Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-03 / 14. szám
12 HETI SZEMLE Szatmár, 1912. április 3. És lám betelvén a begyek — Még csak akkor szemtelenek A verebek ! . . . Mert verebek! . . . — Csirripp lr S ott ül a sok pogány Megint az Úrnak homlokául Csőreiket hozzá, fenik, Hozzá fenik — úgy élezik! Társalgásuk bizarrá váV, Mind henczeg, s igy filozofál: — Csipp : az istenke megijjedt, Azért hívta e gyereket . . . — Csipp-csipp ; „ Véletlen“ müve mind ! — Csirripp: már éhezem megint : A „ Véletlen“ sem czélszerü : Nincs, .. . semmi nine ... /S' gyötri a düh 1... /S végül mind abban egyeze: — A kis lánynak nem volt esze! Csirripp . . . kaczagja mindahány . . . Csirripp . bolond volt a leány! P.lebános úr enszemével Látta, a lányka miat mivel, Hogy újra az ablkhoz ér. — Boldog kinek ilyen fehér A lelke, s oh áldott legyen ! S áthatja öt szent félelem : — Rajtam pedig (szava remeg, Elcsuklik, sir a jó öreg) Rajtam, vénhedt cselédeden Könyörülj édes Istenem ! . . . Lévay Gyula. *) L. Gy. színművész, a keresztény színház kezdeményezőjenek symbolikus költeménye. Megindult a birnáim erdő! Shakspere Macbethjéből vettem a czi- met, mert látva azt az általános nekilendülést, azt az általános fölbuzdulást, azt az egyetemes előretörést, amit a tanítói társadalom a legújabb időben tanúsít, immár biztos vagyok egy uj korszak beköszöntéről. Mig Macbeth, a szörny, a királygyilkos Macbeth a föltartóztathatatlanul biztos vég, a véres bosszú kétségtelen előjelét látta hírnökének ama jelentéséből „Amint . . . alá Birnamra néztem, hát egyszer ... az erdő mozdul“, addig én, ha a tanítói társadalom megújhodását és ennek jeleit látom, a nyugodt és biztos öntudat száll meg: végre- végre elérkezik, itt van, már ajtónkon kopog a tanítói hivatás erkölcsi és anyagi elismerésének napja. Mert megmozdult a birnámi erdő. Á tanítói társadalomban mindenfelé igyekvő munkálkodást, nagy jövőjű alkotásokat, mesz- szemenő fontosságú jelenségeket tapasztalhatunk: oly jelenségeket, amelyek eddig hiányzottak a tanítói társadalmi életből s melyek hiánya miatt soha sem alakulhatott ki egészséges tanítói közszellem. Ilyen jelenség elsősorban a különböző jellegű iskoláknál működő tanítóság egymáshoz való közeledése. Az állami tanítók, ha gyűlést tartanak, ma már nem csak az ő külön, spécziális érdekeikről beszélnek, hanem ép oly lelkesedéssel, épp oly benső meggyőződéssel hirdetik az össztanitóság kívánságait és követeléseit. Ép igy a református tanitóság sem beszél kizárólag a ref. tanítóság követeléseiről, hanem legtöbbször a hitvallásos tanitóság sérelmeiről ir és gyűlése- zik — még pedig nem lankadó kitartással és a nagy ügy fontosságához illő komolysággal. Es mi, katholikus tanítók ? ! Igen, mi eddig mindig kihúztuk magunkat a közös tanítói ügyek együttes védelméből, mi mindig megelégedettebbeknek vagy kevesebb igényiteknek akartunk látszani; mi mindig magasabb erkölcsi alapon állóknak igyekeztünk föltűnni, a kiknek az alacsony anyagi kérdés, vagy legalább is annak többi tanítói testvéreinkkel való együttes védelme — legkisebb gondunk. Azonban a kérlelhetetlen élet, a ránk zuduló anyagi gondok, az immár elviselhetetlen drágaság és siránkozásainknak eredménytelensége megtörték végre a mi nyakunkat is, s most már mi is csatasorba állunk harczolni az össztanitóság ügyeiért, küzdeni a tanítói jobblétért. A „Katholikus Tanügyi Tanács“ keresztény szoeziális szakosztályáé az érdem, hogy belátván az idők változását, a szatmári tanítóképző egyik legkiválóbb növendékének, a magyar katholikus tanitóság egyik vezérének, Kocsán Károly udvardi tanítónak indítványára elhatározta, hogy a tízezer tagot számláló szoeziális szakosztály idei nagygyűlését a VII. egyetemes tanitógyüléssel együtt, az azt megelőző napon tartja meg, mert hisz „anyagi kérdésekben úgyis egyforma véleménye van az össztanitóságnak “. E példát bizonyára követi minden más kath. tanítóegyesület s remélhetőleg széles e hazában nem lesz egyetlen tanítóegyesület sem, amely nem képviseteli magát a VII. egyetemes tanitógyiilésen. így e gyűlés mindenesetre nagyobb hatással fogja szavát fölemelni a tanitóság ügyeiben, mintha arról a tanitóság egy része tüntetőleg távol maradt volna. Erre a nagyobb hatályosságra pedig első sorban nekünk, hitvallásos tanítóknak van szükségünk, mert hiszen a mi ügyünk van ismét veszélyeztetve, amennyiben a minisztérium hivatalos híradása szerint „Az állami és nem állami tanítók fizetése közötti dis- paritást majdnem teljesen sikerült eliminálni.“ Miért csak „majdnem“ ?! Hisz mi ugyanazt a munkát, ugyanazt a hivatást ugyanazon képzettséggel, ugyanolyan buzgósággal töltjük be . . . miért lesz tehát fizetésünk csak „majdnem“ olyan nagy mint az államiaké?! Mi nem „majdnem“, hanem „éppen,, olyan fizetést várunk és követelünk, mint a minő az állami tanitóké leend! Okunk van tehát a harezra, s hogy valóban fogunk is harczolni, még pedig többi tanitó-testvéreinkkel együtt, azokkal vállvetve — csak előnyére lesz az ügynek. A második vigasztaló és jobb jövővel kecsegtető jelenség, a mire a „Heti Szemle“ is rámutat legutóbbi számában, a „Magyar- országi Tanítók Bankja r.-t.“ megalakulása. Egy elsősorban tanítói köz- és magánérdeket szolgáló bank, melyben a tanitóság nem kasztokra oszolva, hanem tömegesen, egyetemlegesen vállal érdekeltséget, valóban nagy gazdasági jelentőségű úgy az egyes tanítóra, mint az össztanitóságra. Végre lesz egy intézményünk, melyben fővárosi, állami, katholikus, községi és református, falusi és városi tanitó egy közös, egységes érdekszférába egyesül, mely igy nagyban hozzájárul az egységes tanítói közszellem megalapításához. Ezenkívül szintén részvénytársasági alapon fürdőket vásárol a tanitóság Érdély kies völgyeiben; a kath. tanitóság, illetve annak szoeziális szakosztálya üdülőházat épit a „magyar tenger“ partján. Mindenfelé pezsgő élet — a tanitóság lelkét lázas tevékenység szállta meg és az anyagi téren alkotás alkotást ér, s mindegyike ezen alkotásoknak nagy kihatással lesz a tanitóság társadalmi elhelyezkedésére. De nemcsak anyagi téren tapasztalható ez az általános nekilendülés, hanem ha széttekintünk széles e hazában, nagyon sok helyen ott látjuk a tanítót az előadói asztalnál, amint a falu népe, a felnőttek előtt ismeret- terjesztő előadásokat tart, megküzd a falusi ember előítéleteivel, konzervativizmusával, élet-halál harezot viv az alkohol nemzetrontó mérgével, harczol sokszor ellenséges áskáló- dásokkal vagy bűnös nemtörődömséggel és fönnen lobogtatja a tudás zászlóját, a haladás lobogóját. A keresztény szoeziális szakosztály fő- programmjául tűzi ki az ifjúsági egyesületek alakítását s mintegy erkölcsi kötelességévé teszi minden egyes tanítónak ezen szép és ideális alkotásnak megalakítását, mivel erre, az iskola alapmunkájának betetőzésére okvetlen szükség van. Ennek a sürgető felhívásnak nyomában mind több és több faluban alakul meg az ifjúsági egyesület, mérhetetlen hasznára a magyar népkulturának. Az „Országos Közművelődési Tanács“ ingyen anyagot bocsát ki felolvasások és szabadelőadások számára s a kir. Tanfelügyelőség és e Tanács javaslatára a minisztérium anyagilag is jutalmazza az ilyen előadásokat tartó tanítókat. A múzeumok és könyvtárak országos tanácsa ingyen könyvtárakat ajándékoz az ifjúsági egyesületeknek, gazdaköröknek s mindenütt a tanitó az a faktor, a ki munkát nem sajnálva, végrehajtja ezen országos testületek intencióit. Ott látjuk ezenkívül a tanítót minden oly intézmény élén, mely a nép, a falu gazdasági megerősödését szolgálja. Tanitó vezeti a fogyasztási szövetkezetét, tanitó hozza létre és igazgatja a hitelszövetkezeteket, gazdaköröket s immár nem lenézett „jött-ment“ a maga falujában, hanem annak valóságos vezetője. Igen, a tanitó ma már valódi néptanító, a szó nemes és teljes értelmében. Az ily nemzetmegerősitő munkának előbb-utóbb meglesz a teljes erkölcsi és anyagi elismerése s jönni fog egy jobb kor, melyben a tanítói állás megbecsülése nem csupán üres szólam lesz, hanem oly általános közfelfogás, mely minden téren minden alkalommal, úgy a törvényalkotásban mint a közéletben érvényesül. * Ha ezt a fönt vázolt mindentéren való előretörést, ezt az általános tanítói fölbuzdulást nézzük, s utána magunkba szállva azt kérdjük, vájjon mi egyenkint és összességben mennyivel járultunk hozzá ezeknek az örvendetes jelenségeknek fölidézéséhez, bizony bizony elszomorodva lemondóan kell konstatálnunk, hogy sem az irányításban, sem a végrehajtásban nem valami sokan vettünk részt, s a minket mindnyájunkat magába foglaló, „Szatmár-Ugocsamegyei kath. tanitó egyesület“ (mely ma már csak a múlté) az utóbbi időkben egyetlen egy lépést sem tett a tanítói ügyek előmozdítására, avagy a tanítói tevékenység irányítására. Hejh ! pedig hajdan, valamikor réges-régen a feledhetetlen Dr. Steinberger elnöksége idejében oly nagy tekintélyű egyesület volt ez, hogy vezetője irányitója, hangadója volt az ország összes kath. tanítói egyesületeinek. Dr. Steinberger Ferenc egy egy elnöki megnyitója országos eseménnyé tették ez egyesület gyűléseit. De ne csak a vezetőséget okozzuk e szép idők elmúlásáért, hanem nézzünk szót magunk között, ki pótolja közöttünk Ember Károly, Bodnár György, Méder, Mondik és a többi jelesek megürült helyét. Bizony senki! Szinte azt hinné az ember, hogy talán a tanitóság szellemi nívója sülyedt alá. Pedig dehogy, hanem csak a tér és alkalom hiányzik egyes rejtett tehetségek fölszinre kerülésének. Sőt ha nem is volnának ily kiváló tehetségű tagjai, az sem volna baj, ha a tagokban egyetértés, erős akarat és főleg érdeklődés, együttérzés lakoznék. Nézzünk szét magunk között, lássuk be a mi hibáinkat is ! Vájjon hányán vagyunk akik érdeklődtünk és érdeklődünk az egyesület ügyei iránt, akik próbálkoztunk az egyesület uj életre keltésével ? Bizony kevesen! Á A nagy többség nem gondol, nem törődik semmivel, hanem „úgy van jól, ahogy van“ belenyugszik a dolgok folyásába, s hogy ezekre irányitólag is befolyhatna, eszébe sem jut. Hát ezen változtatnunk kell, és fogunk is változtatni! A megalakítandó „Szatmáregyházme- gyei kath. tanitó-egyesületbe“ uj iránynak, uj életnek kell bevonulnia! Mi egynéhányan, törődünk a közzel, kik nem sülyedtünk let- hargiába, kezeskedünk róla, hogy igenis más élet lesz, mint minő a boldogult Szatmár- ugocsa megyei tan. egyesületben 8—10 éve honos. Igen, mi ezért harcolni, küzdeni és főleg dolgozni, sokat dolgozni fogunk, mert mi is ki akarjuk venni részünket a tanítói jobblétért folyó küzdelemből, hogy azután annál édesebb legyen a kiküzdött gyümölcs, hogy annál becsesebb"legyen a saját verítékünkkel kiküzdött pályabér. Hogy ezt teltessük, hogy jnvőnkért harcolhassunk, nyújtsanak módot, alkalmat hozzá, alakítsuk meg már azt a szatmáregyházmegyei tanitó egyesületet, de ne holnap, hanem még ma! ISKOLA
