embernek. * Milyen igazat mond Novalis!: „Bizonyos, hogy hitem végtelenül megnő attól a percz- től fogva, amikor egymás lelket is megtudtam győzni affelől. Nézz embertestvéred arczába, amelyben a jóság szelíd tüze lobog, vagy abba, amelyben a harag lángja gyuladt föl és érezd, hogy a te addig nyugodt lelked is hogyan lobban egyszerre, szinte akaratlan hasonló lángra; és besugározzátok, bevilágítjátok egymást, aztán minden egy határtalan, egymásba ömlő lánggá nem lesz (ölelő szerétéiből, vagy halálos gyűlöletből) és akkor megmondhatod, micsoda csodaerő hat az emberből az emberre. De ha ez, a mi földi életünk annyi egymás fölé rakott buckán át is igy van, hogyan lesz akkor, ha majd az isteni életről beszélhetünk 'és a benső én a benső énnel szabadon érintkezhetik ? * Igen sokszor megvan barátunkban a becsületes, igaz szándék, hogy minket támogasson ; fárad is ebben; de nem tudja megérteni, mire van nekünk tulajdonkép szükségünk; hogy magunkválasztotta utunkon előbbremehessünk, hanem azon van inkább, hogy az útjára térjünk és javíthatatlanoknak mond minket, hogy ezt tenni nem akarjuk, nem tudjuk. így esik, hegy olyan magánosán állanak egymás mellett az emberek. Nem gyámolitják egymást, sőt szinte védelmi álláspontra helyezkedik mindenki a szomszédjával szemben, nehogy az őt hátráltassa. * Soh’se panaszkodjék az ember afölött, hogy rossz korszak az, amelyben él: ezzel semmit sem ért el. Rossz az a korszak ; azért van ő itt, hogy jobbá tegye. * Az, aki nem tud a sokak szolgájává lenni, nem is lesz soha uruk, igaz vezetőjük és szabaditójuk a sokaknak. Sok tiszteletben álló, kifogástalan ember van, akik még sem igen sokat érő érők. Kevesebb dicséret illeti az olyan tisztakezü embert, aki minden dalgát keztyüben végzi. * Ez a természetes folyamat. Ez a története az isteninek mindenütt és minden időben. Melyik Isten gondolhatott valaha arra, hogy a pénzváltók vagy épen a sanhedrin előtt súlya legyen szavának ! Mikor találtak „kellemesnek“ egy Istent az emberek ? Az a megszokott dolog, hogy felakasztják, keresztre feszitik és egy pár évtizeden, századon át lábbal tiporják az emberek isteneiket, amig egyszerre csak rájönnek, hogy istenek voltak azok, amikor aztán úgy a nagyfülesek módjára kezdenek bőgni, kiáltozni. így beszél a gúnyolódó, de amit mond, sajnos, szomorú valóság. így volt ez kezdettől fogva és igy lesz mindvégig. Generatio generatio után ölt testet és előjön az ismeretlen éjszakából. Égi küldetésben. Az erőt, a tüzet, amelyet min- denikünk kap, elhasználjuk. Az egyik az ipar malmában őröl, másik a tudományok szédítő alpesi magaslataira kapaszkodik, harmadik felebarátjával harczolva darabokra tépe- tik és akkor hivatik vissza az égből küldetett. Földi ruhája lehull és az érzékek számára odalesz, mint tűnő árnyék. Mint vadul lángoló, dörgő csapatja az égi tüzérségnek, úgy dörög és lángol ez a titokteljes emberi nem messze elnyúló, gyorsan egymásra következő fönséges tüneményekben át az ismeretlen mélyeken. Fölbukkannak az örökkévalóság tengerébőj, mint egy isteni eredetű, tüzet lehelő szellemsereg, gyorsan végigszá- guldnak az ámuló földön és ismét visszabuknak az örökkévalóságba. Eltűnnek a föld hegyei, kiürülnek tengerei a mi átvonulásunk helyén. Szellemeknek, amelyek élő valóságok, ellenállhat e a föld, amely halott és csak visio. A legkeményebb gyémánt is viseli lábaink nyomát; és a legutolsó csapat rátalál majd a Ugelsők lábnyomaira is. De honnan ? Oh ég, hova ? Az ész nem tudja, a hit sem tudja, csak annyit, hogy titkokon át, Istentől Istenig vezet az ut. Fordította : Florence. Francziak öltők MŰFORDÍTÁSOK. Ára 1 korona. A jövedelem az Egyházm. Sajtóalapé. Megrendelhető a Pázmány-sajtóban Szatmáron. „ Csirrripp!“ — Verebek a feszületen.* — A jó öreg plébános úr Nagyböjti beszédet tanul. Közben kinéz az ablakon, Ott messze-messze lát nagyon, A rónát (s ebbe kedve tel’!) Födi szeplőtelen lepel. Havaz, uavaz! Már térdig ér ! — Bár lelkünk volna oly fehér! . . . Sóhajt; s tanul, int, esd tovább: — Tartsatok penitencziát! A hó künn a templom körött A piaczon mindent beföd. Templom homlokzatába bú, S búg a galamb : — Oh bú, oh bú ! . . . Köböl vésve alatta áll A feszület . . . S most rája száll Sok sok veréb! . . . Mind mérgesek, Kötekedők!. . . Tán . . . mert . . . éhesek ?! * — Csirripp galamb, csirripp ! no lám, Befagytunk! Még pedig bután! Könnyű neked: búgsz esteiig, S bendöd attól is megtelik! Hát csak béleld ki jól magad Széllel . . . S dühében mind kaczag . . . Búg a galamb : — Bízzál bohó, Majd elolvad a hó, a hó. Nagyon jó helyre szálltatok : Az Isten függ alattatok: Oh, csak hozzá forduljatok! Tudom, mindig vele vagyok : 0, 0 az úr minden fölött! Féljétek Öt! ... S kérjétek Öt, Oh verebek, oh verebek, Hogy kétségbe ne essetek! Egész világ éheseit Ó tartja jól: majd megsegít Titeket is, öcsém, húgom; Hisz’ Tőle jön minden! . . . Tudom! . . . — Csirripp! Ne óbégass tovább! Tedd lóvá az öregapád ! Hogy Isten van, nekünk ne mondd, Csirripp, sötétfejü bolond! „Véletlen“ ad azt, amit ad! S független a csirip! S szabad! Mi nem félünk ! Fenyegetünk ! S nem kérünk, csirripcsipp, . . . veszünk! Rögtön veszünk! Van ám eszünk, Szekularizálunk: csenünk! Galamb bugása szomorú: — Hitetlenek! Oh bú, oh bú! Mind próba ez, s a próba jó : Hogy tűrjétek, arra való. Ö adta ezt, Ö küldi ezt, Mert jól tűrt szenvedés megedz! . . . — Ah, úgy ! ? Hát ö eszelte ki, Hogy minket igy fog gyötreni!? . .... Jó, hogy tudjuk mi, okosok, Ki az, ki ránk ily bajt hozott! . . . És felkiált: — Csirip, csitt — csitt Gyűlés! Tanácskozzunk kicsit! . . . S kémlelvén a feszületet, Most kapnak ám csak vérszemet. — Csipp: leszögezve a keze! — Csipp: lába is! — Bírunk vele! Nem árthat, és mi árthatunk, Mert szabadok s többen vagyunk : Vonulj fel hát hőstettre kész Csiripnép! . . . Hí a tüntetés! Galambra száll mély, mély ború: — Ne bántsátok, oh, bú, oh bú! — Csitt, csitt, . . . csuhás . . . Előre csak ! . . . S csőre Krisztus fejére csap ! — Parancsodra tört ránk a hó: Elfödve mind, mi drága, jó. A piaczot, az út nyomát, Mely bő s finom falatot ád, A disznóól környékeit, S mindazt mi éhünkön segít, Ha tüstént rendbe nem szeded, Csirripp, beverjük a fejed! Galamb elbií . . . S zokogva búg! Ah! nyomorult! . . . Ah! nyomorult! . . . Krisztus nem szólt . . . Úgy hallgatott, . . . Tűrt, . . . mint egy kővé vált halott ! . . . De most a sarkon hirtelen, Egy gyermeklányka megjelen. Karján kosár. Kény ér ke benn’. Ha éhezik, hogy hát legyen Harapni mit! ... S oly gyors, noha Csak szomszédság az oskola. Ám ö az útjáról letér — Templomba! Isten kedv eér’! Egy perezre csak! ... S hogy igy köszön, Oly szép a nap! Derült öröm ! Őrangyala minduntalan, Sugallván őt, mellette van: Az oskolában jól felel, A fejét otthon sem veszti el! Megáll a kökereszt előtt, Térdet hajt, hogy imádja Ót! Mert úgy tanulta s benne hisz: „Isten fia és Ember is, Ki értünk halt, oh a Szegény /“ S most is könny csillog kék szemén. S mihelyt a feszületre néz, Kis szive gyors segélyre kész: — Nini, madárkák, . . . s éhesek, Oh Istenkém ! ... S a csöpp kezek Veszik kosárból s a fedett Helyen hamar a kenyeret Szétmorzsolják! ... S most már siet, Siet! Hogy Isten megfizet, Arra.se gondol! . . . Sebesen Suhan!.., Ne lássa senkisem ! . . . — Csipp-csipp, csipp-csipp ! . . . A verebek leszállanák. Oly éhesek, Hát mérgesen falnak, s amig Be nem telnek egész nyakig, Marják . . . egymást . . . féltékenyen . . . Hah ! Szitkozódnak féktelen ! . . .
