Heti Szemle, 1910. (19. évfolyam, 1-52. szám)
1910-04-13 / 15. szám
2 „HETI SZEMLE Szatmár, 1910. április 13. volna hatalmi érdekén kívül, hova- hamarább meg kellene őrlődnie s ez a gyönyörű, az Isten által is egységesnek teremtett ország, prédája lenne prédakeresőknek és szét- tagollatnék s latrok osztozkodnának Krisztus urunk e ragyogó számunkra kerített köntösén, melynek amig itt vagyunk, Magyarország a neve. Ez a jelentősége annak a mozgalomnak, mely minden alakjában az emberanyagot védi ebben a sok külső és belső ellenségtől tépett országban, a melynek legújabb alkotása a Gyermekszanatórium. A Gyermek liga szárnyai alá szedi az elhagyott, a züllött, a védtelen gyermekvilágot, hogy megmentse az országnak. A Gyermeksza- natorium Egyesület a beteg gyermekeknek \ vet ágyat, nyújt segítséget és rendel ápolót, hogy megmentse az életnek. Társadalmunk jeles cs önzetlen vezérférfiai állanak ez alkotás élén és küldik ki hivó, kérő, buzdító szavukat a nemzet társadalmához. Szegény és gazdag, a ki meghallod, nyisd ki elejbe a szivedet. Nincs a világon irgalmasság szebb, és meg- hatóbb, mint a mely a beteg gyermek ágya fölé hajlik. Te a kit az Isten gyermekkel áldott meg, jer és segits és ezzel háláld meg a gondviselésnek azt, hogy képes vagy a magad gyermekéről gondoskodni anyai, apai szived boldogságára. Te, a kitől a sors megtagadta a gyermek örömét, jer és segits épen ezért, mert meg vagy kiméivé attól a pokoltól, mely az elhagyott, szegény szülő szivet oly iszonyúan sanyargatja : attól, hogy nem képes beteg gyermekéről gondoskodni. Gyertek mind, akik ezt olvassátok meggondolván, hogy az Isten munkáját végzi- tek; meggondolván, hogy a nemzet beteg gyermekeiről veszitek le a szenvedést. . Mily fenséges látvány: a társadalom páros viadalban a köztünk orvszándékkal bujkáló halállal. Nem fogjuk legyőzni, mert a földön nincsen halhatatlan semmi és senki, csak épen egymaga a halál. De szembe szál lünk e rémmel és nem engedjük, hogy szövetségben a szegénységgel, a nyomorral, a köny- nyelmüséggel, könnyű prédához jusson. Akit lehet, ahol lehet, ahányat lehet sápadt kicsinyeink közül kiragadjuk kegyetlenül fojtogató csontos kezéből: ez a szegény gyermekek szanatóriumának isteni hi atása. I Vadász Ágoston. 1859—1910. Az emberi szívbe akkor markol bele élesebben és kifejezettebben a mnlandóság fájó érzése, mikor a halál kortársaink csomójából tép ki egy-egy szálat, tör ki egy- egy sudár tölgyet. Akikkel esetleg gyermekéveinket játszottuk el. Vagy ifjúságunk legszebb napjait töltöttük, élvén „egy fedél alatt“ éveken által „egy són, egy kenyéren.“ Rövid idő alatt -nagyon is bele kegyetlenkedett a halál a mi generácziónkba, akik a nyolczvanas évek legelején és a hetvenas évek utolján készültünk a papi pályára a szatmári szemináriumban. Csak imént temették el Popovics Józsefet, a szelíd lelkű gör. kath. plébánost, akit mi igazán szerettünk. Mert közénk való volt. Mert mérsékelt, szelíd fellépésével, békítő csendes természetével egy pérczre se zavarta azt a kedves harmóniát, melyben mi tüzes magyar ifjak igazán emlékezetes módon éltünk és dolgoztunk. íme, most a jó Guszti költözött el a mi sorainkból. Fiatalabb barátaim, kik e sorokat olvassátok, ne csudálkozzatok azon, ha a kortársak sírjánál az emlékezet visszaszáll az elmúlt tavasznak úgyszólván mindennapi derűjére, kisebb-nagyobb hullámaira. Mert az a boldog kor, az ifjúság apró mozaikokból áll. Soha többé vissza nem jő, de ezek a mozaikok sírig kisérik az embert, változataikkal, tarka-barka alakulásaikkal folyton táplálják a lelket és megifjítják a szivet. Majd tapasztalni fogjátok. Ezen a két siron is most a mi ifjúságunk emlékei derengenek, azokéi, kik itt maradtunk. Ki tudja meddig? És jól esik, hogy bánatos, borongós érzésünkön is átcsillan az emlékezet mosolya. És beezézget avval a csöndes gondolattal, hogy az ifjúságnak minden bohósága, csalafintasága, még baklövései is a megbocsátás, az emlékezet, a kiegyenlítés életfolyamához tartoznak. Tszen az ifjúság élete nemcsak kötelességből áll. Napsugár is kell ahhoz. És egy kis bohóság. Legyen ostobaság. Talán egy kis önmegfeledkezés is. És aki az ifjúság e hangját meg nem érti, az olyan, mint az a rideg kebel, mely a költéHogy, hogy nem: egy vasárnap a zene mégis becsábitotta a faluba. A piaczon, a korcsma előtt, a terebélyes tölgy alatt ropogott a tánc. A törzsökös, széles csipőjü tipikus skót leányzók lomhán tögyögtek, az erős, szélesmarku legények karján. A muzsika akkordjai mellett mind tüzesebben járták a párok, s a fináléhoz érve a legények unos-untalan tenyerükre emelgették a leányokat. Az ünnepély királynője Nantje, egy érdekes arcú, csapzott barna hajú, sötét, sugárzó szemű leány volt. Barna volt, de szebb mint száz meg száz szőke szépség. Tánezolt és forgott mint az örvény és Zsán csak őt nézte. Bámulta merev, káprázó szemekkel a kis forgó leányt. S furcsa bátortalanság vett rajta erőt. Szeretett volna elrohanni, el, mesz- szire, ki a szabadba, a tengerpartra, a megszokott milliőbe menekülni e démoni hatás alól, mely mindjobban lenyűgözte és hatalmába kerítette egész lényét. De nem volt ereje hozzá. Lelánczolva megigézve állt a tömegben és bámult öntudatlanul. E leány töltötte be e perczben egész lényét. Nantjén kivül nem volt világ számára. Csodálva, áhítattal bámulta mint egy szép virágot, vagy egy ritka értékes követ. A táncz véget ért. A komédiák következtek. Nantje ünnepeltetésének tetejére hágott. A legények lelkesedéssel emelték a levegőbe. Mindenki csak neki bókolt, minden tekintet csak reá volt irányozva. A zsűri kihirdette a sorrendet: ez, az, amaz, s végül dijgolyódobás; a szerencsés nyerőnek Nantje a felesége lesz. Nosza, lett készülődés. A legények izgatottan vártak a perezre, hogy Nantjéért versenyre keljenek. Bátran, egy gondolattal nyúlt mindenki golyó után : Vajha megnyerhetné az értékes dijat. Zsán is ott állt a tömegben. Szive nagyot dobbant, midőn a zsűri szavait hallotta.. Ám gondolata máshol járt: kicsiny kunyhója csábította vissza a tengerpartra. Buta félelem vett rajta erőt. Sehogysem tudott e vidám hangulatba helyezkedni. Itt mindenki fiatal, csak ő érezte magát öregnek. Mindenki ünnepi gúnyába volt öltözve, csak ő viselt kopott ruhát. Már-már távozni készült, de eszébe jutott Nantje és mint cövek maradt a helyén. Egy pillanat alatt eltűnt minden gyávasága. Nem bírta tovább magát visszatartani. Dolmányát gyorsan a gyepre dobta és azzal a gondolattal, hogy „vagy életem, vagy halálom“ átlépett az alacsony korláton. Egy hetyke legény épen birkózott a golyóval. A tömeg biztosra vette győzelmét. De nem sikerült neki se. Ekkor Zsán lépett közelebb. A tömegben itt-ott elfojtott gúnyos kacaj hallatszott. Ez igénytelen embert látva senki sem várt győzelmet. De mégis figyelemmel kisérték Zsánnak minden mozdulatát, hogy még gúnyosabban nevessenek majd azután. Zsán nem vette észre a kaján arezokat, nem látott senkit, csak ő rá gondolt és dobott öntudatlanul és — megnyerte a dijat . . . A tömeg lelkesült „hurrá“ kiáltásokkal a levegőbe emelte és czipelte Nantje elé. Zsán a diadaltól — vagy tán a rozspálinkától, amit délben ivott, — elvesztő e percben minden anyámasszonyságát, bátran a leány szemébe nézett. De szólni még sem bírt. Hiába is lett volna minden szava. Nantje csak kinevette volna, mert amily csábos ártatlansággal tudott a legényre nézni, ép oly gúnyosan tudta ajkát nevetésre bigy- gyeszteni. Zsán ismét a parton állt. A parton, hol mindene volt. — Zsán! Esküszöm, hogy szeretni foglak és tied leszek, azon a napon, melyen a tenger a nyakkendőd színét viseli. Esküszöm neked üdvömre. Irgalmas Isten! Zsán e napon vérvörös nyakkendőt viselt. Postafiólc 47. Telefon 156. KADAR és NÉMETHY, Máríimarossziíieteii.
