Heti Szemle, 1909. (18. évfolyam, 1-53. szám)
1909-12-22 / 52. szám
Szatmár, 1909. deczember 22. o nyitották az Eget, megindították az ég Urát, s mennyei trónusáról lees- dettók és lehozták a földre az Istennek egyszülött Fiát, a betlehemi kis Jézust! S amint megjelent az isteni kisded; amint emberi testet öltvén, eloszlatta a vastag lelki sötétséget; amint a bűnnek dermesztő jégkérgét leolvasztotta a szivekről; amint az elidült hályog az emberiség lelki szeméről leesett és megtisztult látással megpillantotta maga mellett ezt a csoda-orvost, a Megváltót, Szabaditót: azonnal kitörő lelkesedéssel rótta le hálájának köteles adóját és mintegy újjászületve, megkönnyebbülten zengte mindegyre: „Dicsőség a magasságban Istennek/“ — De nem birt megállani az angyali szózat közepénél; örömében nem tudott mit csinálni; a hirtelen történt gyökeres lelki átalakulás érzetét nem volt képes elfojtani; a sok hányattatás után szivének édes békéje következményeként beállott boldogsága hevében fennen hirdeti a meglelt talizmánt; megmutatja mindenkinek a boldogság útját és az „irányjelző11-re e szavakat vési: „békesség a földön a jóakarata embereknek !“ Bár nagyot fordult azóta az idő óriási kereke, bár 1909. esztendő telt el az örömhír óta, mindazonáltal az emberiség szívében és lelkében még ma is ott honol és . él az elbűvölő ige: a „Dicsőség!11 Csakhogy az egykori angyali éneknek ma már — fájdalom! — csak az első szavát: „dicsőség“ tartotta meg emlékül a vallásos ősapák elkor- csosult ivadéka! Ez az „egyetlen“ szó szinte elképzelhetetlen üdvös hatást idézett elő a múltban, az egyszerűség boldog korában, de ugyancsak ezen egyetlen szó kiszámíthatatlan károkat okoz a jelenben, a nagyzási hóbort siralmas napjaiban. Míg ugyanis a közös jelszó: dicsőség a legcsodálatosabban összetartó kapocsként fűzte egybe a betlehemi jászolnál összesereglett embereket; inig akkor a mennyei hangok észrevétlenül szerető testvérekké tették a pásztort és királyt: addig ma ugyanezen vezérszó éppen ellenkezőleg — ha látszólag nem is —lényegében teljesen szétválasztja a társadalom egyes tagjait. Manapság az emberiség két nagy tábort képez. Mindegyik tábor zászlaján ott leng e harczi irányszó: dicsőség. Látszólag a czól egy, mert mindkét csapat a dicsőségért küzd, de alapjában véve egymásnak ellenfelei. Az egyik csoport — s talán a kisebb! — mint hithű levente-had mais bátran, minden emberi tekintet nélkül oda meri kiáltani bárkinek, hogy Annak a dicsőségét szomjuhozza, egyedül Annak a dicsőségéért harczol, aki a magasságban uralkodik: Istennek: ez-a kisded tábor őrzi féltékenyen az eredeti tisztaságában hallott és az ember rendeltetését magában foglaló karácsonyi öröm riadót: „Dicsőség a magasságban Istennek!“; de egyszersmind csakis e veterán katonaság lehet boldog birtokosa és élvezője a győzelemmel kivívott Isten-dicsőség bőséges áldásának; csakis ez mondhatja el magáról szent megelégedéssel jóakarata jutalmaként: „békesség a földön a jóakáratu embereknek!“ A másik tábor is oda hiinez- tette piros lobog.'jára a „dicsőség“ szót, küzd is érte elkeseredetten, harczol is mellette lázas tevékenységgel ; _____ „HETI SZEMLE“ ____ cs akhogy nem az Istennek szánja a győzelmi babért, hanem az elbizakodott észnek, a felsőbbséget el nem ismerő szabadosságnak, a felvilágosodásnak, a haladásnak, a független morálnak (erkölcsnek) és ezek leszármazottjainak, a többi felforgató, vallást és hazaszeretetei kizáró reform-eszmek- nek (átalakító életelveknek); ezeket bálványozza, ezek neki az istenei! Mivel azonban az ellenséges tábor nem képes a minden isteni segélyt megvető emberi erőt és az általa kitűzött czélt úgy diadalra juttatni, amint azt tervezte és óhajtaná, azért boldogtalannak érzi magát; a többszörös kudarcz után még nagyobb mege- rőltetetéssel veszi fel a harcot; mindjobban emészti a hiúság tüze, mígnem az égető vágy elsorvasztja; egy folytonos elégedetlenség és tépelödés között eltöltött élet alkonyán fájó szívvel kell beismernie, hogy az általa homokra épített légvárak mind összeomlottak; már-már gyönyörködik a „vajúdó hegyek“-ben midőn hosszas várakozás után ügygyel-bajjal megszületik egy „torzegér“; már elképzelve kezében tartja a myrtus koszorút, midőn keservesen kénytelen bevallani, hogy a mesebeli felfuvalkodott békához hasonló sors érte, mert szeme elől tévesztette a szomorú tapasztalati igazságot: „hiúságok hiúsága és minden csak hiúság!“ Hogy tehát egyikünknek se kelljen majd ily sivár önvallomást tennie, azért béküljön ki a neolog (ujitó) tábor az orthodox (hithü) csapattal; kössük meg a, szent békeszerződést a betlehemi jászolnál, amelynek egyik pontja értelmében az elszakadt párt is őszinte meggyőződéssel állítja visz- sza és vallja magának a meggondoAhova a kis Jézuska visszaköltözött... — A „Heti Szemle“ eredeti tározája. — It ta; Bodnár Gáspár. Az emlékezet az a paradicsomos kert, ahonnan, minket senki nem űzhet ki. A gyermekkori karácsonyokra való visz- szaemlékezés ennek a paradicsomkertnek valóságos tündér szigete. Oh szép karácsonyok! Életünk hajnalának gyönyörű szivárványos idei! A fiatalságnak szép napjai, ez a gyönyörű kor: hirtelen illan, mint felhők sebes árnya tavasszal. De meg marad az emlékezet. S főleg a karácsony emlékezete . . . s meggyorsítja szive dobogását még az öregnek is. * * * Az én jó apám ezer mester volt. Első sorban hires tanító-mester. Aztán fúrt faragott, festett, varrt, szőllőt ültetett, zongorát hangolt, reperált, czégtáblákat pingált, tanügyi czik- ket irt. — Különben nem nevelhette volna fel öt gyermekét. És gyönyörű Betlehemeket épitett. Amilyen Betlehemet én azóta sem láttam. Egyet sem. Valamelyik esztendőben különös kedvvel épitett egy hatalmas Betlehemet nekünk elemi iskolásoknak. Három toronnyal. Nagy, hatalmas belterülettel. És ragyogó világítással. Olyan szeretettel dolgozott rajta, mint a művész, aki valami nagy, hatalmas pályázaton akar diadalt aratni. Pedig ő nem pályamunkát készített. Az ő lelkét, kedvét, ambiczióját egészen más okok, más eszmék tüzelték . . . A városi közgyűlésen a szülővárosom szabadkőműves-páholyának főkavolója felállott és indítványozta: — Tiltassék el a gyermekeknek a Betlehemmel, meg a csillaggal való járás. Botrány az, hogy még ebben a felvilágosodott korban is ilyen középkori szokások maradjanak fenn. Az éjféli misét is — mondotta tovább a jeles város atya, — betiltanám. Az csak skandalumokra ad okot. Olyan vihar nem zúgott végig régen a tanácsteremben, mint erre a szóbeszédre. Még a kálvinisták is méltatlannak, tapintatlannak találták . . . Apámnak nagyon fájt ez a merész fellépés. O is város atya volt. Nem szólt, nem csapott lármát. Hanem hozzáfogott a Betlehem készítéséhez. Es minket kis tanulókat naponkint gyönyörű pásztorjátékra tanitgatott. Elérkezett a szent este. Mi felöltöztünk. Ki angyalnak, ki pásztornak, ki juhásznak, öregnek és igy tovább. És megindultunk a szép, a gyönyörűen kivilágított Betlehemmel. — Fiuk, aztán a nagy házba is bementek. (A vakoló-mester házát értette.) Hatalmas, nagy ház volt az. Abban az időben kastély számba ment. Mi persze nem is sejtettük a történteket. Természetesnek találtuk az utasítást, hogy oda is bemenjünk.) Öreg este volt már, mikor a kastélyhoz érkeztünk. A Betlehemet annak rendje és módja szerint be is vittük. És elhelyeztük az elő szobában. Én voltam az angyal. Nekem volt hivatásom a híradás. Belépek tehát kardosán, csákósan, szárnyasán, zuzmarásan a vakitó világossági! nagy terembe. Sok ur, sok asz- szonyság ült az asztalnál. Bátor, csengő hangon kezdtem azért mondókámat: — Szabad-e a Betlehemmel bejönni ? A kastély ura tüstént felugrott, mintha kígyó csípte volna meg. — Takarodjatok innen, az én házamból. Vigyétek a kis Jézuskát innen. Nincs szükségem reá. A vendégek közül sokan, emlékszem, különösen egy öreg asszony, csitította, kérlelte a házi gazdát: JF ^ ^ 'A' legjobbat és T\ 1 rF fl r 1 kávékereskedőnél Szatmár, Kazinczi-utcza 16. IA itt I legolcsóbban KPYIITO XíjTlflnP „MOKKA“ keverék czégem különlegessége. ™ beszerezhetünk UUiIlUl/1 i kigr. 4-40 korona. Villany erővel pörkölve.
