Heti Szemle, 1910. (19. évfolyam, 1-52. szám)
1910-11-02 / 44. szám
o Szatmár, 3 *">10. november 2. Az a nagy baj, hogy nincs katholikus intelügencziánk. Azaz van, de ennek az in- telligencziának nincs lelke. Nincs erős lelke. Nincs a katholikus igazságoktól átjárt, megdolgozott, megmunkált lelke. Nem öntudatos katholikus. És mióta panaszkodunk már ezen. Végre-valabára teremteni, jobban mondva nevelni kell kath. értelmiségi osztályt. Nevelni pedig nemcsak egy-két helyen, hanem az egész vonalon. Erős kézzel, vasakarattal, fáradságot nem ismerő buzgalommal kell hozzálátni a nemes munkához, úgy folytatni a keresztény restaurácziót. Megdöbbentő, hogy hol vagyunk mi még most is, mikor az ellenség már a biztos diadal érzetében fog újból az ostromhoz. Sokszor utaztam át az országon. Minden valamire való állomáson kértem a mi egyetlen országos lapunkat. Az nincs, hanem tessék aP. H, P. N., Az U—g, volt a felelet, egykét állomás kivételével. Egy nagy állomáson meg a belső terem fiókjából hozták ki a kért lapot. — Miért nem tartják itt a többi lappal ezt ? — kérdem. — Mert nem veszi senki kérem szépen. Íme, ilyen a helyzetünk. Valóban szomorú kép. Hát ez igy tovább már nem mehet. Eszmélni kell már egyszer. Kik tehetnek itt legtöbbet? Az ifjúság nevelői, tőlük függ az, hogy a katholicizinus Mária országában ne legyen elnyomva a jövőben úgy, mint jelenleg. Az ő kezükbe van letéve a jövő nemzedék boldogsága, melyre pedig nagyon ügyelniük kell. Meg kell ragadniok minden eszközt, hogy a vallásos szellemet meghonosítsák az ifjúságban. Itt egy jó alkalom: a kongregácziói nagygyűlés. Minden helyről fölrándulnak nehányan az ifjak közül, tanáruk vezetésével, hogy ott tanuljanak lelkesedni, hogy erősödjék bizalmuk és öntudatuk. Ezek aztán már nem fogják szégyenleni a kath. nevet, nem rettennek vissza a támadástól, hanem bátran odadörgik a jordángyerekek és társaiknak : Ne bánts, én katholikus vagyok! A jó nevelők kezei közül derék, jóra- való férfiak kerülnek ki, akik tudni fogják mindannyian kötelességüket. Csak ne legyen késő ! Épen azért minél nagyobb számban fel a kongregácziói nagygyűlésre. Rabonbán. „HETI SZEMLE“ A métely. E hó 14-én lett szétküldve az országba Budapestről egy adag métely, aminek czélja a vallásos meggyőződésű egyéneket s különösen a magyar kultúra keresztény munkásait egyenesen kerge-kórba kergetni. A kór széthordója első pillanatra meglepő. Nem rontani, de gyógyítani akar. Nagy halmaz Ígéretekkel áll elő. Oroszlán álarcz- ban van és oroszlán módra tör elő. Csakhogy hangot ád és elárulja magát. E nagyhangú jóakaró oroszlán nem más, mint az „Uj Korszak“, a magyarországi tanítók szabadegyesületének hivatalos lapja. Nem kell őt bemutatnom egyházmegyénk tanítói előtt. Remélem, ösmerjiik őt jól. Aki pedig nem ismeri, az ne is keresse ismeretségét. A kultúra munkásai érdekeinek nagyhangú előharczosa különösen a tanítók anyagi helyzetével nincs megelégedve. A maga érdemei közé sorolja a tanítói fizetés felemelését a múltban. Tüzzel-vassal követeli a jelenlegi állapot javítását is. A nagy munkában azonban félrelebben az álarcz és megdöbbenve látjuk, hogy ez a jóakaró egy igen veszedelmes ember. Mig a tanítók fizetésjavitásával csalogat hívőket, addig arczátlan lármával követeli a közoktatás elvilágosiasodását, a klerikálizmus teljes elnyomását, az iskolából minden felekezeti tendencziák kiküszöbölését. Nem czélunk azon lapban megjelent agyrémeket kritika alá venni és megczáfolni. Nem is érdemesítjük arra, hogy kezünkbe vegyük. Mivel a már egyszer elhalt s most újra feltámadott lap e hó 15-én minden tanítónak meglett küldve az országban, igy megkapták ezt egyházmegyénk tanítói is. Tehát, ha azon perczben voltak olyan egyének, kik e hívatlan vendégnek ajtót mutattak, azaz felbontatlanul visszaküldték, azok csak becsületüknek, keresztényi kötelességüknek tettek eleget. Akik pedig tüzbe, vagy olvasatlanul papírkosárba dobták, szintén jól cselekedtek. Hogy pedig azon megtévedt emberek, kik e lapot szétküldték, többet meg ne tiszteljenek bennünket egy ingyen példány vér- háboritásával, kijelentjük itt is, hogy a szat- máregyházmegyei katholikus tanítóknak nincs szükségük az ilyen utón szerzett tanítói fize- tésjavitásra. A kereszt és krisztusi szellem eltiprása alatt szerzett helyzetjavitás nem kell. Mi Krisztusban neveljük, szeretjük a reánk bízott népet s éppen e szeretet jogosít reménylenünk majd idővel helyzetünk újabb javulását. Nekünk nincs szükségünk afféle emberek tanácsára, kik egy oly bölcs gondolkozása egyéniséget, mint Apponyi, megtámadnak, és megtisztultnak vélik a közoktatást, hogy ő onnan eltávozott. Nekünk nincs szükségünk olyan emberekre, kik Ingótoknak nevezik azokat a mágnásokat, akik szerény lakot építtetnek azon szegény szerzeteseknek és apáezáknak, kiket a hit és erkölcsileg megromlott nép magától hálátlanul eltávolít. Azon jóságukért, hogy egész életüket a nép tanításával, oktatásával és e földön nélkülözhetetlen isteni szeretet- ben való neveléssel tölik el. Nyugodjék békével, mondták ott körü- lem a kisirt szemű nénik és én csodálkoztam, hát ki is zavarhatná ott szegényt. Amikor vége lett az éneknek, apám haza vitt. Olyan üres volt a ház, mintha senki sem lakott volna benne, pedig sokan voltak ott. Ettek túrót, és ittak rá bort, a végén meg nevettek. Apám volt egyedül csak szomorú . . . De elmúlott ez is. Belőlem mintha kitéptek volna valamit, hiányzott nekem egy szerető, gondoskodó szív . . . Egyszerre csak történt valami. Este volt és fújt, kegyetlenül fújt a szél. A harangok mindenfelé zúgtak. Apám kézen fogott és vitt, vitt ki a temetőbe. Ott minden halmon gyertyalámpa, mécses égett. Először borzadtam, féltem, de lassan megnyugodtam én is. Mi is gyertyát gyújtottunk és imádkoztunk anyám sírjánál. Kíváncsian kérdem atyámtól : — Mi van most itt ? — Halottak estéje . . . Brr. . . halottak estéje, azoknak az estéje, akik itt nyugosznak lent, a föld alatt. Nem is emlékezem mióta van. Régen, nagyon régen igy lehet az. Talán mikor édesanyám lehelte ki áldott lelkét, aztán kivitték koporsóját a ház elé, amelyben olyan édesen nyugodott, aludt.. . Atyám sirt, én meg bámultam a pap aranyos ruháját .. . Mi is van azon sírni való, ha valakit kitesznek az udvarra egy fényes ezüstös, fátyolos ágyban, melynek fenekére fodróczot tettek ? . . . Banális gondolatok. Hiszen megtörténik akárkivel, hogy meghal az anyja. Eltemetik és punktum. .... Én nem láttam addig temetőt. Miért is láttam volna ? Nem volt kit keresnem ott. Most vittek ki először. Hat éves kölyök lehettem és örültem, hogy meg fogom látni a másvilágot . . . Mindig néma kegyelettel és kíváncsisággal néztem az utczánkon áthaladó temetést. Nem tudtam hová viszik olyan nagy pompával némelyiket. Azután ellestem a nagyok beszédéből : — Hova ment? — A másvilágra . . . Ahá! Most már én is meg fogom azt a csudálatos valarpit látni. És megláttam. Egymás mellé sorakozott dombocskák, halmocskák voltak azok, némelyik tele didergő virággal, melyet tudja Isten honnan plántáltak ide erre a keresztes halomra. Kíváncsian néztem a kereszteket. Tudtam már valamit olvasni és elolvastam „Itt nyugszik“ .. utána valami számok, de sok. Ezt nem tudtam megérteni. Hogy nyugodhatik valaki, mikor én egész nap nyugtalan vagyok és éjszaka még fektémből is kirugdalózom, ott sem nyugszom. Ide hát nyugodni jönnek az emberek. Vájjon tudnék e ón is ? Gondolkodtam rajta és azt találtam, hogy nem tudnék. Én hamar elszökném, már éppen csak oda ni arra a szomorú fűzre ... ott egy madárfészek . . . Azután i tovább ránczigált apám. Odaértünk egy gödörhöz, amelyben nyugodni fog édesanyám. Két marczona ember engedte le szegényt egy vastag kötélen. Az erek veresre dagadtak nyakukon, nehéz volt nekik. Apám sirt, de én nem tudtam sírni. Pártoljuk a hazai ipart! minden magyar ember szent kötelessége a hazai Ipar pártolása. f KEPESSÁNDOR csakis hazai termékeket dolgoznak fel. A legkifogástalanabb kivitelben készíti a legkülönbözőbb alakú Piramisokat, Obeliszeket, kereszteket, emléktáblákat, sirfedeleket, mezei kereszteket, kápolnákat, mauzóleumokat stb. MODERN BERENDEZÉSŰ GÉPTEREM A CSISZOLÁS RÉSZÉRE. Fiók-Üzlet: Szatmár, Attila-u. 4.
