Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)
1911-03-22 / 12. szám
XX. évfolyam. Szatmár, 1911. mápczius 22. S 12. szám HITI SZEMLE ü A POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldeméffi rek, pénzek, hirdetések stb. a í’ásEm&juy-sa jtó .$ czimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. 4 Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona.----------------- Nyilttér sora 40 fillér. ----------------A l ítj> mog-jeleiiilt mimlen szerdán. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egy évre — 6 K — f. Negyedévre — 1 K 50 f. Félévre — 3 „ — „ Egyes szám ára 10 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 4 korona. Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 2 dollár. Feleílős szerkesztő : VARJAS ENDB-ÉÍ^ Laptulajdonos : A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. Katholikus palotát Szatmárra, XJngvárra! Szatmár, 1911. márczius 21. I. (4) Lapunk 2. és 3. számának vezérczikkei azt czélozták, hogy széles hullámgyíirüzés induljon meg fölvetett eszménk körül, a melyet ebbe a mondatba tömöritettünk : Kaiholikus palotát Szatmárra, Ung- várra! A gyürüzés megindult; sokféle szem vizsgálta, mérte a tervet; egv- pár pöröly is zuhant rá; lelkes művészei is akadtak, akik csillogó lapokat csiszoltak a kőnek látszó gyémánton; a választóvíz sem hiány zott, -a i htdy-I»favá n cs i volt: i gazi arany-e, vagy csak lalmi ; bölcs, óvatos, aggódó elmék bonczolgat- ták, hogy a tetszetős külső nem üres-e belül; a fiatal hevülés is megolvasztotta izzó kohójában, hogy ami salak még rajta, leolvadjon: — de egészében azt látjuk, megforditottan bántak el a kérdéssel, a melynek ilyenformán súlyos jelentősége nem kristályosodott ki. Az utolsó lépéseket tették meg az elsők helyett. A tetővel foglalkoztak az alap megépítése nélkül. Talán mi nem állítottuk be elég jól a tervet a kiformálás szükséges kereszttüzébe. Vagy inkább tervezetünk megokolása, két czikkünk elseje nem részesült kellő figyelemben és csak a pompázó katho- likus palotának nagyszerűsége kötötte le az elméket és sziveket, az észt és a lel kés ülést. Így történt. Moaz alaposan megfontolt és megokolt, a tisztelt és tekintélyes helyekről jövő hozzászólások majdnem mind a Szat- máron megépítendő katholikus palotával foglalkoztak. Az épülettel, a melyhez pénz kell. A telekkel, a mely nincs. Az egyesületekkel, hogy mint helyeződnének el ezek együvé. Meglévő katholikus intézményeink féltett autonómiájával, a mely a visszavonás magvát rejti magában s összeroppanthatná és szétrobbanthatná a megépített palotát. A nagyteremmel, a melyre majd minden pillanatban égető szükség van. Meglevő egyesületeink telkeivel, házaival, a melyek lekötöttek, érinthetetlenek. A testtel foglalkoztak s a lelket nem fogták meg. A jelennek szemével szemlélődtek. A ma kereteibe helyezték el a tervet. Intézményeink mai széthulló, szervezetien szervezetét tartották szem előtt. így nagyon természetes, hogy reális eredményül a jóval nagyobb szabásúnak fölvetett tervezet ösz- szezsugorodott egy nagyteremmé, a melynek szükségességében mindenki megegyezett. Bevalljuk, hogy félreérttettünk, a mikor úgy tűnt fel, hogy fölvetett tervezetünk súlypontja — csak egy épület. Ilyen beállításban teljesen mellékes előttünk a katholikus palota. S TÁRCZA A kis Klári meg én. Irta : FLORENCE. (Folytatás) Aztán megtanultam. Lett egy szép, nagy meséskönyvem is a Jézuska jóvoltából; de Andersen összes meséi között sem volt sehol szó a királyfiról, Argirusról, meg a mátkájáról. Hanem ezek is nagyon szép mesék voltak, különösen az, amely a tenger szép hableányáról szólott. Kis Klári is mondta, hogy ezek is szép történetek. Most már ő hallgatott engem nagy türelemmel, pedig nem igen lehetett az mulatságos dolog; kivált eleinte. De volt, hogy nem meséltünk. A kis Klári azt mondta, hogy daloljunk. Aztán ő megkezdte; olyan tisztán csengett a hangja, hogy elhallgattam volna akármeddig. Én nem tudtam olyan szép magasan, de kissé mélyebben mindig vele énekeltem. Kis Klári azt mondta, hogy olyan szép igy, aztán közben meg-megcsókolt. — Ejnye, micsoda kontrás lett az én kis cigányomból — szólt be apó egyszer, elmenet, a nagy nótázásra. Kis Klári utolsó nótája mindig az volt: „Két nyárfa közt, két nyárfa közt fölsütött a holdvilág, Te rád sütött, te rád sütött egyetlen egy gyöngyvirág". Csak olyan nóta ez is mint a többi, de kis Klári úgy elszomorodott mindig, mikor ezt kezdtük. S amikor a végére értünk: Leteritem a subámat, rágyújtok a pipámra, Rágondolok, rágondoíok az én kedves rózsámra — egy egy könyet is ejtett néha és azt mondta, hogy egy nóta sincs olyan szép mint ez. Aztán egy kis ideig szó nélkül fo- nogatott ilyenkor. És én, amint ott ültem az asztalnál a régi divánpárnán a babot szemelgetve, már nem láttam többé a konyha fehér falát, meg az arra aggatott fényes réz edényeket, nem a bábot sem utóbb, hanem ott volt előttem a Klári kis faluja nyárfáival, az azok fölött az égen a felhők közt bujdosó holddal s a nyárfák alatt búslakodó legénnyel, aki kis Klárit nagyon szeretheti és hiába várja, ép úgy mint a királyfi a tündérleányt. Hiszen kis Klári is olyan szép, meg jó is. Aztán megkérdeztem néha: — Mikor mégy haza kis Klári ? — — Majd valamikor, sokára. . . . Hogy hagynám itt magát aranyom ? — És ahányszor daloltuk a Klári nótáját, ahányszor ő megkönyezte a végét, mindig szebbnek-szebbnek láttam én az ő faluját, az ezüstös nyárfákat, a holdvilágos éjszakát és a legényt most már valóságos királyfinak láttam, aki még mindig hiába várja kis Klárit ott az ezüst nyárfák alatt és majd eljön ide is érte bizonyosan. Egyszer láttam, hogy a postás levelet hozott kis Klárinak. Olyan jó nagy betűkkel volt írva a címzés, ahogyan én is írtam. Kis Klári azt mondta, hogy az öccse Írása, vele Íratott az édes anyja. Mikor elolvasta az öccse szép czifra betűit, olyan fehér lett egyszerre kis Klári máskor szép, rózsaszínű arcza, mint a fehér fal. — Irgalmas Istenem ! — mondta és aztán levelét elrejtve ment vissza az első szobákba, hogy a tisztogatást befejezze. Vasárnap lehetett, vagy tán más ünnep, mert én otthon voltam ; apó szánkázni vitt magával és én a nagy boldogságban nem gondoltam a kis Klári levelével egész nap. De este megint ott ültem a párnán, a kis asztalnál. Kis Klári most nem énekelt, nem is mesélt, hanem mikor előbb egy ideig szótlanul pörgette az orsóját azt mondta : — Itt hagyom, drágám, el kell mennem. — Elmégy a királyfihoz kis Klári? — Persze, hisz milyen régen vár, — mondtam és nem értettem, miért csodálkozik kis Klári a beszédemen és miért sóhajtja megint ólján nagy szomorúsággal: Irgalmas Istenem 1 Most nem daloltuk azt a nótát és a kis Klári szeméből mégis egyre hullott a köny. De azért csak fonogatott tovább. Nem beszélt aztán az útjáról; hanem mesélt most nekem a kis angyalokról, akiket a Jézuska a szép kis ártatlan gyermekek közül vitt fel oda magához a szépséges mennyországba és akik odavárják az ő szegény, szomorú szüleiket is. — Az én szép kis angyalom is vár! — mondta a végén a kis Klári és most már zokogva temette arczát a kötényébe. Azután megint elcsöndesiilt és azt mondta, hogy most már bevisz; nem hallja Lapunk mai száma 12 oldal.
