Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)

1911-02-01 / 5. szám

/

XX. évfolyam.

Szatmáp, 1911. februárius 1.

()í - MUjtVpf /Yr*ß

5. szám.

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

Egy évre — 6 K f. Negyedévre — 1 K 50 f.

Félévre — 3 „ — „ Egyes szám ára 10 fillér.

Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 4 korona. Amerikai Egyesült-Államodba — egész évre Z dollár.

Felelős szerkesztő :

VARJAS ENDRE.

Laptulajdonos :

A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR.

A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a lr’áxms*ijy-s»jt<S czimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona.----------------- Nyilttér sora 40 fillér. ----------------A. lap megjelenik minden szerdán.

Katholikus palotát Szatmárra,

Ung'várra!

T.

Hozzászólás a „Katholikus palotát Szatmárra, üngvárra“ czirnü cikkekhez.

Mig a katholikus vallás államvallás volt Magyarországon, addig semmi különösebb szükség nem parancsolta, hogy a kat- bobkusok saját érdekeik védelmére külön egyesületekbe csoportosuljanak és vállvetett munkásságot fejtsenek ki társadalmi utón is. Megvédelmezte a kath. érdekeket maga az állam abból a viszonyból kifolyólag, mely közte és a kath. egyház között évszázadokon keresztül fennállott.

De mióta a liberahsmus meglazította az egyház és az állam közötti köteléket, megszüntette az atyafiságos viszonyt és az állam jóakaratát az egyházzal szemben nagy mértékben csökkentette; azóta kath. érdekeink védelme a mi vállainkra nehezedik. Nekünk kell résen állani és éber szemmel őrködni természetes jogaink felett. Nekünk kell az ellenséges támadásokat — melyek manapság úgyszólván szakadatlanul és minden oldalról zúdulnak reánk — visszaverni.

Számarányunkat tekintve volnánk eleSzelid csodák.

— mi. —

Ifgy sápad 6ennem a sód fájó emlék,

Dó (int pázsitos gyepszélen lankadó, Jjalavány, Péso, őszi violák.

Valami unszol titkon s mdr-mdr mennék Jdervadt virágok illata nyomát Jf er esni, régjárt, mokos utakon . . . if a szivem csöndes szóval visszavon jfirosmosolyú, lomkos rózsafámkoz.

. . . Dlyiló virágom nem volt soka nékem, Csak sok-sok lankadt, őszi violám,

Dflely a telkemről sápaáozva pergett . . , Ss tört sziromkól tört dalokat téptem Siratni vétők czeltalan szerelmek, fjajongó vágyak álomillatát . . .

Jj szwemköl kisarjadt rózsafát, jf kajlós szarut, soká meg se láttam . . .

Őszi violák lelke fogva tartott Ss megült 6ennem fájó illata.

2t)e nőtt a szivem karcsú rózsafája,

Dióit észrevétlen . . . jlgat, tom6ot kajtott, Szer 6im6óját ontotta virágka —

$> mint illatos, tavaszi fergeteg: fi koldogságtól ittas szivemet ÍPiros mosolylyal dúsan teleszórja . . .

gen a védelemhez,, csak az a baj, hogy a világi kath. elemnek még mindig csak csekély százaléka érzi a szükségét annak, hogy belépjen a kaih. érdekeket védelmezők táborába és tudjon — ha kell — áldozatot is hozni kath. meggyőződéséért. A világi elem még mindig alig tudja elhinni, hogy nem úgy van már, mint régen volt. Nem aludhatunk ma mar a közönyösség, nemtörődömség párnáján. A vezérek hadsereg nélkül alig tehetnek valamit. A hadsereget pedig a világi elem önkénteseiből kell összetobor- zani. Nagyrészt azoké az érdem, akik a toborzás munkáját lelkes buzgósággal végzik, és az összetoborzott hadsereget megtanítják a fegyverforgatásra, áldozatkészségre és kitartó őszinte lelkesedésre.' •

Be kell ismernünk, hogy gyámoltalanok vagyunk a fegyverforgatásban 1 Hiába, mindent tanulni kell! Mi nem tanultuk. Minket nem neveltek a fegyverforgatásra, mert gyámkodás alatt állottunk és nem látszott szükségesnek hitvédő iskolák és árzenálok felállítása, ahol a kellő ügyességet és gyakorlatot megszerezhettük volna. E tekintetben mi nagy inferiorilásban vagyunk proEl nem küldött levelek.

— NIL KÖNYVE. —

Mintha Sully Prudhomme mélységesen szép versének, „A törött vázá“-nak halk echója verődnék ki e bús dalokon. Levelek mind, halvány betűkkel odaírva egy gyöngéden finom lélek lapjaira.

Levél, amire ezimet sohaem irtani,

Mert rajta volt * könnyeim nyoma.

Amire választ sohse vártam, —

Mert el se küldtem senkinek soha.

A „Nálunk“, a „Szivem“ költője ez uj könyvében valóban újat ad. Többet, értékesebbet régibb köteteinél. Azokban valahogy- de ezt csak most érezzük — a felszínen járt, a szél játéka hullámozhatta, a verőfény ragyogása csillogtatta meg lelke tükrét, áradó hangulatok sodra kapta el. De most a rejtett rejlek nyílt meg, a mélység, a gyöngyöt termő. Szálló hangulat helyett erősen nagy érzés, amelynek c>ak egy dala van, de ez a registerek minden változatán ismétlődve beleveszi magát szivünkbe s ott újra cseng ser- dinós eltompitottságában.

Nisard „láthatatlan embere“ mutatja meg magát mysteriumainak legszentebbjével.

— Mindig is, de ma főként ez érdekel. A psyche, amihez olyan szent félelemmel mer nyúlni még a legnagyobb művész is. Mert itt az örökkévalóságnak, az isteninek lehel- lete érint meg. Látásunk a végtelenségbe vész s a remegő borzadás hódolatával suttestáns testvéreink mellett, mert ők saját érdekeik védelmére mindig tömör falánxot képeztek és őket a fegyverforgatásra már kezdettől fogva ránevelték.

Ma már nemcsak a létért való küzdelemben, de a győzedelmes előnyomulásban ott látjuk a szabadkőművességet, az anar- chismust, a szervezett szoczialismust, az ultraliberalismust. És ezek mind egységesen megalkotott szervezetet képeznek czéljaik keresztülvitelére. Hát csak a katholikusok maradjanak tétlenül, szervezetlenül abban a nagy védelmi harezban, ahol minden kocz- kára van téve, a mi a lelkiismeret, szabadság, a keresztény kath. nevelés és életmód, szóval a keresztény kultúra életelemét képezi! Ez nem lehet, hiszen mindenki láthatja, hogy az uj pogányság vulkánikus erővel iparkodik letarolni mindent, a mi a kereszténységnek csak külső látszatát is magán viseli. Szervezetlenségünk és közönyösségünk miatt már eddig is óriási veszteséget szenvedtünk, a minek szomorú példáját látjuk Franczia- országban, Olaszországban, Portugáliában, Spanyolországban. Valóban itt van az ideje annak, hogy a katholicismus is rálépjen a gyakorlati térre, kivonuljon a küzdő porondra, még pedig szervezetten, lelkesedéssel és lankadatlan kitartással!

A világegyetemben minden apró részekből van összetéve és igy képez szoros

togjuk az álmából megébredt Jákobbal: „Az Isten járt e helyen.“

Az „örök ember“ titkait megmutatok a Sibyllák ünnepi hangján szobinak, elfeledtetnek velünk minden kisszerűt, oltári áhitat ül ránk, látások szállanak meg és a „hót pecséttel“ lezárt titokra sejtelmesen világló derengés hull.

Nem azt akarjuk mondani, hogy a nagy vates, Dante, „a tiz néma század hangja“ szólal meg Nil ben; de igen azt, hogy a lélek mélységeibe s állt alá és hangot adott a legörökebb és legtitokzatosabb érzésnek: a fájdalomnak.

Ebben nyúl mindegyikünkhöz a végtelen, mert a fájdalom az örökkévalóság titka.

Az igaz, hogy Nil nem érezteti meg velünk azt az „isteni gondolatot“, amely Emerson szerint minden fölött, de talán legjobban a fájdalom fölött ott lebeg, — ám előbbi kötetei után mégis ez az uj könyv igen nagy lépés.

Az igazi művészet kapuja csak annak tárul föl, aki szivében hallotta „a bánatnak és szomorúságnak énekét, az igen keserüsé- ges éneket“; e nélkül csak fodrozó hullámzás van a leiken, de a mélyre ült arany és drágagyöngy nem vetődik fel. Nil szivében megzengett „az igen keseriiséges ének.“ Ennek emlékei sírnak föl uj könyvében; nem oly megrázóan kétségbeesett jajjal, mint a „Nuits“ örök strophái, nem oly sötét pessi- mismussal, ahogy Leopardi, vagy De Vigny zokog, se nem azzal a megejtő, édes-bús elégiával, amelylyel Lamartine lop könnyet sze