Heti Szemle, 1910. (19. évfolyam, 1-52. szám)
1910-03-23 / 12. szám
o Azon órától, hogy Krisztus Urunkat a sziklu-sirba betemették, a nehéz követ ráhengeritették : ellenségei minden elképzelhető módon azt akarták elhitetni az emberiséggel, hogy Krisztus nem élt, de meghalt. Meghalt — örökre. Századok- ról-századokra, mindig és minduntalan. A mai modern korban, mikor a történelmet magát is mesévé akarják siilyeszteni, mikor nemzeti múltúnk legnagyobb alakjait is a legenda, a monda, tehát a képzelem világába helyezik: csudálkozunk-e, hogy Krisztus Urunk nagy, istenember alakját is megfosztják az élet lehetőségétől, történelmi jogosultságától ? És át akarják adni annak a legendás világnak, amelyet az emberi hiszékenység, a hatalomra való vágyás, a íöldi élet nyomorúsága és az embereknek reményekért, eszményekért sóvárgó szüksége, kény- szerűsége teremtett meg. A modernizmus próbálkozik most újabban ezzel az áldatlan harezczal, fegyverekkel. A világ egyik leghatalmasabb, legintelligensebb országának szivében — Berlinben — klubbok alakulnak. Nem a börzéről, lóversenyekről, repülőgépekről beszélnek itt. De arról, hogy Krisztus sohase élt. Jézus élete egy szép, de képtelen legenda. És ime, mi történik? A protestantizmus erős várában, Berlinben. Most a feltámadás ünnepe előtt . . .• Óriási falragaszok körül seregük a hullámzó nép. Nem egyes klubbok tagjai. Maga Berlin. Miért? Hiszen ezek a plakátok nem igérnek, nem kérnek semmit. Hanem egyszerűen odakiáltják a világnak a hatalmas választ: —- Jézus él! És villanyütésre indul meg a nép — áradata. Mint a megmozdult tenger hömpölyög katholikusok és evangélisták vegyest . . . félelmetes hullámokban dagad, terjeszkedik — a hatalmas czirkuszba. Több, mint negyvenezer ember gyűl össze a plakátok szavára. Ugyanannyi még künt marad. A szabadban hullámzik. Fel a dómba! Kiáltják a kivül maradottak. És megtelik a dóm előtti tér is. Fe.hangzik a cirkuszban is, a dóm hatalmas lépcsője előtt is a szónokok hangja. Néma csendben, messze száll a szónokok beszéde. Nyomában a fellegek közül egyszerre előtör a királyi nap és bearanyozza a hullámzó néptömeget. Az utolsó szónok után felhangzik a dóm hatalmas orgonája is. És belevegyül a nagyszerű, a hatalmas, a soha erősebben nem nyilvánult konfesszio: — Jézus él! — Jézus él! Élt a múltban. íme él a jelenben. És uralkodni fog a jövőben is. Bodnár Gáspár. „HETI SZEMBE» A gyermek mond igazat. — Bácsika, a kis Jézus nekem szép karácsonyfát Ígért, mert jó voltam. — Nem hiszek én a kis Jézuskának, szólott vissza durván egy hitetlen Fajankó. — Hát akkor én sem hiszek a bácsiban. Eddig se igen hittem, most meg éppen nem hiszek. Főispáni beiktatás, Csaba Adorjánt, Szatmár Németi szab. kir. város és Szatmárvárme- gye újonnan kinevezett főispánját a múlt csütörtökön délután 4 órai kezdettel tartott rendkívüli közgyűlésen iktatta be törvényhatósági bizottságunk a főispáni székbe. A beiktatás lefolyása impozáns és szeretetteljes volt, amit könnyen meglehet érteni, tekintve, hogy az uj főispán egyike városunk általánosan tisztelt és nagy- rabecsült, legnépszerűbb egyéneinek aki eddig is mint a szatmári járás főtisztviselője nagy tudásával és lankadatlan buzgalmával mindig lelkesen szolgálta a közügy érdekeit. Csaba Adorján rokonszenves egyénisége adja magyarázatát annak, hogy az installáczió meleg voltát és ünnepélyes színezetét politikai ellenfelei részéről sem zavarta, egyetlent^7 közbeszólás sem. A beiktatás eseményeit a következőkben ismertetjük : A beiktató rendkívüli közgyűlés 4 órára volt kitűzve a városháza nagytanácstermé- ben, mely ez ünnepies alkalommal egészen megtelt közönséggel. Többen diszmagyarba voltak öltözve. Szép számban jelentek meg a megyebeli közönség köréből is. Hölgyek is jöttek a beiktatásra, s részint a karzaton, részint lent a teremben foglaltak helyet. A rendkívüli közgyűlést dr. Vajay Károly polgármester nyitotta meg a következő szavakkal: Tekintetes törvényhatósági bizottság! A mai rendkiviili közgyűlésünknek egyedüli tárgya Csaba Adorján főispán ur Öméltóságának, mint ősi szokás után nevezzük : beiktatása Szatmár-Németi sz. kir. város törvényhatóságának főispáni székébe. tSzatmár, !(J1Q. márczius 23. szellemek jós lélekkel, ihletett költők vágyó kebellel zengik a szabadságot, mely a franczia forradalomban magasztos, dicső alakjából kivetkőzve véres angyalként, kezében a bosszú pallosával jelent meg az emberiség legújabb korának küszöbén. 8 igy a szabadság útját nem illatos rózsák jelzik, s egy-egy lépést, melyet az ember feléje tett, gyakran a legnemesebbek hulláin keresztül tette meg. Ansztotelesznek igaza van, midőn azt mondja, hogy az emberiség mindig végletek tömkelegéből jut az igazság arany középutjára, -s igy a salaktól ment tiszta szabadságot, melynek igazsága előtt az ellentétes érdekek harcza végképen meg fog törni, csak akkor fogja elérni, ha a rabszolgaság és szabadosság közötti nehéz küzdelmek után az arany középutat fogja megtalálni, mely biztosan el fogja vezetni rendeltetésének emberi czéljai felé. Nemzetek és népeknek, mint az összem- beriség egyes fajcsoportjainak életében mindig nagy szerepet játszott a szabadság iránti érzés s némely népnél tiszta körvonalakban tűnnek elénk életének egyes szakai. S ép ezeknél látjuk, hogy gyermekkoruktól kezdve miképen iparkodtak — kibontakozva a kezdetlegesség állapotából rendeltetésük czélja felé haladni. De azt is tapasztalhatjuk, hogy a szabadság után való vágy és hajlam, az a büszke érzet, mindig a nép erkölcsi érzékének bizonyos veleszületett sajátságát képező erények mérvéhez képest volt meg benne. Azt pedig épen csaknem minden népnél tapasztaljuk, hogy a nemzeti erények és erkölcsök sülyedésével a szabadság is elfajult és megszűnt a népnek fenntartója és támasza lenni. A népalakulások egyik legsajátságosabb formáját csodálhatjuk a magyar nemzet megalkotásában : a magyar nemzet alkotójában pedig oly bámulatos alkotó erőt, amelytől a jelenkor diplomácziája még mindig tanulhatna. A magyar nemzet ezer éves fennállása heterogén, sőt ellenséges elemek közepében elegendő bizonyság arra, hogy a honalkotó ép oly bölcs előrelátással, mint büszke önérzettel helyezte népét arra a pontra, melyet Magyarországnak nevezünk s melyet akkori időkben egy egész csoport nép lakott, mely népek azonban a szabadság biztos és irányadó vezércsillaga nélkül az egységes államalkotás kellékével nem bírtak, míg a magyar honalkotó alkotmánytörvényét, mely nagy vonásokban Írja körül a vérrel szerzett fötd összetartó irányelveit, a szabadság szelleme lengi át, melyből a nép bátorságot, önbizalmat, kitartást menthetett. 8 kétségkívül a szabadság szelleme az, mely a magyar népnek jó és rossz napjaiban éltető eleme, s mely fennmaradásának nélkülözhetetlen kellékévé vált. Ez a szellem ép oly kevéssé enyészhetik el, mint az a [büszke erkölcsi érzés, mely a nemzetben kétségkívül meg van; mely a változó viszonyok, vész és vihar közepette is megtartotta elvitázhatlan erejét s mely az elnyomatás, az ingadozás napjaiban biztató remény és fenntartó támasz volt egyaránt. Azért a magyar nép választott népe a szabadságnak, mely azt minden néppel megosztani kész. Innen az a világtörténelem: ben páratlan jelenség, hogy a fennhatósága alatt álló népeknek nemzetiségi és nyelv tekintetében a legmesszebbre menő engedményeket adá; nem kíván tőlük egyebet, mint az édes haza szeretetét, hisz az őket is táplálja, és azt, hogy a magyar állam eszméje szent és sérthetetlen legyen előttük — hiszen ez védi őket. — Nem is csoda, ha az ily nemzet politikai belátás tekintetében nagyobb és régibb állaTEMPLOMFESTŐK, ( L> IV Postaitok 47. Telefon 15«. HU VESZETI TERVEZŐK, FESTŐMŰVÉSZEK ^ I ^cK, II o« IV J-bIVIIUrJTI IY, MAramarosszigeten.
