Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-03 / 14. szám
Szatmár, 1912. április 3. HETI SZEMLE 9 HUSVÉT. <r'N*^> Könnyes éjszakák. — MAGYAR BÁLINT. — Addig maradtam ébren az éjjel, Amig a lelkem keserűen sajgóit, De könnyeimből győzelmi virágok Fonódtak harczot-álló homlokomra, Hogy koszorúsán fogadjam a hajnalt . .. Addig maradtam ébren az éjjel. Ez volt a küzdés 1... A régi szavaknak, Amikkel annyi kincses éjjel győztem, Semmi hatalma, semmi foganatja. Mint aki páros-harcz előtt sok éve Sírjában nyugvó szelíd édes anyja Nevét kiáltja telt, férfias hangon, (— Jőjön el, édes, jőjön és ne hagyjon 1 —): Úgy jártam én is. Esküdt ellenségem, Az este-járó bús Reménytelenség, Ördögös kéjjel úgy kaczagott rajtam S a régi jelszón, az édes Reményen. Fölemelt fejem némán lehullattam S arczomba szökkent tehetetlen vérem. Ez volt a kezdet ... És újra fölálltam És uj szavakat harsogtam feléje S visszakaczagott ezer égi jelszót A kaczagással küzdő éjjel réme. Kaczagott mindent: az Erőt, a Munkát, Lelkesedést, a Bizalmat, a Békét .. . Össze se csaptunk, mégis leverettem . . . Lehullott fejem’ újra felemeltem És utoljára végtelen keservvel Én, a leggyöngébb, a Hatalmast hívtam: Az Isten nevét harsogtam az éjbe. A lámpa lángja fölrebben e szóra, Fölcsap az égen csillagdalok árja; Akkor a hold a templom előtt fölkel S a kőkeresztre hullik a sugára. A temetőben a legújabb sirhoz Lebegő szárnyon jön a legszebb álom Föltámadásnak előálmaképen . . . Valahol messze angyal szava zendül És a szivembe érkezik a dallam És átalömlik szivembe szivembül, És diadalmas hanggá lesz a dallam Szép, diadalmas, harczi radóvá. . . Akkor felettem üt a fali-óra. Tíz . . . tizenkettő . . . Győzedelmes arccal Nyúlok a lámpa tüzes csavarához És fölcsavarnám, hogy jobban hadd égjen, Hogy az ellenség szaladását lássam. S akkor egy rémes végső lobbanással A lámpa fénye hirtelen kialszik . . . (Ó, jaj, talán a szívem örömétől Kezem a lámpa csavarán eltévedt S visszacsavarta a — kialuváshoz!) Bízni, remélni, tudni, vágyni, élni És akkor . . . akkor... újra — nem remélni!... Akkor szivemnek teli bánatával A kormos lámpát száz darabra törtem, A fali-óra lapját összezúztam És visszahívtam szemeim’ az égről És föl se néztem a templom-keresztre, És el se hittem a temető-álmot, (Mely épen akkor sírom helyén állott) Csak sírtam, sírtam nagy keserű jajjal S akkor a lelkem keserűen sajgott. . . De könnyeimből győzelmi virágok Fonódtak harczot-álló homlokomra. Könnyes keservvel amikor remegtem, Valaki forró homlokomra tette Csókoló ajka bársonyos puháját, Valaki lelkem ágyát megvetette, Valaki fáradt, hogy megerősödjem, Valaki eljött sebeim’ takarni És befejezni helyettem a harczot És a nevembe’ győzelmet aratni, Hogy koszorúsán fogadjam a hajnalt. . . Valaki eljött hozzám azon éjjel, Hogy megbocsásson, lásson, fölemeljen S a könnyeimért gyöngykoronát adjon: — A martyroknak koronáját adja. Akkor a lámpa hirtelen kialszik, Riasztó rémek kaczagása hallszik, Gúnyoló, éles kaczagása hallszik. A kaczagással küzdő éjji rémek ' A félig győző harczolót kaczagják, A bizakodó, bús embert kaczagják, Akkor a varázsigét jókor mondta, Aki a lámpát idején gyújtotta, De a győzelmet visszariasztotta. Ó rettenetes győzni s leveretni, Egy pillanatban fent és alant lenni, Magyar szó emléke Bécsből. i. Több mint két hónapja laktam az osztrák fővárost, anélkül, hogy magyar beszédet hallottam volna. Vágytam pedig rá nagyon. Az a nehány édes honi szó, ami itt-ott utcán, szin házban megütötte fülemet, azt a napot ünneppé varázsolta nekem ! Boldoggá tett pár szó, amit nem is nekem mondtak, de amelynek mégis értékes előttem minden egyes hangocskája. Óhajtottam, vaj minden napom ünneppé válhatnék ily módon, óhajtottam, de csak rövid ideig, amig el nem nyomta vágyamat az elégedettség jóleső tudata : jobb, hogy itt nem hallok magyar szót, az a jele, hogy itt kevesen vagyunk. Derülten, ragyogóan sütött a nap egyik júniusi délután. Alkalmasabb időt nem is választhattunk volna kirándulásunk napjául, mint amelyet a véletlen juttatott számunkra. Schön- brunnban voltunk, Bécs környékének kétségtelenül legelragadóbb pontján. Lassan lépegettünk a faárnyékos hűvös utakon. Kisérőnőm leolvasni igyekezett arcomból a varázslatos helynek hatását. Ujjongani szerettem volna, de bilincsben tartotta nyelvemet valami • megmagya- rázhatlan, csodálatos érzés. A rab érezheti olyanformán magát, mikor egyik börtönből a másikba kisérik, nyiló ligeten át. Ugye vannak ennek a ti testvér-országtok fővárosának is szépségei ? — kérdi kisérőnőm. Én azt gondoltam rá feleletül: testvérország-e valóban? Alaposan elfáradtunk, mire az állatkert szebb példányait is végigcsodáltuk. Az oroszlán ketrecekhez közel foglaltunk el egy árnyas padot. Az emberek nagy csoportja várakozott akkor már a ketrec előtt, várva az etetés idejét. A hatalmas nubiai hímoroszlán türelmetlenül járt-kelt börtönében, időnként mélységes morgást hallatott. Egyszerre csak eget-földet rengető ordítással jelezte éhségkeltette boszuságát. É percben éktelen gyermeksirás hallatszott, majd a siró gyermekkel egy kis társaság vált ki az oroszlán bámulóinak csoportjából. Egy hozzánk közel eső pad felé tartottak. A siró apróságot egy fiatal nő tartotta — bizonyosan az anya — Bécs polgárasszonyainak jellegzetes tipusával. Nem csititja a gyermeket, inkább a mellette haladó férfihoz intézi szavait. A férfi izmos, megtermett alak, de szinte komikusán fest rövidke bársonykabátjában, bizonyosan a nő férje, megnyugtatni igyekezett mindkettőjüket. A kicsinek cuppantott összecsucsoritott szájával — ej no hiszen ezt Magyarországon láttam én csak igy, evvel a mozdulattal, evvel az arckifejezéssel. Tudja Isten miért, magyar szót vártam tőle, de ő németül figyelmeztette az asz- szonykát az oroszlánra, amely épen megkapta eleségét. Bizonyára békén lesz már miatta, pihenhetnek kissé, az öregek is elfáradhattak. Csak most vettem észre az utánuk ballagókat. Nagyobbat dobbant a szivem láttukra : magyarok voltak. Egy sötét öltözetű, alacsony, széles vállu ember, magyar parasztgazda viseletben, aztán egy tipegő fekete ruhás nénike lépeget a fiatal pár után. Az öreg asszony kézenfogva vezet egy négy-ötévesnek látszó fiúcskát. A gyermek vállán puska lóg, jobb kezével melegen szorítja magához, pedig kopadozott már róla a narancsszínű festék. Bal kezével ujdonat uj pojáclit vonszolt, úgy, hogy a játékszer két karja és feje a földet súrolta. — Öreg mama én nem félek az oroszlántól — mondja. Úgy tetszik, hogy erre még melegebben szorítja magához a fapuskát. Eltaláltam én még a Tiszát is, nem mer megharapni. Közvetlen közelünkben telepedett le a kis társaság. Szomszédom, őszinte örömömre a „Wiener Tagblatt“ hasábjaiba temetkezett, én azonban csak látszhattam elmerültnek a magam olvasni valójába, igazában az a pár ember vonzotta érdeklődésemet. A férfiak az izzadságot törölték homlokukról. Nem kis csodálkozásomra a bársonykabátos magyarul szidta a meleget. Az öreg néni térdeit nyomogatta, fáradt lehetett. Vagy mégse, odaszól a bársonykabátos férfihoz. — Mondd Jóskám a feleségednek, hogy majd én tartom a gyermeket, fáradt lehet már szegény vele. Ismét csodálkoznom kellett. Az a szálas ember, az a magyar szót németesen ejtő férfi, TÁRÍZR
