Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)
1911-07-26 / 30. szám
Szatmár, 1911. julius 26 XX. évfolyam. 30. szám.--------- *-------EL ŐFIZETÉSI ARAK: Egy évre — 6 K - f. Negyedévre — 1 K 50 f. Félévre — 3 „ —‘ , Egyes szára ára 10 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 4 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 2 dollár. Felelős szerkesztő : VAKJAS ENDRE Laptulajdonos k SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a Pázinány-sajtó cziméro (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona---------------- Nyilttér sora 40 fillér. ---------------A Lip inogjoli-iiil< minden szerdán. Egyszer már mi magunk ügyeiről is. Papi nyugdíj. Irta: BODNÁR GÁSPÁR. II. Nincs ma már egyetlen pálya sem, melyre nézvést a nyugdíj kérdése elsőrendű kérdés ne volna. Sőt — fájdalom, de így van — az emberek lelkét, energiáját mindjárt a pálya megválasztásánál is nem a munka, nem az energia gondolata, ideális felfogása foglalja le. Hanem a jó nyugdíj, tehát a kényelem, az élet esélyei ellen való biztosítás gondolata. Az emberek lelke, csudás lázzal, sőt ösztönös szenvedelmekkel őrködik, s van rajta, hogy nyugdija biztosítva legyen. És e jogain hajszálnyi jogtalanság vagy méltánytalanság se essék. Csudálkozhatunk-e mindezen jelenségen? Az ember korán megérzi önmagában a her- vadás, as elmúlás, a munka nem bírás sejtelmét. Amiként méhében hordozza a nyár az őszt. A leggyümölcsözőbb ősz a telet. A gondolat, hogy jöhet idő, mikor munkát nem végezhetünk. Hogy oda érhetünk, érünk, a hol az aggság lépcsőin kell járdalnunk, hogy az élet alkonyán való nyomor elmossa a legszebb napok emlékét és keserűséggel vonja be a legszebb pályát is : úgyszólván felriasztja az életösztönt, az élet biztosításának legerősebb, legreálisabb gondolatát. * * * Ezen jelenséget Így lélektanilag elemezve, bizony, hogy szinte megmagyarázhatatlannak tűnik fel, hogy papságunk, — a mi megyebeli papságunk is — nem elég, sőt igen kevés gondot fordított az ő nyugdíjügyének fejlesztésére, rendezésére. Az önmaga aggkorának vagy munkaképtelenség esetére való és őt méltán megillető biztosítására. A száz évet meghaladó egyházmegyének — le nem tagadható, fájdalmas sebeként tátong ma is — az ö papságának nyugdíjügye. Nem az a czélom nekem, hogy a ke- gyeletlenségnek még csak gondolatával is érintsem azokat a sirokat, melyek alatt egy jobb, talán könnyebb világnak munkásai, papsága porladozik. Nem is szemrehányásként emlitem fel ezt a különben megállapítható tényt. Hiszen egyik nemzedék bizony alig sejti a másiknak nagy átalakulásait. Az egzigencziák óriási kibővülését. Magának az egyházmegyének bekövetkező óriási terheit, gondjait. Annyi azonban bizonyos, hogy ha a papság mindjárt kezdetben önmaga veszi kezébe saját nyugdijának ügyét és úgy tesz vele, mint az a gazda, a ki fákat ültet, bár sejti borongó lelkében, hogy ő már nem igen fog annak árnyékában ülhetni és nem is élvezi gyümölcsét: de tiszta örömmel tölti el lelkét annak nemes gondolata, hogy utódainak áldást, boldogulhatást és hasonló gondolkodást gyökereztethet------- — hol lehetné nk ma nyugdíj ügyünkkel ? A világi társadalom ez irányban bár elég későn, de mégis korábban ébredez. Megmozdul. Szövetkezik. Szocziális hullámok gyűrűznek — nem romboló, dé építő, áldásos irányban. Maga az állam is rajta van, hogy a társadalomnak, sőt a munkás osztálynak bevonásával — cselekedjék. Megérkezik az erők tömörülésének ideje. Minden téren. Ma már tisztességes segélyt, aggkori ellátást biztosíthat magának minden munkás, sőt cseléd is. Nagyon helyesen és emberségesen. Csak a papi nyugdíj, a mi papságunk nyugdíjügye döczög, nyikorog a régi kerékvágásban. A régi nyomorúságban. Elhagyott minket' ez utunkban több kisebb és még szegényebb egyházmegye, mint mi valójában vagyunk. Az a haladás, az az izmosodás, a mit a mi nyugdíjügyünk ma felmutat: szemben az idők rémitő változásaival, az élet hihetetlen nehézségeivel — nem csak megoldásnak, de haladásnak sem tekinthető. És más, sok más tekintetben is megmozdulásra, öntudatosságra és önérzetesebb realitásra van szükségünk. Ma sincs konkréten megállapított nyug- dijkulcsunk. Nincs közmegnyugtató pragmatikánk. Szinte reánk mered a kinzó bizonytalanság. A minél sokkal jobb — a biztos halál. Az a közfelfogás él, a papság lelkében igenis, hogy aggságának sorsa, sorscsapásának esélye az esélyesség sorsának van 1TÁRCZA A keresztény zenéről. Irta : Hermann László, városi zeneiskolai igazgató Még a régi görög és római költők, történetírók, színészek, bölcsészek, jogtudósok hátrahagyott remekművei ina is kiapadhatatlan forrását képezik a műveltségnek ; s még a görög és római szobrászat és építészet ma is bámulatra ragadja a világot. Addig ugyané népeknek úgynevezett zenei remekeiről épen- séggel semmi olyan nem maradt bátra, a mi e művészet magas álláspontjáról tehetne bizonyságot. Egyes fenmaradt hymnuszokat és dallamokat ide nem számítva, melyek szépsége kétségbe nem vonható. De igy van ez még ma is más nem keresztény nagy népek zenéjével is, minők a chinaiak, japánok, indiaiak, kik e művészet fejlődésére semmi befolyást sem képesekgyakorolni, mig ellenben más tudományok, mesterségek, iparágak mezején nem egyszer felülmúlják az európai czivilisatiót. A chinaiak pl. már több évezreddel ezelőtt ismerték a zenét mint tudományt, s elméletileg egész könyvtárakat Írtak össze felette ; ismerték a 12 félhangközt, az ötöd-kört, a skálák két félhang közét stb., de gyakorlatilag még sincsenek előbb mai nap sem, mint évezredekkel ezelőtt, s mai nap is csak primitiv szerkezetű és lármás hangszerekben keresik a zenei élvezetet, minden dal- lami arányosság, minden szellem és harmóniai zengzetesség nélkül. így dr. Maron beszéli, hogy Pekingben művelt chinaiak egy Ízben őt tenhangon kinevették, midőn a dalköltők királyának Schubertnek egy dalát énekelte! Vájjon mi tehát az oka ama nevezetes tüneménynek, hogy a nem keresztény népek, bármily czivilizáltak legyenek is sok tekintetben — a zene s tegyük hozzá a festészet iránt finomabb érzékkel nem birnak, s hogy e művészetek terén semmi kiválóbb előrehaladást nem tanúsítanak ? Ennek okát leginkább a vallásfogalmak s érzületekben kereshetjük, mert minden műremek az ember szellemi műveltsége mélységének az eredménye. A lelki műveltség fokát pedig az „Isten-fogalom" szabályozza, melyet a vallás közvetít. S igy a vallás, mint a valódi műveltség végső indoka, sohasem tévesztheti el befolyást gyakorolni a művészetre. Miután pedig a művészet egyik gyöngéd virága a vallásnak : anná* magasabb s eszményibb színvonalra emelkedik az, mentül tisztább s magasztosabb elveket tár fel a vallás előtte. A vallás befolyása a művészetre leginkább érvényesül a zenével szemközt, mely méltán neveztetik az érzelmek nyelvének. Miután azonban az érzelmek belvilága a nem keresztény népeknél kevésbé van kifejlődve, mit a náluk fennálló törvényszerű gyermekgyilkolás, emberáldozat, rabszolgaság s fejletlen családi élet is megerősít: a következtetés önmagától folyik. A keresztény vallás az Isten-fogalomnak és a vallási erkölcstannak mindeme ferde kinövéseit kiirtotta s azért a zene a Keresztény vallással szemben a művészet nj testamentuma és pünkösdi ünnepe, amint ezt Daurner hírneves történetíró és bölcselő mondta. E mellett kiváló- lag keresztény egyházi és vallás-romantikus művészet. Egyházi művészetnek nevezhető azért, mert — a mint a történelem tanúsítja — fejlődése első korszakában magános zárda- czellákban fogamzott meg, honnan gyakorlatilag a templomok chorusaira helyeztetett és tizenhat századon át majdnem kizárólag csakis a keresztény egyház szolgálatában állt, mely ezt, mint édes gyermekét ápolta és fejlesztette. A mai értelemben vett zene története tulajdonképen tehát csakis a keresztény egyházzal veszi kezdetét. Onnantól kezdve mindinkább szétoszlik felette a bizonytalan föltevések köde, s a biztosan fokozódó fonal mindjobban egymáshoz fűzi a történelmi adatokat és személyeket, a melyeknek és akiknek közreműködése eredményezte aztán az úgynevezett nyugoteurópai zenét, mely napjainkban mondhatni uralkodó művészetévé lett a müveit államoknak.
