Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)
1911-06-21 / 25. szám
XX. évfolyam Szatmáp, 1911. junius 21 25. szám v. C 2 POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egy évre — 6 K — f. j Negyedévre — 1 K 50 f. Félévre — 3 , — „ | Egyes szám ára 10 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 4 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 2 dollár. Felelős szerkesztő : VARJAS K X I) K K. Laptulajdorxos A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a PásBiiiány-sajtó czimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona'---------------- Nyilttór sora 40 fillér. ---------------A l:t j> megjelenik minden szerdán. Ki a bástyákra! Szatmár, 1911. jun. 20. (+) Az idők fordulóján állunk. Gyanús jelszavak gyanús hirdetői fölidézték a szellemeket s ebben a nagy kavarodásban még jobban össze akarják bogozni a lelkiismeretlenül fölszitott és kiélezett ellentéteket. Egymásra akarják uszítani a keresztény felekezeteket, egymás ellen való harezra tüzelik a positiv hit élőit és vallóit. De a rettentő válságnak, az országot katasztrófába sodró pusztulásnak elébe vág az a kijózanodás, a mely a tisztánlátás világosságával önti el az aggódókat. Leomlanak a politikai pártok keretei és minden párt sorából egyaránt előállanak az egyre szemérmetlenebb támadások mélyébe és ezélzataiba látók. Ezeresztendő erkölcsi és kulturális kincseit kell megvédelmeznünk. Mert most már a létről van szó. A két táborra oszlás megkezdődött. És mind a kettő harezra készül. Nem torzsalkodások, apró csatározások következnek most, de összecsapás — életre-halálra ! A páholy és a templom, a kereszt és a vakoló-kanál állanak szembe egymással. Soha ki nem békülbetnek, soha meg nem érthetik egymást. Egyiknek élete a másik halála. Egyiknek diadala a másik pusztulása. Az egyiknek construktiv munkája okvetlenül és föltéttelenül a másik destruktiv törekvéseit provokálja. Az élet és a halál küzd itt, a tűz és a viz. Az elemek indulata. Az alapok mozognak. Mintha megunták volna az ellenfelek a részletek munkáját : nagyobb energiákat állítanak csatasorba. Mindaz, a mi eddig történt, csak határszéli villongás, ephemer kirohanás volt; ma mindenki érzi, hogy döntő ütközet előtt állunk. — Pro aris et focis! Az oltárokért és tűzhelyekért! Mert nekünk van mit vesztenünk. Mert koczkán van mindenünk! Horda tör ránk, hogy romokba temessen. Hagyjuk pusztulni, veszni apáink bitét, szentségeinket? Nézzük ölhetett kézzel, mint lopják ki a családból, a gyermek leikéből a hitet, az erkölcsöt és mint vetnek iiszköt templomainkra ? Nem mi akartuk ezt a harezot. Hogy mennyire nincs részünk ebben, idézzük egy tekintélyes liberális lap piinküsd előtti nyilatkozatát : „Lássák be, akiket illet, hogy ez az egész katholikus mozgalom védelmi szervezkedés és nem támadó. És nem is a félelem, nem a veszedelem érzete ösztökéli őket szervezkedésre, hanem a türelemvesztés, a piszkolódáson, sértegetésen, gúnyolódáson, pökbendiségen, követelőd- zésen és fenyegetődzésen való botránko- zás és elkeseredés izgatja az embereket és nógatja szervezkedésre. Illetéktelen stréberek, kapaszkodó demokraták, hatalomra vágyó szabadgondolkozóknak prédája, kapezarongya ma a katholicismus. Ezt nem tudják eltűrni az emberek. Nem tudják elviselni, hogy szégyenleniök kelljen azt, hogy a katholikus egyházban születtek. Minek szépítsük, minek takargassuk a dolgot? Ez az igazság. E kihívó had nélkül még az egyházpolitikai viharok után is elült volna minden néppárti és katholikus mozgalom. De az a frivol szellem, amely páholyokban, napilapokban, folyóiratokban, népgyiiléseken, szocziológusok egyesületében és még az ifjúság közt is a Galilei-körben nem szűnik meg a reakezió jelszava alatt a katholicismust ócsárolni és támadni és provokálni: ez táplálja, növeszti és gyarapítja a katholikus felekezeti szervezkedést a társadalomban“. — Ki hát bástyáinkra! Laczi bácsi. Irta : FLORENCE. (Folyt, és vége.) — Meghagyta az Isten az egészségemet mutter, — mondta Laczi bácsi. Megmaradt az egészsége és csodálatoskép az az áldott jó kedélye is. Aki esténként a családja körében látta azt a gyöngéd figyelmességben, mulattatásban páratlan Laczi bácsit, nem gondolta volna, hogy az a napnak nehéz, kinos, sokszor megalázó terhét piheni most. Úgy megkönnyítette Laczi bácsi terhét az a boldogságos gondolat, hogy az övéi semmit sem nélkülöznek a régi kényelmükből, mindent meg tud tartani a régiben. Csak a sok vendégség maradt el. De ennek sem Laczi bácsi volt az oka. Az ő sok veriték árán megmentett háza most is nyitva állott mindenkinek. Sőt most még szívesebben látta Laczi bácsi azt az egykét ritka vendéget. Hiszen tudta, hogy Riza nénit bántja a csönd, a magánosság. Mióta hazajött is, egyre csak halványabb lett. Hanem a vendégek, maguktól elmaradtak lassanként. Es Riza néninek egyre kínosabb lett az a csöndes élet, az az elhagyatottság. Olyan volt, amint ott sétált a kertjük fenyőfái között, mint egy mozgó fehér márvány- szobor. Á ruhája is mindig hófehér volt most, mint az arca. Maci, vagy Icu is vele volt néha, de Riza néni keveset beszélgetett velők. Kedvence, Béci, oda volt Pesten tanulni. — Oh mit nem adnék érte, ha megint egészségesnek, jókedvűnek láthatnálak — mondta néha Laczi bácsi. — Mid hiányzik, mit hozzak? Hazahozzam Bécit? — Isten őrizz! Legalább belőle legyen olyan ember, akire büszke lehessek. Senkim sem hiányzik. Ne faggasatok, kérlek. És Laczi bácsi, hogy kedvét lelje valahogyan, hordta haza a sok-sok nyiló virágot, az ő hervadozó virágának. — A virágoknak örül; és milyen boldog vagyok, ha örülni látom, — mondta egyszer Mari néninek, aki szót tett ezért a nagy pénzpazarlásért. Nem sokára aztán igazán nem adhatott egyebet Laci bácsi a feleségének, csak a virágokat. Micsoda virágerdővel vette körül, az ő gyönyörű, hófehér mosolygó halottját! Mert Laczi bácsi jól látta, hogy amikor odahelyezte a fehér kamélia bokrétáját a keblére, rámosolygott a meghalt felesége. Most is örült a kedvencz virágainak. S amikor azután is minden vasárnap elvitte neki a kamélia csokrát, mindig újra látta ő ezt a neki örök mosolyt. — Jól járt — mondogatta Mari néni — nem erre a világra való az ilyen asz- szony ! — Nem — nem ide való volt ő, — mondta Laczi bácsi szent meggyőződéssel. Olyan nagyon-nagyon nehéz az élet nála nélkül. De ha arra gondolok, hogy most már nem bántja őt többé semmi, vége a szomorúságának, ott van az örök országban, ahol minden olyan szép, mint ő — megnyugszom én. — Nekem még sok a dolgom itt. A gyermekeimért kell élnem és azoknak örülnöm. Csak az a Béci tanulna, hisz az volt minden reménysége, büszkesége! És Bécire költötte volna az utolsó garasát is. Béci nagyon hasonlított az édesanyjához, jobban mint a leányok, hogyne lett volna ő kedves Laczi bácsinak is?! Bécinek igen sok kellett, hogy ur lehessen és a vizsgáival még sem igen sietett. — Igaz, hogy soká készül a vizsgáival, de sokat tanul a fiú és annál alaposabb lesz a tudása, — mondta Laczi bácsi a Béci dolgai miatt is szóttevő Mari néninek. Hogy nézne reám onnan, fölülről az édesanyja, ha sajnálnám tőle az egyetlen fiától a költséget?! Örülök, hogy tudok adni neki, hogy az Isten erőt, egészséget ad nekem. Macát is elküldte tanulni a conser- vatoriumba, Icu maradt csak vele, a kis Lapunk mai száma lO oldal. TÁRCZA
