Heti Szemle, 1910. (19. évfolyam, 1-52. szám)
1910-11-02 / 44. szám
Szatmár, 1910. november 2. HETI SZEMLE 3 Nem túrják ők ki az érdemes világi tanítókat Magyarországon. Minthogy nem túrták ki őket Szatmáron sem. E föltevés is alávaló hazugság és rágalom. Nem a régi babonától kell felszabadítani a népet. Mert a hit nem babona. És ha az is volna, akkor sem bántható, mert boldogulását hoz a népre. Hanem azoktól a veszedelmes szipolyoktól, kik szemlátomást szívják, zsarolják és a végsőkig uzsorázzák a népet. Ezektől kell felszabadítani őket! Ezektől, kik fütyölővei és batyuval jöttek be az országba és befészkelték magukat a falukba, mint egy skorpió s rettenetes korlátlan nyerészkedéssel még a vérit is kiszívják a kezeik közé került szegény embernek. Ezektől kell felszabadítani a népet! Azoktól, akik a népet veszedelmesen izgatják. Békés otthonukat feldúlják és őket ádáz harczba és dulakodásba döntik. Azoktól, kik a nép évtizedes zsarolása után palotákat építenek s a szegény földmivest koldusbotra hozzák, mivel a palota minden egyes téglája az ő keserves fillérjén lett beszerezve. Nekünk ezen rabszolgaságtól kell felszabadítani a népet. Ez a mi fontos teendőnk az iskolán kívül. Az iskolában pedig föltét- len vallásos érzelemben, krisztusi szellemben neveljük a ránkbizottakat. Mert megvagyunk győződve, hogy csak ez a nevelés edzi meg a lelkét az élet küzdelmeire készülő embernek. „Csak az él helyesen, aki a krisztusi elveket tartja szem előtt. Mert az birtokában van mindennek, ami az élet küzdelméhez a léleknek kell. Betölti rendeltetését és elér a tökéletes élethez“. Mi ezen elvek mellett maradunk. Ezekért fogunk küzdeni is. Nem hallgatunk semmi más felhívásra. Az izgató, bujtogató lapok tiszteletpéldányaira igényt nem tartunk. Haladjanak ők saját keserves hóditó utjokon. Minket nehéz, küzdelmes munkánkban vezéreljen az Ur Isten. Richter Mihály tanító. HÍREK. Mementó. Halottak napja van! ... A szomorú, a fájdalmas emlékezés napja!.. Mert kinek ne volna néhány sir- hantja odakün a rideg temetőben, mely alatt elhalt kedveseinek porladó csontjai nyugosznak ! . . . A gyermek atyját, vagy az édes jó anyját siratja, a szülők gyermekeik sirhalma fölött borulnak gyászba, a nő az elvesztett férjet, gyermekeinek fentartóját, a férj a család angyalát, a szeretett hitvest nem találja már egykor boldog családi szentélyében, — pedig még ezelőtt egy évvel, ezelőtt pár hónappal, vagy talán nehény héttel még itt voltak és örömöt, boldogságot fakasztottak az életnek sok gonddal terhes küzdelmei között. Már nincsenek ! . . . Ott vannak künn a temetőben mélyen a föld alatt, — nem nyílnak szóra egykor beszédes ajkaik, némaság, ridegség veszi őket körül a halottak nagybirodal- mában. A fájó érzések árjai, a könnyek felfakadnak, újra megindulnak ezen a napon. Siratja az életben maradt elvesztett kedvesét, siratja, akit többé nem láthat viszont soha ebben az életben. Száz és százezerek vonulnak ki a temetőkbe, felkeresni azoknak hamvadó porait, akik egykor szerették őket, akik megaranyozták életök utait. Leborulnak sirhal maik felé, virágokkal díszítik azokat, s meggyujtják felettük az örökkévalóságra emlékeztető mécsek lángjait. Igen, mert a kereszténynek, akinek hite van, nem szabad elcsüggednie, nem szabad elveszettnek tekinteni, akik voltak és már nincsenek! . . Élnek ők ott a másik hazában, élnek és szerelnek bennünket, épen olyan forrón, épen olyan édesen, mint amig itt voltak ! . . . Szeressük őket mi is és ne feledjük el. Keressük meg és tartsuk fenn a kapcsolatot, amely hozzájuk fűz. Ez a kapcsolat az ima, melylyel leikök nyugalmáért, az ő boldogságukért naponkint kopogtatunk a mennynek ajtaján, ük tudják, meghallják azokat és örvendenek, hogy nem hagyják el azok. akiket ők olyan végtelenül szeretnek. De meghallja imánkat maga az Ur, és könnyít a talán szenvedő lelkek sorsán, megbocsát nekik a mi szüntelen tartó fohászainkért. Jöjjetek tehát mindannyian a templomokba, jöjjetek a temetőkbe, akiknek elhunyt kedveseik vannak, és imádkozzatok leikök nyugalmáért. Mindenszentek napján este a székes- egyházban gyász istenitisztelet és szent beszéd volt, melyet Hehelein Károly praelátuskanonok tartott. Ma délelőtt 9 órakor ünnepélyes gyászmise volt, este pedig, ha az idő engedi, a temetőben kivilágítás és gyászistentisztelet szent beszéddel, melyet Szűcs János segédlelkész fog mondani. Városy Gyula meghalt. A magyar kalholikus világ ismét gyászol. Városy Gyubi kalocsai érsek, a kalholikus egyház kimagasló ve- zérférfia pénteken este 7 ó. hosszas szenvedés után elhunyt. Az elhunyt egyházfejedelem halála nemcsak a kalocsai egy ház megy ében, de az egész országban mély részvétet kelt. Betegsége már jó ideje ágyba döntötte az egyházfejedelmet s az orvosok is hetekkel ezelőtt lemondottak életéről s ezért nem jött váratlanul a halála. Az érsek halála napját is oly nyugodtan töltötte el, mint az előzőket és semmi változást nem vettek rajta észre. Aggónia nem Édesatyám eltávozott, bogy máshol is gyújtson gyertyákat, engem pedig ott hagyott a zöldelő hant mellett, hogy őrizzem azokat a füstölögve pislogó gyertyákat, amelyek úgy meredtek fel a sírból, mintha megannyi tüzes felkiáltó jelek lettek volna. Dideregve állottam ott kopottas ruhámban. Szöszke fejemet vállaim közé huzva mereven néztem az imbolygó gyertyafényt. Némelyiket el-elfujta a havasról lecsapó kóborszél, de én ismét meggyujtottam. Es jól emlékszem rá, hogy amilyen csep kölyök, éppen olyan fantaszta voltam. Pár perez múlva elveszett köröttem a világ és láttam édesanyámat a sir fenekén, amint széttárja karjait. Bágyadt szemei föl- nyilnak és mosolyra derül fonnyadt ajka . . . Némán, de kedvesen hiv. Es nekem olyan kedvem volna menni le oda hozzá. Egy- seerre érzem, hogy nern jó itt nekem fent. Hiányzik itt nekem valami. Hiányzik nekem az a mosolygó szelíd szempár, azok a kitárt karok és itt fönt olyan egyedül vagyok, olyan hideg van . . . fázom . . . Egy rongyos kamasz állt nem messze tőlem. Látta, hogy mozdulatlanul nézek a fehér keresztre, közelebb húzódott. Fürkészett, vizsgált valamit a hanton, de én nem ügyeltem rá. Jól esett gyermeklel- kemnek a szenvedés. Legalább úgy éreztem, hogy szenvedek, nagyon szenvedek. A fiú kihasználta e perczeket. Egy villámgyors mozdulattal ugrott a sirhoz és egy kezeügyébe eső gyertyát felkapva, futásnak eredt vele. De én sem voltam rest. Feltámadott be- nem az utczavégi virtus és hajra, üldözni kezdtem végig a nagy temető kacskaringós utain. • Egy sötétes helyen végre elfogtam. Durván kitéptem kezéből a gyertyát s fellöktem. A rongyos, didergő kamasz sírva vánszor- gott el. Utána néztem. Egy sirhoz telepedett le, melynek még dombja sem volt. Besüppedt a hant és szenyes viz, pocsolya gyűlt bele, elején egy kis fenyőfakereszt jelezte a helyet. Utánamentem. Megszólitottam. — Ki fekszik itt ? — Anyám. — Régen meghalt ? — Egy hónapja. Megölte az apám, mikor részegen hazajött. Most senki nincs, nálunk . . . Megszántam szegény fiút. Eszembe jutott saját édes anyám, kinek halmát legalább láthatom, de ez a fiú itt még rá sem borulhat anyja sírjára . . . Viz, pocsolya van a helyén. Még gyertyát sem gyújthat, mert nincs hova . . . Meg aztán még gyertyája sincs, azt is tőlem akarta ellopni. Szegény . . . Valami különös ösztön hajtására odaadtam neki a gyertyát. Mohón kapta el. Boldogan nyúlt zsebébe, és a czigaretta, meg szivarvégek közül egy kénes gyufát halászott ki. Meggyujtotta a gyertyát. Sokáig tétoÚjdonságok Ragályinál, Deá8. ( Teveszőr vadászmellények, szárak, harisnyák, keztyük, sapkák, angol hymalaja és selyem plüseh kocsitakarók, Virág-állványok és cseréptartók, fáskosarak. Zseb villany lámpák, öngyújtók és kovák. A világhírű Thermespalaczk. Uj! A legtökéletesebb ezéllövő fegyver: Bag er-karabiner. Uri divatkülönlegességek.
