Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)

1911-12-24 / 52. szám

HETI SZEMLE

KARÁCSONY.

r

Az olajfák hegye.

— Alfred de Vigny, —

Fordította : MAGYAR BÁLINT.

I.

Azután meg éj lett. Jézus egymagába’

Haladt az ösvényen. Hófehér ruhája Mintha egy kisértet vállain libegne.

Lentebb, a köves domb alján lepihenve Már rég aludtak az álmos tanítványok;

Illatos olajfák lombja szakadt rájok,

Amiket ijesztve himbált a homályba’

Baljóslatú szellő. Hosszan, meg-megállva Ment Krisztus az úton búsan mindhalálig. Szeme-fénye korom éjszakára válik.

Reszkető karokkal, aláhajtott fejjel

Járt, mint gonosz úton járó gonosz ember,

Kinek ismerősebb a meredek, árok,

Mint másnak az ösvény. Egyszer csak megállóit. Getszemán kertjében térdeire omlott S mig a földön sajgott az isteni homlok, Szeme föltekintett, szava fölesengett:

„Atyám !“ .. . De az égből semmi szó. A csendet Semmi se’ zavarja. Most fölijed, felkel És ahogy elindul haladó léptekkel,

Arca belevész egy reszkető falombba.

Mire ismét feltün, látni, már halomba’

Csöpög a fejéről fagyos verítéke.

Az alvókhoz indul rettenetes-félve.

„Nem tudtok-e vélem virrasztani ?“ — mondja, De azok pilláját nehéz álom fogja.

Még Péter is alszik. Visszamegy a kertbe S Ö, az Ember-fia, ég felé esengve,

Mint éjjel a csöndes egyiptomi pásztor,

Föltekint az égre, de nem egyszer, százszor: Valamely csillagról nem jön-e hát angyal ?

De felhő borúi az égre, gyász-szallaggal Körülszegett felhő, mint özvegy ruhája,

A mennyei angyalt mindhiába várja.

Megjön a sötétség réme. Remeg, reszket,

Féli gyász-halálát, féli a keresztet.

Már eddig is mennyi fájdalma volt, mennyi, Amióta eljött embernek születni.

Minden sebe újra fakad emlékébe’

S nincs vigasztalása, csak fájó reménye. „Atyám !“ ... Háromszor is mindhiába mondja. Csak a szellő sóhajt. Leroskadt a porba.

Nehéz tusájában, amikor leomlott.

Elfogták a lelkét bús-emberi gondok.

Megingott a föld és messzire-kiáltón,

Mikor Isten elé hullott a Megváltó.

II.

így szólt: „Hadd éljek még, Atyám, óh ne tétess A végső szó előtt könyvemre pecsétet.

Nem érzed-e, hogy sir, kezedbe’ hogy reszket Testemmel az egész nagy emberi nemzet?

Fél az árvaságtól. Bús özvegyek módján Sirat, aki új szót hoztam s elhagyom már. Általam a szikkadt földbe csak egyetlen Nagy-igét hintettél, de hogy elvetettem,

Szent, tiszta szavadnak bája, édessége Elért a nagy ember-család nagy szivébe. Megrészegitette. Jobb lett, égi szép lett: Elhoztam földre a — testvériséget.“

„Atyám! Hogyha meglesz, mire küldve lettem, Ha már Istent a bölcs képébe rejtettem;

Ha már megfizettem az emberek árát

S kivívtam a testért a lelkek világát;

Ha már a valóság helyett csak a képet Látják s a harc helyett hallanak igéket,

S mintha kincsek helyett a garast hagynám itt: Hagyom vér helyett a bor pezsgő hullámit, Hagyom test helyett a kovásztalan ostyát;

Ha már szenvedésim az időt megosztják Bús szolgaidőre és szabadra: Isten,

Engedd, hogy a múltra véremet lehintsem, Hogy lemossam ; engedd, hogy e piros cseppek, — Pezsgő vére a nagy isten-szeretetnek, — Egyik felerészben azoknak fejére Hulljanak, akik csak lesznek a jövőbe’,

S beszédjükkel Téged Ítéletre hívnak, Mondván: „Szabad ölni a jót is, csak bírjad !“

A messze jövőbe’, tudom, hogy születnek Üldöző királyok, hamis bölcsek, szentek És rontani fogják, amit építettem,

Rosszul magyarázzák nagy — isteni — tettem : Az embermegváltást. Még itt vagyok, élek, Szavaimba már is beviszik a mérget.

E zavaros kelyhet vedd el, Atyám, vedd el, Keserűbb ez nékem, mint az epe-tenger. Kezemben a hegyes szögek, oldalomba’

A lándzsa, az ostorcsapás, a goromba Koszorú, kereszt, óh egy sem olyan éles,

Mint amit a lelkem* * épp’ emiatt érez.

Ha istenek szállnak kegyesen a földre,

Lábaik nyomának egyszer s mindörökre Látszani kell mindig ott a göröngyöknél,

Hol csak sebek nyitnak, hol csak fájdalom kél. Ide hivott engem, engem is a bánat.

Hogyha visszatérek, két kis angyalkámat Szeretném itt hagyni, hogy az ember csókja

lí TÁRCZA

A karácsonyfa magva.

Irta: BODNAR GÁSPÁR.

latkozását. Csak egyetlen egy öreg ur akadt, a ki csendesen, de mélységes harangsióként ennyit jegyzett meg:

— Azt a magot pedig nem fogjátok ki- pusztitani. Oda hull a te házad talajába is. És akaratod ellenére . . . Karácsonyfa lesz belőle.

* *

*

— Eh! Lári-fári! Jézuska, angyalok, Bethlehem, csillag ! No meg az a karácsonyfa. Ennek a magvát is a papok vetették, szórták szét. Kiszedjük ! Elpusztítjuk ám 1

— Komédia 1 Jámbor, buta népnek való komédia. Meg csalás is. Megcsaljuk a gyermekeket. Valósággal — megcsaljuk ! No igen. Mert ha majd a valóra ébrednek, — és mi korán; ha az élet megmutatja a maga igazi portréját: majd szemünkbe vágják: „Hazudtatok ! Megcsaltatok 1“ Hiszen mi csak ördögöket, bukott angyalokat látunk. A karácsonyfa meg töviseket termel.

— Igen, óh igen! Én a gyermekeimet nem csalom meg. Hadd tudjanak mindent. A megismerés századában élünk. Valóság és valóság mindenben. Semmi költészet. Semmi enyelgés 1 Jézuska, angyalok ... no hát? A karácsony-fának pusztuljon még — a magva is.

így deklamált a huszadik század embere a kaszinóban. Már mint Borzsai Arthur ur, szabadgondolkodó és beázott testvér, már jóval a karácsonyi ünnepek előtt. Voltak, akik igenlőleg bólingattak. Mások némán, szótlanul hallgatták a kultur-csömörnek ezt a nyiBorzsai ur pedig fölényes szuverénség- gel lemosolyogta az öreg urat. A vén szamarat. És még daczosabban, még merészebb elhatározással mondogatta:

— Megmutatom. Az,én házamban nem ver sziket ez a mag. És nem nő ki az a karácsonyfa. Angyalok nem fognak lebbenni felettünk. A Jézuska se keres fel minket. Az én házam a huszadik század kultur-háza. És punktum.

Mikor pedig jött a karácsony ünnepe, fogta gyermekeinek kezét és elvitte — a kereskedésekbe. A kalmárokhoz. És vett nekik drága apróságokat. Kis órát, kis gyűrűket ezüstből, aranyból. Sok-sok drágaságokat. Aztán tízszer is, meg huszszot is hangoztatta :-— Ezt én veszem nektek. Pénzért. Értitek ?

A gyermekek bólintottak kis fejecskéjükkel. De lelkűk ott repdesett a szegény gazdálkodó házában. A melyik a kastélyszerü lakásuktól ... le a kert végén állott. Ott nincs, a kik Miskának meg Erzsikének drágaságokat vegyenek. Hiszen olyan szegények. Es mégis várnak. Olyan boldogan várnak.

Miért is nem vagyunk mi is szegények, gondolta lelkében a kis Erzsók : Akkor nekünk nem a boltosoktól, a kereskedőktől kellene pénzen venni ezeket a drágaságokat. Hanem angyalok hoznák. A jó Jézuska küldené.

* * *

Aztán némán, szótlanul hozzák haza a drágaságokat. Az apja csak kérdezi, csak firtatja :

— Meg vagytok elégedve? Sok pénzt hagytunk ám ott.

De a gyerekek csak a fejükkel bólint- gattak. A szivükben mást, valami titkosat éreztek.

— Csudálatos, mondogatja az apa. Ezek egy csöppet se’ tudnak örülni. Olyanok mint a bábok. Akár a báb kezébe adnám az ajándékokat. Pedig sok pénzt adtam érte.

... És közelgett . . . meg is érkezett a szent est. A gyermekek, mint valami csöndes, gubbasztó galambok húzódtak meg a szegletben. Egyszer-egyszer mélységesen egymásra néztek. Suttogtak is. Mikor pedig már sok-sok vendég érkezett: nesztelenül osontak ki —-a szobából. A szobából az udvarra. Az udvarról — a szegény gazkla- ember bogárhátu kis házába.

Csöndes volt az uteji, mintha a lebukott est is remegve várná a nagy eseményt. A kuvaszok sem ugattak. Embert se lehetett látni az utczákon. Az égen minden csillag kigyult. Mintha ma millió és millió angyal gyújtotta volna fel őket.

Ki vezeti a,zokat a gyermekeket? Ki

Kávét

legjobbat és legolcsóbban beszerezhetünk

Benkő Sándor

kávékereskedőnél Szatmár, Kazinczi-utcza 16. „ MOKKA “ keverék ezégem különlegessége

1 klgr. 4*40 korona. Villany erővel pörkölve

n