Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)
1911-11-15 / 46. szám
XX. évfolyam. Szatmár, 1911. november 15. 46. szám. HÉTI SZEMLE POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — 6 K — f. Negyedévre — 1 K 50 f. Félévre — 3 » — „ Egyes szám ára 10 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 4 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 2 dollár. Felelős szerkesztő : VARJAS ENDRE. Laptulajdosos A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a Pázmány-sajtó czimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése S korona.------------- Nyilttér sora 40 fillér. ------------A lap íweg-jeleuik minden szerdán. Parádé vagy életszükség ? Háborúkat járt katonák állítják, hogy a harezba induló, még inkább a harcz tüzében forgó csapatok lel- külete különös változáson megy keresztül. Munkabírásuk hihetetlenül fokozódik, félénkségüket bátor önérzet, gyávaságukat halált megvető elszántság váltja fel és lelkesedésük szinte vad fanatizmusba megy át. — Tapasztalati tény, hogy a katholi- kusok seregszemléje, a nagygyűlés hasonló benyomást gyakorol a lel - kekre. A nagy tömegekben rejlő imponáló erő, az ezrek szivében élő, szeméből kisugárzó rokon gondolkozásnak látása, az a megnyugtató érzés, hogy meggyőződésünkben, vágyainkban és czéljainkhan nem állunk egyedül, hanem tízezrek állanak velünk egy zászló alatt: mindez fölemelőleg hat, fejleszti az össze- tartozandóság érzetét, erősíti a meggyőződést, bátorságot és tettrekész- séget önt a csiiggedőkbe és a jóra restekbe. Ezért nem felesleges fényűzés, hanem igen hasznos dolog a katholikus nagygyűlés. De ezzel még keveset mondtunk. Az évenkinti katholikus nagygyűlés egyenesen életszükséglet a katholi- cismus társadalmi érvényesülése számára. A hétköznapi élet apró- cseprő bajai, szükebb környezetünk befolyása s természetünk, különösen a magyar természet közismert kényelemszeretete olyan hipnotikus erővel nehezednek reánk, hogy érdeklődésünk megcsappan, figyelmünk ellerelődik egyházunk nagy érdekeiről ; szemünk nem látja anyánknak, katholikus hitünknek ezernyi sajgó sebét, amit ádáz ellenségei ejtenek rajta, fülünk nem hallja részvétért, segítségért kiáltó szavát. Mi alusszuk a hasis-szivók álmát s követjük a strucz példáját; ellenségeink pedig ezalatt a nyakunkra nőnek és minden értékünkből kiforgatnak. Ilyen körülmények közt lehet-e valanv szükségesebb és életbevágóbb, mint a hatalmas ébresztő szózat, amely felvilágosítson helyzetünkről, reámutasson veszedelmeinkre, irányt szabjon és lendületet adjon tevékenységünknek? Már pedig ezt czélozza és ezt nyújtja a katholikus nagygyűlés. Halljuk meg ezt az ébresztő szózatot mindannyian, szunnyadozók és késedelmezők! És fogadjuk is meg, gondoskodjunk annak minél maradandóbb hatásáról. Egy év hosszú idő, amely alatt sok elhatározás félbemarad, sok czél elhomályosul, sok energia el lankad. Nekünk nincs autonómiánk, amely ébren tarthatná katholikusaink érdeklődését s tettre válthatná jóra készségüket. De vannak egyesületeink; vegyék ezek gondjukba a nagygyfisén meggyujtott fáklyát, ápolják tiizét és terjesszék fényét. De legfőbb teendőnk és legszigorúbb kötelességünk legyen, hogy gondosan megválogassuk és hűséges támogatással melengessük azt a barátunkat, aki naponkint felkeres bennünket, tájékoztat és irányít, gondolkozik és ítél velünk, sőt sokszor helyettünk. A sajtót értjük. Ha a nagygyűlésen elhangzott eszmék mindennapos szószólója az az újság, akkor azok az eszmék vérünkké válnak és testet öltenek. De ha folyton más eszméket suttog a fülünkbe, idegen térre tereli figyelmünket a mi kedvencz újságunk: akkor megint a hasis-álomba merülünk vissza, siketek és vakok leszünk a mi ügyünkkel, a katoliDosztojevszkij. II. irodalmi tanulmány. II. A társadalom nagy nyomorúságainak legbehatóbb, mert legmélyebben érző, költője világosan tudja, mekkora része van az emberiség megkinzásában az ember szenvedélyeinek. Nem is késik tollára venni a szenvedélyek minden fajtáját. Igazi emberismerő létére jól tudja, hogy nemcsak az örökös, egyetlen szenvedély gyötri az ember lelkét, melybe az utóbbi idők regényirodalma már majd bele fül. Szerelmi szenvedély is van a világon ; de jó volna, ha csak ez az egy démon szívná szivünk vérét. Hajh! sokkal többen vannak, a kiket Dosztojevszkij ismer s ismertet meg velünk, le a legfinomabb hajszálgyökeréig. Sorra vonulnak fel : A játékdüh; A becsvágy; A pénzsóvár fukarság; A féltékenység; A boszuállás. Ennyi romboló szellem ellenében azután megismertet egy rendkívüli, titokteljes szenvedéllyel is. A léhák szavajárása szerint úgy neveznék e szenvedélyt: rajongó fanatizmus ; Dosztojevszkij Írásának ereje és életének példája megtanít rá, hogy ez ellenállhatatlan, e misztikus indulat, melynek hevében az élethez való ösztönszerü ragaszkodás úgy megolvad, mint érez a kohóban, e szinte ember- fölötti szenvedélynek neve és lényege : „Szenvedést venni magára“. Oh ? ! nem ismeritek és el sem ismeritek e szenvedélyt ? Nem, mert szivetek vak, lelketek süket. Nézzétek a vértanuk történetét; kérdezzétek a vad, emberkinzó, talán emberevő népek közé induló hittérítőt. A mélyebb lélektani kutatás előtt fel fog derülni, hogy cselekedetüknek csak egyik rugója az igaz hit megvallása s terjesztése; a másik nem kisebb feszerővel hajtó, ez a félig öntudatlan vágyakozás: Szenvedést venni magára. Van e szokatlan, szinte hallatlannak látszó szenvedélyben valami misztikus, merném mondani isteni vonás. Attól az Istentől nyeri ihletését, aki emberré lett, hogy szenvedést vállaljon magára. Igaz, hogy erre mifelénk kivételesen ritka lélek szárnyal fel ez altruisztikus szenvedély magaslatáig. De úgy látszik, ahol hidegebb az éghajlat, ott melegebb az érzés. Az orosz nem lobban fel oly nagy lánggal, mint a spanyol, de ami benne egyszer tüzet fogott, az ki nem alszik többé még a sírnak fagyában sem. Minden orosz keresztelésekor egy cziprusfából vagy rézből való keresztet kap, amelyet nyakába akasztanak s melytől többé meg nem válik sohasem. Se élve, se halva; mert a koporsóba is magával viszi. S a legsötétebb megrovás, a legkeményebb szemrehányás, mellyel az oroszt illetni lehet, ez a szó : „Talán nincs kereszted ? !“ Ez a kivétel nélkül való, általános, őszinte, mély vallásosság Dosztojevszkij minden alakjának feltűnő jellemvonása. A nyugati irodalmak miibirálóinak legalább nagyon feltűnt; sokat vitáztak fölötte s a legerőlte- tettebb módon magyarázták. Okát keresték annak, hogy miért mondja a költő a rabló- gyilkost, az utczai lányt, a züllött korhelyt is vallásos hívőnek. A magyarázat pedig abban áll, hogy semmi oka nincs ezt tenni s nem is azért teszi, mintha valami irodalmi, művészeti, erkölcsi vagy filozófiai oka volna reá. Egyszerűen azért teszi, mert naturalista, vagy ha ugv tetszik, verista iró létére úgy Írja meg alakjait, amint őket látja. S bizonyos, hogy igen jól és igen mélyen látja őket a vesékig ható nézésével. Azonkívül ő maga is orosz ember és vallásos hivő lévén, alig is jut eszébe, hogy más nemzetbeli, más érzésű olvasói különösnek, sőt hamisnak találhatnák őszinte hűséggel Írott jellemképeit. Az ő szempontjából nincsen abban semmi különös. Nem hallották-e mindnyájan e szegény nyomorultak, e megtörtek és elbukottak az en- gesztelés nagy igéit: van a bűnből is megváltás, halálból van feltámadás. Megkapó, megható gondolat, hogy az elhibázott élet mind e teherviselői, mind hiszik, hitük erejénél fogva tudják, hogy kínos fájdalmaikra rég megadva a gyógyító balzsam. A gyilkos Lapunk mai száma ÍO oldal.
