Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)

1911-05-10 / 19. szám

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

Egy éyre — 6 K — f. Negyedévre — 1 K 50 f.

Félévre — 3 „ — „ Egyes szám ára 10 fillér.

Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 4 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 2 dollár.

Kik a rombolók?

Szatmár, 1911. május 9.

(+) Mintha a görög ínytlios vészes Pandora szelenczéje pattant volna föl, hogy kiöntse átkos tartalmát. Szétáradt a szenny, a biin, a rothadás. A társadalom, közélet, család, tudomány, művészet fekélyes. Egymás után fakadnak föl a geny- nyes sebek s elöntenek mindent mételyes undokságukkal. A romlás titokzatos, fekete árnya ül mindenen. A rombolás fölszabadult démonai száguldva tipornak el mindent. Rejtett tüzcsóvák gyulnak ki itt-ott; a féktelenség, a zavaros föl- fordulás ijesztő tünetei mindennap fenyegetőbben mutatkoznak.

A keresztény világnézet — gúny tárgya. A nemzeti eszme — lenézéssel, cynikus kaczajjal meg- szentségtelenitve. A keresztény felekezetek gyűlölettől széttagolva. A magyarság egységét megbontotta a nemzetiségi mozgolódás és az osz- tálygyülölet. A lelkek mételyesek. Züllés, erkölcstelenség és anarchia mindenütt. A sajtó tajtékzó dühvei

Felelős szerkesztő :

VARJAS K X I) R E.

Laptulajdonos

A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR.

nap-nap mellett vadabbul szitja a rombolás őrületét. S a jók tehetetlenül, reménytelenül már várják, hogy összeomlanak a folytonos támadásokra az utolsó pillérek is és kikerülhetetlen a pusztulás.

. . . Ezek a szivetszoritó jelenségek ismeretesek, csak okát nem tudtuk. Valami 'végzetes, elemi csapásnak hittük. — Tervszerű mérgezésre, tudatosan föl robbantott aknák elhelyezésére ki mert volna gondolni ?

Fis most mégis a történelem legőrületesebb elvete'medettségének kell látnunk e rettentő pusztítást. A legirtózatosabb gonoszság müvének.

Tőrrel járó banditák vállalkoztak erkölcs- és nemzet-gyilkolásra. Egy keresztény nemzet tönkretételére tervszerű, pokoli hadjárat indult meg.

Egy praepotentiára törekvő faj őrjöngő összeesküvői szőtték a hihetetlennek tetsző ördögi tervet. Egyes szakaszait nem lehet a megdöbbenés és irtózat háborgó indulatai nélkül hallani:

A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a Fázmány-sajtó czimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona.----------------- Nyilttér sora 40 fillér. ----------------A lap meg-jelenilc minden szerdán.

— A magyar faj nem alkalmas arra. hogy ebben az országban továbbra is fönntartsa uralmát. Siettetni kell tehát a vesztét. Erre legalkalmasabb az édes méreg: az erkölcstelen, érzékek fölizgatását czélzó szépirodalom. Az erkölcstelenség oltárra állitása pedig nevetségessé teszi, ez által kiöli a régi erkölcsöket. A sajtószabadság végül meghiúsítja a pornográfia ellen való küzdelmet,

— Egyelőre a felső osztályokat bókén kell hagyni, de minden erővel az úgynevezett történeti közép- osztályt kell támadni, mert ez őrzi a legerősebben és legöntudatosab- ban a nemzeti hagyományokat. Ha a középosztály helyét elfoglalja az uj elem, akkor az alsóbb osztályok természetszerűen ennek vezetése alá kerülnek : könnyű lesz akkor meg- dönteni a felsőbb osztályokat s a papságot.

— A nemzeti múltat gúnyolni, becsmérelni kell, mert másként lelkesít, a fajszeretet liarczaira ösztönöz. Meg kell akadályozni a történelmi középosztály megélhetését.

TÁRCZA

A milieu.

... Es ha még oly ádáz indulattal gúnyoljátok is az ideált, azért mégis igaz marad, hogy: az irodalom nem lehet el ideálok nélkül. Csak úgy, mint a világ el nem lehet illúziók nélkül. Mindenfele illúziók tartják össze a társadalmat. (Már úgy, a hogy!)

A tény, a fogalom lényege nem változott azzal, hogy az újabb magyar szépirodalom, e vajmi kevéssé „szép“ irodalom, teljesen kiküszöbölte, majdhogynem kiközösítette e szavakat: ideál és eszmény. Helyettük most csak ez járja: milieu.

Meglehet, hiszen meglehet, hogy csak az ujmódiak betegesen lázas kutatása teszi számüzötté ezt a kifejezést, amely már régi. Nem uj, hanem — örök. De ha igy van is, ha öntunatlanul is, bizonyságot tészen maga ellen az iró, a költő, a ki megtagadja az eszményt, megtagadva egyben mindazt, aminek fogalmát e szóba helyezni megszoktuk. A szép, a jó, a nemes, az igaz, a tiszta és mindezeknek tökéletes teljessége : ime az ideál. A rut, a gonosz, az aljas, az álnok, a mocskos : im ez a milieu.

Nem elfogult vélemény ez. Tisztára objektiv igazmondás. Nem is szokták ezt tagadni, sőt még inkább dicsekednek vele. Hivatkoznak a mesterre, az ő Mesterükre, aki

oly borzalmas élethüséggel irta meg a testi és lelki bélpoklosság minden kínos változatát. Evvel indult meg az eszement forgatag. Kezdődvén azzal, hogy leírja a biinös fortéimét, folytatja azzal, hogy kimenti és végezvén azzal, hogy fölmagasztalja.

Igenis, uraim! Írók, szerkesztők, műbi- rálók, kiadók, szinigazgatók! Ide juttatta a magyar szépirodalmat az önök „szakértő“ pártfogása. Az önöké, bizony csak az önöké. A közönség ? A közönség, szegény, mit tegyen ? Megvette a könyvet, megváltotta a belépőjegyet, előfizetett a folyóiratra; a pénze már oda van, hát igyekszik a jámbor élvezni azt, amit pénzéért kap. Ha pástétom, pástétomot ; ha paczal, paczalt. Minden ember nevetséges szörnynek tartja már a hajdanvaló censort. És senki sem hajlandó észrevenni, hogy ma is vígan működik a censura. Nem egyfejü már, mint régen, de annál inkább sok karú. Parancsoló torzképe olt gunnyaszt minden irodalmi tintatartó fölött. Ott susogja ármányos igéit: „Nekem Írjad, amit Írsz. En vagyok a nyilvánosság; enyém a nyomda, enyém a színpad, én adom a sikert!“

És aki nem akar a pusztának szónokolni, aki nem a maga fiókja mélyére, sem idegen papírkosár fenekére szánta az Írását,, az bizony letér a maga útjáról és indul oda, ahol nyílik a tág kapu, az irodalmi nyilvánosság. S igy támad a látszat, mintha iró és olvasó már nem is bírná gyönyörűségét lelni szebb helyeken, mint a börtön, a kórház, az istálló; nem jobb emberekben, mint a csaló és a gyilkos; nem tisztább lelkekben, mint

akik árulják a férfi becsületet s az árán megveszik a női erényt.

Ezt nevezik milieu-elméletnek s ezt hirdetik az irók a társadalmi környezet igaz rajzának. Holott — szerencsére — éppen az igaz az, ami e rajzból hiányzik.

Az egész milieu-elmélet nem egyéb, mint egy — mindenesetre nagyszabású — kísérlet, ráhúzni a szépirodalmat a természet- tudomány divatos kaptafájára. Egy uj irány, mint volt már annyi más, a mennyiségben és minőségben túláradóan gazdag idegen irodalmakban. De mit keres a bővériiség e beteges kiömlése a mi irodalmunk történetében, mely — ne feledjük ! — a Halotti Beszéddel akkor kezdődik, mikor amazok már éltük de- lelőjén virulnak. Ami a maga hazájában egy iró ezer között, egy iskola száz más között, egy kis pattanás, amely viszket, — az mihozzánk átczipelve már ijesztő, égő, fájó tályog.

Része van ebben az irók különböző egyéniségének is, illetve az egyéniségek különböző mértékének. A külföldi mintakép, akár egyik, akár másik még igazi tudós, aki habár tudva rosszat cselekszik, de legalább öntudatos gonddal, tudományos lelkiismerettel, megfontolt mérlegeléssel teszi azt. A mi apró mesterkedőink minderre hogy gondolnának, mikor nem is sejtik! Ha látják, hogy mesterük nem átallja egy-egy kanál mérget keverni könyvébe, — nosza rajta ! — majd ők még túltesznek rajta. S egyszeriben öntik dézsaszámra elébünk a mérget. Epét vérrel, bürköt ürömmel. Csak semmi szépet, tisztát, szelídet! Megtagadni, kiirtani mindet! Nincs