Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)
1911-12-06 / 49. szám
4 Szatmár, 1911. á kongregánisla tanárt. A II. száma tárgyalási terem megélénkül, az érdeklődők nagy számmal lepik el a padsorokat. Kilencz óra után kezdetét veszi a tárgyalás. A szokásos formulákon hamar átesvén, minthogy névaláírásommal a szerzőség leigazolást nyert, megalakult az ügyész és az én „visszavetem, elfogadom“ czeremóniázás után a megjelent 29 esküdtből a szükséges 12 tagú eskiidtbi- róság. A helyzettel nagyon jól ismerős deb- reczeni barátom szerint 2 kath., 5 ref., 5 izr. alkotta a független bíróságot. Intelligenciájukat mérlegelve, — félre ne értessem: a legnagyobb tisztelettel vagyok az iparosok irányában, a debreczeni talyigás sem megvetni való ember, korántsem, — mégis ki kell jelentenem, hogy az egy dr. Gál Zoltánt, a ki tiszteséges izr. ember, ügyvéd és hírlapíró, meg két kereskedőt kivéve, a becsületes debreczeni czivisek józan és szigorú Ítéletére voltam bízva. Ok úgy mondják az igent avagy a nemet, ahogy a komája súgja, avagy amint a jelen esetben az ő fejők és eszök, aki helyettük is gondolkozott, magyarázgatta. Nem légből kapott koholmány, amit mondok. Ugyancsak debreczeni barátomnak, a ki ház- tulajdonos, igen vagyonos ember, két esküdt is eldicsekedett, hogy a múltkoriban Péter ás Pali velünk szavazott és felmentettünk egy tanítót. Szóval az az eskiidtbiróság nem olyan független, mint aminőnek azt hirdetik. Az lett volna az én vágyam, hogy ehhez a kérdéshez hozzáértő, igazi intelligens férfiak Ítélkeztek volna rólam. Másként történt, amin kár már sopánkodni. A jegyző felolvasta előbb az én czik- kemet teljes terjedelmében, majd dr. Kelemen képviselőházi beszédét. Az elnök kérdést intézett dr. Kelemenhez, aki hóna alatt tartotta a képviselőházi napló egy feketekötéses példányát, hogy előbb is volt-e köztünk hírlapi polémia. Nemleges válasza után a képviselőházi naplóból elővesz a Heti Szemle régebbi példányaiból hármat és keservesen bepanaszolja a „Heti Szemlé“-t az elnöknek, hogy ez a lap állandó rovatában a „Tollhegyében őt folyton támadja, gúnyolja, leczkézteti, s mint az utczára kivert Bodri kutyát csak per Bodri szólítják, úgy ő is itt csak per Samu szerepel. Ennyiből állott az egész szereplése. A tárgyalás további folyamán élénk figyelemmel hallgatott. Beszélt helyette, s egészen az ő szellemében dr. Gáthy Bálint ügyész, aki a közvádat képviselte. Nem az én tisztem, egy másiknak sem lehet tiszte, hogy akár a biró, akár az ügyész egyéni és tudományos qualitásait számbavévén őt kiválónak vagy közepesnek vagy gyöngének minősítse. Ezt megteszi vele szemben felettes hatósága. De a megjegyzéseket, amelyeket az ő szerepléséből kapunk, nem tagadhatja meg tőlünk senki, így az ügyésznek a vallásról adott fejtegetései nem az ő szájába valók voltak. Quo iure kárhoztatja a kongregáció intézményét, nem érthetjük. Talán mert Kelemen kisütötte. Gyönge argumentum, okoskodás, hogy Kelemen „magasztos eszmékben“ gazdag beszédében haladást óhajt minden téren, ezt örömmel kell fogadni, s nem veszi észre az ügyész ur, hogy a haladást czélzó eszközök, módozatok állam és vallásellenesek, romboló hatásnak. Nem vagyunk mink sem maradiak, haladni akarunk, de a jó utón. Egy kis kíméletlenség is vegyült a hosszú lére eresztett „magasszárnyalásu beszédbe“. Folyton hangoztatta, hogy egy ilyen politikust aljasnak, rágalmazónak neveznek, leszamaraznak, amiért elégtételt kell adni. Ilyen szép titulusokat egyszeri hallásra is megjegyeznek az esküdt urak. Kinos lehetett ezeket annak, aki magára vette, többször hallani. Törvényhatósági személyt ért sértő, lealázó kifejezésekért kéri megbüntetésemet. Húsz perczig tartó védöbeszédemben szóltam czikkem megírására szolgáló indító okokról. Ismertettem a kongregációt, annak ártatlan működését, létjogosultságát. Tárgyaltam a vallás szükségességét, a valláserkölcsös nevelés fontosságát. Feleltem az ügyész vádiratának minden részére, amely hijjával volt a megérthetőségnek. Az esküdtek közül t. i. kettő sem volt tisztában fejtegetéseivel. Ok csak a konklúziót tették magukévá, bogy egy képviselőnek nem szabad „HETI SZEMLE“ büntetlenül azt mondani: aljas, hazug, rágalmazó, szamár. Felvilágosítottam őket, hogy a képviselő urnák egy olyan állítását, amelynek valódiságát nem tudta bizonyítani, nyilvánítottam hazugságnak, rágalomnak. Ezt egy nyilvános gyűlésen Szatmáron, ahol 2000 ember tiltakozott az ő szereplése ellen, ép igy megmondták neki. Ezt magán hagyta száradni. Én annyival vagyok vétkesebb, hogy az ő beleavatkozását a mi hitéletünkbe a „Csokonai szamaráénak a rúgásához hasonlítottam. Pont egy órakor vonult vissza az esküdt- biróság Ítélethozatalra. Egy óra múlva, tehát 2 órakor hirdette ki az elnök a verdiktet, amely szerint az esküdtszék bűnösnek talált a sajtó utján elkövetett becsületsértésben, amiért a törvényszék 200 korona fő és 40 korona mellék- büntetésre ítélt. Áz Ítélet ellen semmiségi panaszt jelentettem be s igy ügyem a Curia elé kerül. Ezzel kapcsolatban néhány szót a „Szamos“ és az „Északkelet“ helyi napilapok köz léseire. A Szamos elferdíti a tényállást és 240 korona,büntetést szeretne adni a„Tollhegy“- nek. Én a „Tollhegy" Írójával teljesen szolidáris vagyok, de a rovat nem az enyém, a sajtópört maga után vont czikkem nem ott jelent meg, nem kellett engem megnevezni az inkriminált czikk szerzőjéül, mert nevem aláírásával látott napvilágot a köziem ny. Kelemen Samu dr. tehát nem a Heti Szemle ellen, sem a „Tollhegyéért indított sajtópört, hanem személyem és „A kultuszvita köréből“ közlemény ellen. Az „Északkelet“ a tőle megszokott la- konikus rövidséggel hozza a dolgot. Kongreganista tanárnak titulál, nyilván olyan célzattal, mintha az megszégyenítő volna, hogy Szatmáron mer létezni egy kongreganista tanár. Már 18 éve tagja lettem, maradok is mindvégig. Köszönettel veszem és büszke lehetek arra. hogy az Északkelet a világnak közreadta, amit én már 18 évig titokban tudtam tartani. Nem harczos intézmény a", ugyancsak békés és szerető, t. laptárs'; Ahhoz, hogy valaki a katholiczizmus vértanújának mutatkozhassék, nem egy ilyen rongyos sajtópör szükségeltetik. Sok minden más, amiről könyveket lehetösszeirni. Katholiczizmus,vértanú iszonyú nagy fogalmak, csak helyén kell élni ezekkel, különben az ügyetlen használat miatt üres frázis válik belőlük. A1 er kér Márton dr. kir. kath. főgimnáziumi tanár írja; Harsányi Kálmán. Vili. Az orgona, a hangszerek legegyetemesebbje, a földi világtól legkönnyebben és legmagaszto- sabban elvonatkozó, most is, mint mindig, mély, szavakban ki nem fejezhető, kézzelfogható dolgokhoz és való képekhez nem kapcsolható érzésekkel töltött el. Ha van a szó szoros értelmében abszolút zene — és én hiszem, hogy van, — úgy Palaestrina, Orlando di Lasso, Scarlatti és Bach a legfőbb megmondhatói, hogy a nagy, teljes karéneken kívül az orgonán fejeződhetik ki minden földi salaktól legszabadabban. Mi az abszolút zene? A tárgytalan érzések hullámzása egy elgondolhatatlan metafizikai világ felé, az anyagtalan emberi lélek szavakra le nem fordítható beszéde, a melylyel titkokat fejt meg, a nélkül, hogy tudná, a nélkül, hogy értené. Mindez nem tartoznék ide, de míg a hangos sípok halk fuvolákká, mély- szavú violákká lágyultak, a „voix céleste“ regiszter éteri hegedűi halk, de le nem cáfolható érveikkel — mint már annyiszor — újra meggyőztek arról, hogy az abszolút zene nem tiszta matematika, mint ezt oly sokan vallják, hanem tiszta, minden konkrét dt natkoztatottj öntudatlan metafizikai formába ömlése. * Adrienne nővér művészi orgonajátéka után a zárda megtekintése következett. Erre nem is gondoltam, de természetes, hogy nagy örömmel fogadtam e kitüntetően szíves ajánlatot. Varjas Endre a képzőn akarta kezdeni, de készséges vezetőink mégis másfelé vittek először. Az óvodába, Prudentia nővér apró embercsemetéi közé. Megható gyöngédségük volt az ok. Gondosan kötött fehér virágbokréta az üdvözlő versikés leányka kezében. Most itt van mellettem, a dolgozó szobámban. Még üde, friss, mint az emlékeim. Holnap már bágyadtan fog alákonvulni, azután elhervad. De ezekből a sorokból még évtizedek múlva is ki fog fehérleni a szatmári apácák virága. A tartományi főnöknő meglátogatása után végigjártuk a folyosókat, szobákat, tantermeket. Cornelia nővér irógépes, telefonnal és inter- urbánnal fölszerelt irodáját sem hagytuk ki. Meglepett ez a modern berendezés, de mi ez a modernség a természettudományi szertáraik fölszereléséhez képest, a hol egymást érik a szétszedhető anatómiai figurák és a darwinisz- tikus evolutio csontváz-okmánytára, a melyeknek túlnyomó része az intézet növendékeinek munkája. Itt Emerita nővér volt a vezetőnk, a ki minden szavával elárulta, mennyire érdeklik a legmodernebb természettudományi törekvések. Komoly, nagy tudása eleinte szinte elkedvetlenített. Aggódni kezdtem, hogy nem találom meg benne azt az örök gyermeket, a kit rendre- sorra fölfedezgettem a többiben. A föntebb említett kristály szögmérő nyugtatott meg felőle. Olyan szeretettel simogatta végig, mikor elbüszkélkedett vele, mint apró gyermek a kerekes falovát, vagy nagy gyermek a ritka Elzevirjét és olyan bűnbánó hangon súgta meg, hogy az a finom műszer közel kétezer koronába került, mintha attól tartott volna: szemére veti valaki, hogy haszontalanságokra fecséreli a zárda pénzét. Hagytam, hogy körülményesen indokolja, milyen szükséges és fontos volt e drága jószág beszerzése és titkon mélyen elgyönyörködtem a tudós készültsége mögül előmosolygó gyermekeikében. Végigjártuk a kertet is, a hová — szüntelen elfoglaltságuk miatt — vajmi ritkán jutnak ki. Pedig az a napi két órai séta, a mit én úgy kívánnék nekik, bizonyára kedvesebb lenne Isten előtt, mint a szüntelen munka, hiszen neki sem lehet velük az a célja, hogy mielőbb megsokasítsa azokat az egyforma kis vasfeszületeket, a melyeket temetői sétánk közben láttunk, hanem hogy megsokasítsa viruló éveik számát mindazok javára, a kik tudásban, hitük megerősítésében, szeretetben részesülnek általuk. Édesanyámnak, a ki két esztendeig részesült általuk mind a háromban, szép, megszentelt érmet küldtek általam. És hogy teljes legyen megható gyöngédségük, még hármat csatoltak hozzá. A nagyobbat feleségemnek, a két parányit két kicsi lányomnak küldték. így elhalmozva távoztam a szatmári apácák zárdájából, érmekkel, virággal, az oltárjuk képemásával, ezer gyöngédségük el nem múló emlékével. November 8. Márffy Ödönnel, a hírhedt „Nyolcak“ egyik oszlopával találkoztam az utcán. Régi pajtásom, a ki le is festett, a kitől képeim is vannak és a kit igen törekvőnek ismerek, de a kinek képeit, különösen figurális festményeit nem tudom szeretni. Még csak meg sem értem őket. Végigkísértem minden irányvá’'
