Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)
1911-11-29 / 48. szám
4 Azonban ennek a hónapnak 15-én rendezett versenyen már Papp Aurélé lett az első díj. Ez a verseny a Julian-akadémia legnagyobb versenye, amelyen azonban az iskolának csupán a tanároktól felszólított piktorai vehetnek részt. Voltak az összes műtermekből 146-on. Mind a 146 ugyanegy thémát kapott fel: „Odysseus a labdázó nőkre bukkan.“ És ezi a thémát Papp Aurél oly szép kompozicióju képben festette meg, hogy az első díjon kívül az összes bíráló tanárok — mind nagytekintélyű világhírű férfiak -- méltónak tartották maguknak bemutattatni. Beszéltek neki sok szépet, Papp Aurél azonban csak mosolyukból értette meg, hogy müve tetszik nekik. Nagy volt a meglepetés, amidőn megtudták, hogy magyar. Mindjárt Munkácsyt emlegették, mert ez a név és Magyarország a franczia fejben egybeforrt. Érdekes megemlíteni, hogy a pályázó 146 művész közül majdnem minden faj képviselve volt a 16-dík életévtől a 67-ig. Könnyen elképzelhetjük, minő érzelmek zajonghattak szivében ott az idegen bírálók előtt. Elképzelhetjük, hogy jobban hánykolódhatott mellében a szive, mint hajdan Odys- seusnak, amidőn készülődött a hazatérés nagy napjára. Mert Papp Aurél csak erős művész-szemét és kezét vitte ki Párizsba, nagy szivét azonban itt hagyta nálunk szeretteinél. Hogy igaz melegséggel gondol vissza erre a kicsinyhitű városára, levelei bizonyítják. Még három hónapja sem telt el, hogy kiment, s már is felismerték tehetségét. Hisszük és valljuk, hogy az az év, amelyet Papp Aurél szabadságul kapott a kultuszminisztertől, nem megy el anélkül, hogy ne hozzon újabb dicsőséget magának — s nekünk. Gazdag Lajos. A közigazgatás államosítását hozták megint szóba a képviselőházban. A munkapárt részéről rántották elő ezt az ismételten megboldogult kérdést. Nem komoly szándékkal tették — ugyan ki vár a munkapárttól komoly szándékot ?, — de annyit mégis elértek vele, hogy valamennyi ellenzéki szónok jó eleve fölemelte tiltakozó szavát ezen merénylet ellen. Nem is lesz ebből a kísérletből semmi. Utóvégre azt Khuen Hé- derváry is túlságosan olcsónak találná, ha a kormánypárti többséget egy egyszerű belügyminiszteri rendelettel, pénz és pálinka nélkül lehelne összehozni. Ma meglehetősen álta'ános az a vélemény, hogy a közigazgatás államosítása egyenlő ,volna nemzeti önállóságunk feladásával. Épen azért halva született eszme ez az államosítás. — De nem kevésbbé általános vélemény és keserű tapasztalat az is, hogy a mi adminisztrációnk rossz, az ország fejlődésére káros és polgárai nagy tömegének nem támogatója, hanem valósággal réme. Mik az okai közigazgatásunk ezen rosszaságának ? Csak hármat említünk. Ami adminisztrációnk egy monstruo- zus hivatalnoki szervezet, u. n. bürokrácia, amely már túlnőtt azon a méreten, amely szükséges czélja szolgálatára és most már magáért, tagjai érdekében él, nem pedig az ország polgárainak szolgálatában. Másik nagy hibája közigazgatásunknak, hogy a legmagasabb fórumtól kezdve a legutolsó falusi bíróig mindenki a napi politika jármát nyögi és a közigazgatásnak minden legapróbb mozdulata egész a nevetségig a napi politika kegyetlen és lelkiismeretlen befolyása alatt áll. S végül súlyos betegsége a magyar közigazgatásnak, hogy tombol benne a hozzá-nem- értés és az ellenőrzés hiánya s az ezekből folyó hanyagság és könnyelmű lelkiismeretlenség, a minek föl háborító bizonyítékaival szolgál nap nap mellett a sajtó botránykrónikája. Az államosítás, eltekintve ennek közjogi következményeitől, a bajon nem segít; hiszen az állami adminisztráció is szenved a felsorolt betegségekben Mi lenne hát az orvosság nemzeti életünknek erre a sajgó sebére? Ez épen a nehéz kérdés, a sürgősen megoldandó nemzeti probléma. És bátran megadhatjuk a „rendkívüli államférfiu“ czi- met már előre annak a kormányelnöknek, aki a közigazgatás gyökeres reformját nagy koncepciókkal és nagy energiával keresztülviszi. „HETI SZEMLE“ Szatmár, 1911. november 29. „Sem a háború öldökléseivel, sem az árvíz rombolásával, vagy a dögvész pusztító leheletével nem hasonlítható össze az a mérhetetlen kár, melyet a rossz sajtó a lelkekben végbevisz. Valami csodálatos vakság homály ositotta el szemeinket, füleink siketek voltak, tagjainkat ernyedtség fogta el. S ez alatt a rossz sajtó pusztító lehelete megritki- totta sorainkat, megmételyezte híveink gondolkozását, érzését és erkölcseit.“ Glattfelder Gyula dr. Egyházmegyei Katii. Sajtóalap. A nagykárolyi kerület tanítói körének jubiláns ünnepségein meglepődő és megdobbanó örömmel tapasztaltuk azt a szivek mélyéből eredő, nagy érdeklődést, a mely a tanitóságban a sajtóalap s az ehhez fűződő katholikus tevékenység iránt megnyilatkozott. Hivő, lelkes és áldozatos katholikusok ezek a mi tanítóink. Egyházuk ügye mindennél több előttök. Szemök csillogó tekintetét érezzük most is, hangjok meleg csendülését, lázas kíváncsiságuk szent tüzét nem tudjuk feledni, mikor az egyházmegyei sajtó ügyéről szóltak. És szégyenkezünk is. Mert egy derék tanító, senkitől sem látva, titokban a sajtóalapra szánt adományának első részletét — 20 koronát — adott át, kikötvén, hogy névtelen maradjon. Mert — finom gyöngédséggel rezdült meg a hangja — plébánosa még nem adott e czélra. És újból szégyenkeztünk. — Küldök 2 koronát az „Egyházmegyei Sajtóalap“-ra. Fáj a lelkem, hogy többet most nem küldhetek. De, ugyebár, a palota óriások építéséhez is kellenek — porszemek ? S nem azért szégyenkeztünk, mert ezt egy pap irta, de azért, mert egy — Erdélv- egyházmegyei pap szive hévül a mi sajtónkért. A derék Kálmánd \újból megjelent heti adományával: Kiéli Ödön (6 K ás adományának második felét) 3 K t, Scheffler Mihály, Mó- rent Márton 1 — 1 K t, N. N. 2 K t küldött És megmozdult egy másik falu: Vállaj. Első adományul 11 K 10 f t küldött. Csöndes hangú, buzgón és pihenéstelenül dolgozó nemes plébánosa pedig: Matlaszkovszki Miklós 100 K-t ajánlott föl a sajtóalapra. Első 10 koronás részletét 100 K-ás adományának beküldőbe a lelkes fényi tanító, Szolomájer József. A. M. pedig fölajánlott adományának (172 K 60 f.) harmadik részletéül 19 K 73 f t küldött a sajtóalapnak. Az e heti gyűjtés összege 69 K 83 f. Az Egyházmegyei Katit. Sajtóalapra eddig fölajánlott összeg . 1766 K 73 f Begyült összeg .... 479 K 83 f Írja: Harsányi Kálmán. Szatmár, november 19—20. Szatmár városát nem is olyan régen még semmi egyéb okom nem lett volna fölkeresni, mint hogy idegenként besurranva, kegyeletes szívvel végigjárjam a zárda udvarát, a hol — valamikor az ötvenes évek végefelé — egy nyúlánk termetű, kékszemű, barnahajú gyermekleányka ugrándozott: — az édesanyám. Vagy egy esztendeje újabb, tudatosabb kapocs fűz Szatmárhoz: Varjas Endre barátsága, a kinek pusztán személye is elegendő ok lett volna arra, hogy vágyjam környezetét megismerni, de a ki a barátságán fölül még teret is nyújtott nekem: papírt, nyomdát,* szíveket és elméket, a legtöbbet, a mire író törekedhetik. Háromszoros ok is hajtott tehát oda: a kegyelet, a barátság és uj terem megismerésének vágya. A szíveké és lel kéké. Megismertem őket és most már se számmal, se szóval nem lehet kifejeznem, hányszoros kapocs fűz e két felejthetetlenül szép nap óta Szatmárhoz. * Varjas Endrétől természetesen egy pillanatra sem váltam meg e két nap alatt. Az érkező vonat füttyétől az indulóéig csak a breviárium-olvasás elmaradhatatlan óráiban kerültünk egymástól távolabbra, a nélkül, hogy ez a szellemi kettéválás változtatott volna valamit lelkeink közelségén Kilencnapos gyönyörű nyári gyalogutunk alatt is igy volt mindig. Olykor olyan volt nekem, mintha egyet cselekednénk. Egyet és ugyanazt; csak emberi elménkben látszott merőben különbözőnek. Egyszer — Dobsina fölött — lankás hegyoldalon került elő a sokat forgatott kis vaskos bőrkötet. Leheveredtiink és olvastunk. Ő betűket, én füvet, fát, virágot. Ö latinul, én a fény, a szín, az illat nyelvén. Ő szent tanítást és imádságokat, én az égboltot és a napot. Ő a mindenség örök életéről szóló elmélkedést, én egy tenyérnyi területen a szüntelen levést. Eszembe jutott akkor, hogy milyen különös másnak vallani azt, a mi csak gügyögő emberi nyelvünkre fordítva más ! Ha ki tudna kristályosodni a lélekben egy-egy ilyen óra: — úgy mi akkor bízvást kicserélhettük volna egymáséit; még soror Emerita pontos kristály-szögmérője sem talált volna közöttük különbséget. Soror Emerita! ... Ha banális akarnék lenni, azt mondanám most, hogy önkénytele- nü! került ide a neve, gondolattársulás következtében. De bocsásson meg nekem Varjas Endre, ha százszor is egyedül az ő érdeme, hogy a szatmári nővérek oly kimondhatatlan kedvességgel fogadtak: — nekem mégis csak ők maradnak e látogatás legfelejthetetlenebb emlékei, s nem önkénytelenül térül-fordul nevükre a szavam, hanem tudatosan, hogy nyoma maradjon élményeim e legbájosabbíkának. Nehány sorban pompásan összefoglalhatnám ezt az epizódot, s e rövidséggel művészi értelemben csak nyerne azoknak a napsugaras lelkű, hószívű gyermekeknek rajza, meg a magam leikéé, a melyben olyan mély nyomot hagytak. De inkább leszek most bőbeszédű krónikás, mint szűkszavú művész, hadd legyen a naplóm, legalább itt-ott, vázlatkönyv helyett — fénykép-sorozat. Az volt a tervem, hogy ottidőzésem másodnapján besurranok a zárda udvarára, meghúzódom valamelyik félreeső zugában, nehogy kérdőre vonjanak: mi keresnivalóm van ott és romboló-épitő képzeletemmel visszavarázsolom az egész zárdát olyannak, a milyen akkoriban lehetett, a mikor az a gondtalan kis leány ugrándozott, szaladgált és sikoltozott benne, a ki ma ezüstös fejű matróna és a kinek szen- vedés-fölbarázdálta arcából ugyanúgy mint akkor: — már csak a mennykék szeme világlik ki. Terveztem, hogy a templomba is betérek. Eretnekség ide, eretnekség oda, nem fogják észrevenni, hiszen nem ismerhetnek föl. És ott majd kiókumlálom: hol és hogyan mondhatta el első, zavaros, öntudatlan, még csak szavak egymásutánjából álló imádságait az a tétova lelkű kis gyermekleány, a ki azóta annyit imádkozott érettünk élőkért, érettük halottakért: mindazokért, a kiknek ő adott életet. Szeretek igy megeleveníteni egy-egy képet. És mindig igazabbnak érzem, mint a valóságot. Előbb jutottunk oda, mint terveztem. Vasárnap valami Erzsébet-ünnepség folyt ott, a hová Varjas Endrének illett elmennie. Eleinte húzódoztam, azután mégis elkísértem. És ott ért a nagy meglepetés, hogy nemcsak fölismertek, de ismernek is. Ismerik a képem mását és ismerik az írásaimat. Sigismunda nővér volt az első, a kivel beszélgetésbe elegyedtünk; a „Napló“ Goethéről szóló kis cikkéről. Egy kis félreértés következtében szinte védőre talált benne az a hatalmas pogány. Velem szemben
