Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)

1911-08-30 / 35. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK;

Egy évre — 6 K — f. Negyedévre — 1 K 50 f.

Félévre — 3 „ — , Egyes szám ára 10 fillér.

Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 4 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 2 dollár.

Egy nem ismert kötelesség.

(t) A jó öreg Gutenberg ugyan bámulna, ha látná : mi leit az ő együgyű, kinevetett találmányából. Hatalom. Sziveket fogó. Lelkeket formáló. Rettenetes hatalom.

A sajtó óriási gépei ma kattogó zúgással nemcsak betűkkel telinyomott papirerdőt ontanak, de szörnyűséges rengéseket, pusztító földcsuszamlásokat is idéznek elő a lelkek világában. Dübörgő robajaira egy valamikor jól megépített vár tornyai, bástyái nagy zuhanásokkal omlanak össze. Egymásután, mindennap több. Az óriási vár szinte egészen elpusztult, talán egy kicsiny része: a fellegvár áll még, az is repedezetten, hatalmas sebekkel kőfalain.

Ez sem tarthatja már sokáig magát. Fegyverei lomtárba való taraczkok. Csak puffognak, nagy füsttel, tűzzel lobbannak, de egy lépésre sem szorítják vissza a támadókat.

Keserűen kaczagtató harcz ez. Nagyida tragikomikus harcza.

Az egyházmegyei katholikus sajtóról van szó. Talán ezt mondanunk sem kell.

Abban az egyenlőtlen küzdelemben, a melyet itt Északkeleten mi régiségtárba való, elavult fegyverekkel vívunk, régen érezzük már, hogy nem bírjuk soká a harczot. Támadóinknak napilapjaik vannak, modern

Felelős szerkesztő :

VARJAS ENDRE.

Laptulajdonos

A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR.

nyomdáik, betűszedő gépeik, a fejlett nyomdásztechnika minden uj találmányaival dolgoznak. Ezzel szemben a mi agyvelő-sorvasztó, idegeket őrlő munkánk muzeális régiséggyüjte- ményünk mellett eredménytelen. A lélekvér- zés, verejték, erőfeszítés, szivünk tüze — hiába.

El fogunk pusztulni nyomorúságos lomtárunk kivénhedt gépei mellett. Ezt nem bánjuk. De az a pár még eddig álló bástyafal is összeomlik. És erre gondolva felzokog bennünk minden érző ideg . . .

— És ez összeroppantó, félelmetesen közelgő éjszakájába a pusztulásnak most egy biztató fénysugár világit be.

Egy faluban gyűlt ki a fényszóró és röpíti hozzánk, a romok közt vigasztalanul dolgozókhoz, a már nem hitt szebb jövő közeledtének evangéliumát.

A tüzcsóvákat egy fehér hajú, ifjú szivü aggastyán és egy, a fiatalság mámoros erejétől lobogó lelkű, aczélos hitü levita, — a kinek fején még föl sem_r. áradt a fölsaentelés ámbrás illatú kenete — gyújtották ki.

Végig kell futni e lángos jeladásnak ez öt vármegye égboltján ! És felelni kell minden városnak, minden falunak hasonló tüz- jellel!

Kálmánd a falu neve.

Ott megértették, hogy az első kötelesA szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a fáaimáiiy-sa.jtó czimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri ktlzlése 5 korona*---------------- Nyilttér sora 40 fillér. ---------------A. líi i> megjelenik minden szerdán.

ség: uj fegyvereket adni a katholikus sajtó munkásainak. Áldozatot kell hozni, előfizetőket szerezni, pénzalapot gyűjteni. Föl kell szerelni a minden háború legszükségesebbjével: pénzzel. A ritkán megszólaló hangot, a mit elnyel a harsogó lárma, erőssé kell tenni. Egy egyházmegyei katholikus sajtó-alapot teremteni, hogy a Heti Szemle napilappá alakulhasson. Ha nem egy év alatt, hát öt esztendő múltán ! De addig áldozni, mig ez meg nem lesz.

Gáncs, lekicsinylés, kritika már ezerszer ért bennünket. Figyelmeztető jóakaratban és aggódó jótanácsban már százezerszer volt részünk, de szavak helyett tettel most találkozunk először.

Megfrissülünk tőle. Meglobcg lelkünk minden húnyó szikrája, fáradt izmunk, seny- vedt erőnk megaczélosodik.

— És várjuk a tüzes jelek kigyulását városban, falun, mindenütt I *

A kálmándi katholikus sajtó-ünnepen Magyar Bálint szólt e kérdésről igy :

A legnagyobb harczot ma a sajtóban vívjuk.

Nézzenek maguk köré és látni fogják, hogy a betűk hatalma mindenütt ott van, hogy a sajtó már mindent elárasztott termékeivel. Ott van a városban, agyárban, ott van a legutolsó faluban, a kalászos rónán; lesiA kötelesség embere.

— Szerény virágok Mazurek Pál sírjára. —

Irta; BODNÁR GÁSPÁR.

Nem voltam itthon, mikor az egyszerű, a példás életű, hivő Mazurek Pál . . váratlanul csöndesen, egyetlen mély és hangosabb sóhajtással — pár perez alatt — kilehellette nemes lelkét.

Otthon voltam. S talán én is a temetőben, a sírok közt bolyongtam ez órában. Ismerősöket kerestem a halottak városában. Mert az élő városban már alig találok. Szülővárosom képe . . . úgy megváltozott . . . ügy elköltözött . . .

S hogy hazaérkeztem vele Szatmárra, hogy a korai reggeli órákban a templomba siettem . . . s hogy a templomban ... a sekrestyében nem találkoztam az apró, fekete szemű, szelíd öreggel . .. hogy nem ő öltöztetett a miséhez . . . s hogy nem az én kely- hemet adták kezembe ... a régit, a legkisebbet ... S hogy azt mondották nekem:

— Pali bácsi nincs . . .

— Otthon van ?

— A városban sincs I

— Hát hova ment . . . ?

— A temetőbe. A sirhalomban nyugszik :

Bizony mondom, olyat dobbant a szivem, mintha a Múlandóság golyója érte, koppantottá volna meg.

A kit harminezöt éven átal mindig ott láttunk a kötelességének élve . . . mindig hűségesen, mindig mozogva, mindig szelíden, a

haragnak, a kedvtelenségnek, az elégedetlenségnek minden nyoma nélkül, a ki talán beteg se volt a tűnő évek folyamán, a ki ennyi bőséges időn keresztül egyróston mind össze egyszer kért két heti szabadságot, abból is egyet a templomban töltött; a ki hetven- ötödi/c esztendejében még mindig ugyanaz volt, ugyanúgy tudott fiatallá lenni a fiatalokkal és régi jó időkről emlékezni a régiekkel ... a kinek mathusalemi kort jósolt a modern sibilla — az bucsutlan bucsuzás nélkül lép ki a kötelessége helyéről ... és otthon övéinek körében egyetlen mély, hangosabb sóhajtással . . . lezáródó szemeiből fehér arczára hulló két könnycseppel hagyja itt ezt az ő szép kis világát ... Az ő páratlanul szép világát.

Amilyen csendes, nesztelen volt élete . . . olyan halk, jajtalan . . . szelíd halált adott neki . . . Istene.

* * * *

S hogy találkozom azokkal, a kik szerették, tisztelték . . . váltig mondják — mondogatják :

— Miér’ nem Írsz egy pár sort róla ?-— írj ... irj róla, mert — megérdemli.

Milyen szép óhajtás. Milyen kegyeletes

vágy. Kifejezve láthatni azt a tiszta, azt az igazán igaz, egyszerű, önzetlen érzéseket . . . a mivel ezt a puritán embert szerettük, becsültük. Azt az érzést, amit csak érinteni kell, hogy fájva is jól essék . . . jól esve is fájjon.

— Mert megérdemli.

* * *

Lapunk mai száma 10 oldal.

Oh, írtam én már sokszor nagy emberekről is. Félve nyúltam toliamhoz. A nagyság rámered az ember tollára. Nyomja, aggasztja. Megkörnyékezi a hiúság. A nagyot- mondás. A hízelgés. Az óriásitás szelleme. A műgond.

Mily könnyű most az én lelkem. Mily akadálytalanul, kerékkötés nélkül siklik, e fehér papiroson végig. Szinte ömölve — ömlik — a gondolat, az érzés. Mintha széles, nagy réten a mezők virágai közt járnék és szabadon . . . válogatás nélkül ... egyszerű virágcsokrot kötnék. Nem engedem, hogy a műkertész hozzá nyúljon. Diszes-szines papirt se’ hozzon. Illatos vízzel se közelítsen. Nincs arra szükség . . . itten.

Ritka dolog ez ma ... a nagy, abszolút jogok idejében. A karriek korszakában. A czimkórság epidemikus levegőjében. A kötelesség, a munka fogalmának logikái lan logikai felfogásában. Mikor a jogász ifjakat a pinezé- rek helyén, ezer lejtő közt, mint a munka hőseit glorifikálják ... és a tanítót, a szekres- tyést lealázva nézik a templom szolgálatában. Az Isten házában.

Szép dolog az, mikor a kis, jelentékeny állásnak a viselője, a személyisége, a hűsége, a csudás kötelessége ad tartalmat és jelentőséget Kinos állapot . . . mikor az állás méltóságát ... a hordozója tépi, rontja és teszi méltóságtalanná . . .

Az a szekrestyés kötelességének tudatában és csudás hűségében magasabban kiemelkedik az emberek hullámzó, óriási tömeT