Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)

1911-04-12 / 15. szám

10

Szatmár 1911. április 12.

az érdem elismerésére számit, — mondja a kir. tanfelügyelő. — A felekezeti iskolák tandíj kárpótlása czimén államsegély több községnek utaltatott ki. A kiutalt összeg eddig 16,150 korona. Mindezekkel Szatmárvármegye népoktatása egy lépéssel közelebb jutott czél- jához. — Végül jelentette a tanfelügyelő, hogy a kultuszminiszter a nagykárolyi polgári fiúiskola felépítésére 200,000 koronát engedélyezett.

Állat-mesék.

1. Csak azért sem.

Csörgő hideg esőben a csatornán gubbasztott a holló. Ki tudja, min törte ázott fejét. A szél szárnyai alá verte az esőt, meg tollazata alá, amely czafatokban lógott le róla. Nagyokat pislákolt fekete szemével, közben vizes tolláit igazgatta, de ezzel még inkább összeborzolta azokat. A tollak egészen a bőréhez tapadtak s feje ormótlan nagy csőrével úgy állott a nyakán, mint a madárijesztő tök-feje a puszta karón. Reszketni, dideregni kezdett s kínjában bele-bele károgott fájdalmasan a zuhogó esőbe.

Fájdalmas hangját meghallotta az eresz alatt a galamb és igy szólt a hollóhoz:

— Holló néni! jöjjön ide az eresz alá, mert meghüti magát. Tudja, ez a márcziusi meghűlés könnyen végzetessé váhlatik. Itt megszáritja ruháját s egy kis déli maradékot is adhatok.

A holló akaratos, büszke szive fellángolt e szavakra. Most már azért se, pedig volt az eszében. Megreszelte a torkát és palástolva didergését lekárogta a galambnak :

Mit avatkozik Galamb asszonyság az én ügyembe? Én azt teszem, amit akarok.

Erre csend lett, a holló is, a galamb is s nemsokára az eső is elhallgatott. A nap is alábukott az égen és északi szél kezdeti fujdogálni. Az akaratos holló behúzta a fejét vizes szárnyai közé és aludni próbált. El is aludt — örökre, vizes tollazata ráfagyott a testére és holtan bukott alá a csatornáról.

Reggel Galamb asszonyság — mint minden gondos házi-asszony — körülnézett a portán és meglátta a földön az összefagyott hollót. Újságolta is serényen a ház népének:

Nézzétek, az a szerencsétlen holló, akit tegnap délután az ereszünk alá hivtam, ott fekszik holtan a földön. Úgy kell neki, tur- békolta rá nagy igazán a párja, azt tette, amit akart.

Sok olyan ostoba dolgot akar az ember, amit önnön nagy kára nélkül meg nem tehet és mikor szerető, gondos lelkek intik, hogy ne tegye, azért is megteszi.

2. Válaszsz!

Két éhes tyuk kapargált a konyha előtt a kidobott szemeten. Nem sok eleséget találhattak benne, mert nagyon hevesen és mérgesen rugdalták. Az ajtón keresztül kicsapódott az étel illata és még jobban eszükbe juttatta éhségüket.

— Te Trózsi, — mondotta a másik, a Máli, — rettenetes fösvény ez a mi gazdánk. Szemetet kapunk tőle nap-nap mellett a sok tojásunkért és az is oly sovány, hogy alig találunk benne egészséges szemet.

Trézsi csak tovább kapar, mély barázdákat szántva a szemétben, s keres izgatottan a lába nyomában. Hajtja az üres begye. Semmi és újra semmi. Türelme még eltart egy pár kaparásig, de aztán elhagyta őt is ; szintén kifakad a gazdájuk ellen.

— Igazságod van Máli, ez még sem járja, mi egy becsületes ebédet sohasem kapunk. Most már ketten szidják a gazdát.

Amint igy piety káznak, hébe-korba rúgva egyet a szemétben, hátha ? egy csomó uj szemét röpül ki az ajtón : Ueezu utána a két tyuk — itt már csak lesz. Volt is kevés hulladék. Egyszer csak meghőköl a Trézsi. Valami ismerős tárgyat vett észre a szemétben.

„HETI SZEMLE“

— Nézd, Máli, nem ismersz rá ? Ez tyuklábujj, és pedig a nénénk lábujja. A kajla körméről ismerek rá. Hát ezért kapott ő külön kosztot, szemes tengerit, szemes búzát ? Ah már tudom, hogy a fazékba kerüljön ! És még tegnap is henczegett vele a boldogtalan a rács mögül: Ti ilyet nem esztek ám! Hiába, engem szeret a gazdám ?

E látomástól elszontyolodott a két tyuk és szomorúan mentek a vizes váluhoz, hogy a kevés eleséghez sok vizet igyanak. Szomorúságuk azonban hamar elmúlt, mint a nyári zápor s vígan kárálták : kárr ... ká- rák. .. jobb igy, mint a fazékban.

A jólétben jaj de sok a veszély! A szegénység, kivált ha lelkiszegénység, végeredményben szinte veszélytelen.

3. Nemesi rang.

/

A főbiróék elpusztult vizslájuk helyébe a fővárosból újat hozattak. Meg is jött egy fenekedett nagy likacsos ládában és amint a születési levele mutatta, az Ujfullandy nemzetségből származott s Ulisszesz volt a neve. A nyakán csörgő ezüstözött lapra szintén be volt vésve az U. U.

Az uj eb megérkezése alig keltett nagyobb örömet a főbiróéknál, mint a faluban már rég fennálló „Ebönvédő Társaság“ elöljáróságánál s tagjainál.

— Na, lesz már köztünk világlátott is! — vakkantotta el magát örömében az „Ebönvédő Társaság“ sorsát nagyon is lelkén viselő igazgató, a Burkus.

Helyi szokás szerint minden uj ebnek, aki a faluba jött, legelső kötelessége volt, hogy az „Ebönvédő-“be magát fölvétesse. A társaságba mindig nagy ünnepélyességgel igtatták be az uj jövevényt. Az ünnepély majdnem egészen énekszámokból s csak rövidke beszédből szokott állani, amellyel az igazgató beiktatta. S mivel a társaság minden tagja hivatásos dalárdista volt, érthető a féktelen öröm, amellyel az ünnepélyre készültek.

Az igazgató megbizásából Pincsinek, a fullajtárnak kellett az uj lakost a helyzetről, a honi törvényekről kioktatni. Ez nem volt ám valami könnyű dolog. Eddig mindössze csak egyszer látták a főbíróval, de akkor is biztosan hivatalos dologban járhatott, mert nagyon komolyan és előkelőén lépdelt gazdája mellett s rájuk sem nézett. A Pincsi azonban nem azért volt fullajtár, hogy a reá bízott feladatot meg ne oldotta volna. Kerítéseken át, hol alul, hol felül eljutott a jövendőbeli tagtárshoz. Köszönt illendőképen, megmondotta a nevét és hogy miért jött. A Társaságról, ami jót csak tudott, mind előadta, hangoztatva annak rendezettségét, áldásos munkálkodását. Végül a névjegyzéket is átadta. Az megnézte és elkezdte az orrát fintorgatni. Pincsi már nem győzte várni a fintorgatás végét, megszólalt:

— Te, hát izé .. . vagy hogy is hívnak, hát mit szólsz Társaságunkhoz, mikor akarod az ünnepélyes belépődet megtartani?

A pesti eb szőre felborzolódolt e szavakra, szemei szikráztak, fülei kihegyesed- tek s gőgösen válaszolt:

— Vedd tudomásul te és társaid először, hogy én nem vagyok „te“, hanem nagyságos Ujfullandy Uliszesz O-Budáról, másodszor, hogy abba a paraszt bandába, ahol csak holmi hitvány Burkusok, Kamilák, Vigyázzak, Lármák. Huszárok, Piczik, Pincsik vannak, nem lépek, az ősi Ujfullandy véremet meg nem gyalázom.

A Pincsi megvitte a nagyságos eb ur válaszát nemzetes társainak és azok még örültek, hogy ilyen gőgtől szagos urat nem kell tagtársuknak nevezni. A megtanult dalokat pedig, amelyeket az ünnepélyre szántak, eldalolták egy este a holdnak. Lám az hálás volt érte, szende mosolylyal viszonozta..

Oh de sok keőy-feőy-leőy-meőy, ky-fy- my-vy-zy előnevü úriember él hazánkban, akiknek minél hosszabb a nevük, annál keményebb a szivük, üresebb a lelkűk. Csak a hiúság és gőg szúrós szederindája tekergőzik a homlokuk körül s ők azt hiszik, sőt büszkén vallják, hogy borostyán-koszorúsok.

4z. Jogom joga.

Éktelen lármában s zsivajban futkároz két udvar majorsága. A tyuk neki szalad a libának, az meg a ruczát dönti fel, a pulyka a gyöngytyukot tiporja el. Egymást éri a sok pardon s bocsánatkérés, a lábtaposásoktól sajgó tyúkszemek tulajdonosainak szisz- szenése. De ezeket leszámítva az egész je- richói lárma abból eredt, hogy legtöbb kérdezte a másiktól: Mi az, mi az, mi történt ? Egy jóhangu rucza nagysám azonban mindent feltár:

— Csendőr, rendőr nincs itt valahol? — hápogja, — a két kakas összeverekedett, patakokban folyik a vér, ez szörnyűség, ez mégsem járja, hogy nincs, aki őket szétválassza. Fussatok rendőrért fussatok, nekem gyengék a lábaim. Ki látott ilyet, gyermekeinknek ilyen példaadás.

Rendőr, az ilyenkor nem akad. De minek is, elvégzi egymással a két kakas. Haragos, vérben forgó szemekkel méregetik egymást. A sarkantyú peng, a taraj reng, a feltépett bőr nyomában vér serczen s mindez szó nélkül. Végre győz a nyers erő, bukik a jog. Az egyik kakas a saját portáján futni kényszerül. A győztesnek ez elég. Megrázza magát és sebekkel ugyan jól megrakva, de büszkén vonul haza a saját portájára; alattvalói s az egész népség éljennel üdvözlik.

Szegény legyőzött kakas kusza tollal, lekonyult farkkal, véres tarajjal és szakállal busán áll a családi szemétdombon. Zavaros előtte a világ, gondolatai azonban érdekesek.

— Ily arczulcsapása az igazságos, törvényes, jogos békének a XX. században. Miért jött át, ki hívta ? A sajátomhoz csak jussom van, abban én és nem ő rendelkezik. S mikor figyelmeztetem, még neki áll feljebb. De ily megszégyenítés! Lesz-e tekintélyem a háznépem előtt? Visszadjam a kölcsönt, ehhez nincs erőm. Hát áll az az igazság: Ahol a többség, az erő, ott az igazság?

Ugy-e igazsága van e kakasnak ? Nincs. Mert már előbb járt a győztes kakas portáján és akkor a jogos büntetés elől megszökött. S most a saját portáján kapta meg.

Sokszor nehéz dolog az igazság és alapos gondolkozás minden esetre elkerülhetetlen a kifürkészéséhez.

5. Ha mérges vagy ne szólj, ne tégy!

Az akáczfa alatt vígan sürög-forog a pulykasereg. A lehulló leveleket kapkodják. A dér még nem csipte meg a leveleket s ezért csak gyéren hullnak. Kevés haszon, nagy forgalom. Egy-egy elsárgult szegény levélkére öt-hat pulyka is ráveti magát. Persze legtöbbször a legfiatalabbik csípi el az öregek orra elől. Dijul az ügyességéért egy két koppintás a fejére vagy a hátára már vele jár. Mi ez a kedvencz étel, — mondjuk az akáczlevelet a pulykák nemzeti eledelének — az öregek lefűzése fejében ? Semmi.

Több rücskös lábú az öregje közül visszavonul a fa tövébe. Szaladgáljanak a fiatalabbak és napi témáról kezdenek csevegni. Megszólal a legöregebb (náluk szigorúan járja ez a szép patriárkális illemszabály) :

— Én nem tudom, hogy a szemem csal-e, de én a te férjedet Borosa, mindig rosszabb színben látom. Olyan életerősnek, piros-pozsgásnak láttam még a múlt hetekben is és most egészen troppá lett. Valami bajának kell lenni. Nem hivattál-e még hozzá orvost ?

— Osztom véleményedet kedves nagy- néném, — feleié szomorúan a Borosának szólított. Szegény férjem nagy beteg és e betegségét nem is annyira szívbajának, mint inkább rettenetes mérgelődéseinek tulajdonítom. Képzeljétek, egy kis szóért, egy görbe nézésért hihetetlen dühbe gurul s mérgében hol elpirul, hol elsápad. De hányszor csiti- tom: Ne mérgelődjél lelkem, hiszen tönkre teszed az egészséged. Pedig még sokat kell küzködnünk, gyermekeink neveletlenek. Kérhetem én akár összetett kezekkel, Azért is