Heti Szemle, 1909. (18. évfolyam, 1-53. szám)
1909-08-18 / 34. szám
o HETI SZEMLE Szatmár, 1909. augusztus 18. lével szellemét a magyar nép egyik kisebb részének csak azért, mert a másik óriási része szent néven tiszteli? Hát akkora gyűlölet sötétlene a szabadságot, türelmet, mások meggyőződését tisztelő magyar kebelben, hogy e szent szóért kész megtagadni testvériséget, múltat, történelmet és emlékezetet? A meghiggadás perczeiben bizonyára máskép lát a szenvedély is. És most, mikor a legádázabb baroz indul, szökik, sőt háború szerveződik nem csupán a kath. Egyház, de minden keresztény egyház és hit ellen, a meghiggadás, a meggondolás, a felébredés, a közös védelem idejére van életszükség. A történelmet nem csinálhatjuk vissza, mondotta Székely egyetemi rektor. A háromszázados tényeket sem. Igyekezzünk tehát, legalább az evangélium szellemével kiegyenlíteni és a hazaszeretettel áthidalni a vallási ellentéteket, Tisza István gróf is ennek a keresztényi testvérfel fogásnak adott kifejezést, mikor rámutatott arra a közös forrásra, ahonnan az összes keresztény felekezetek eredtek és hő óhaját fej ez to ki, hogy a dolgok felszínén levő ellentétek ne legyenek erősebbek a dolgok mélyén levő egységnél . . . Mindkét nyilatkozatot szívlelje meg a mai keresztény társadalom. Mert bizonnyal bizonyosra vehetjük, hogy elpusztulunk, elveszünk, elnyeletünk és legyőzetünk mi keresztények . . . A magyar fajt ... a keresztény alapon álló magyar társadalmat, a nemzet múltját, jelenét és jövendőjét besikkasztják vagy a világpolgárság nagy, feneketlen tengerébe, vagy egy más, idegen faj szolgaságába hajtják, mely faj szellemileg és anyagilag egyaránt mesés egyetértésnek és összetartásnak örvend. A keresztényeknek egy közös, állandó, kétezeréves alapjuk van. És ennek dacára folyton czivódás- ban vannak. Gyengítik egymást és önmagukat egész a pusztulásig. Szent István szelleme ébresszen minket ennek tudatára . . . Szent István szelleme őrködjék a magyar nemzet jövendőjén! Nem szekularizálunk. A lefolyt s a támadó protestánsok részéről szemenszedettgorombaságokkal szatíráit szeku- larizáeziós vita minden kellő igazságérzettel biró embert meggyőzhetett arról, hogy Lengyel Imre és földéhes társai jogtalan territóriumra léptek, midőn az egyházi, és csakis a kath. egyházi vagyon elkobzását a magyar jogból és a magyar történelemből iparkodtak olyan színben tüntetni fel a közönség előtt, hogy az méltányos és jogalapon áll. Hogy ez nem sikerüli, mindenki láthatta, csak épen ők nem akarják belátni és nem is fogják soha, mert őket nem a higgadt megfontolás, hanem a szenvedély és a nagy ehetőség vezérli. Tételről-tételre szedtem szét argumentumaikat, kimutattam, hogy azok mitsem bizonyítanak, de azért a neki bokrosodott osztozkodó lovagok ma is a bandériumon lovagolnak és tele torokkal kiabálják, hogy számos törvényünk bizonyítja, hogy az egyházibirtokok állami tulajdont képeznek. De a számos törvény közül egyet sem tudtak megnevezni. A-Lengyel Imre ur által megnevezetteket alaposan tönkre silányitottam. Itt tehát nekem a vitát folytatni nincs miért, mert azt az eszement hadat nem fogja meggyőzni sem én, se más, soha a világon. Nem is rájok való tekintetből szólaltam fel, hanem főképen azért, hogy a nagyközönség ne engedje magát félrevezettetni a keresztyén türelemtől tajtékzó eme díszes társaság által. Nem kétlem, hogy ez a czélom teljesen sikerült is. Zálogát látom abban a körülményben, hogy a kath. közönség elragadtatással tárgyalt érvelésemről, látom azokból a gratulácziókból, melylyel lépten-nyomon megtisztelnek a vita hevétől távol álló úriemberek. De legjobban látom abból a tehetetlen vergődésből, melylyel a lecsep ült ellenfél minden reális bizonyíték híján hallatlan dühbe gurulva go- rombáskodik és piszkok Mondhatom, ez rám nézve a legnagyobb elégtétel, a dühöngés a legfényesebb bizonyítéka annak, hogy az illetők maguk is elveszettnek látják a csatát. Mit szól egy okos ember az ilyen érvelésre, aminő a Szatmár vasárnapi számában látott napvilágot: „Az idézett törvényezikkek, miket ön oly éretlenül és nagy erővel czáfol s végre egeret szül, nagyon jól tudjuk mi, mit tartalmaznak.“ Kétségkívül azt, hogy nem is olyan éretlenül lehettek azok megczáfolva, midőn ezzel a ezáfolattal szemben a tönkre silányitott ellenfél csak a saját bölcs tudására képes hivatkozni. És kétségkívül azt, hogy nem is szült az a czáfolat, hanem nycikázott: a táblabiró urat és általa is szégyelnivaló társait. Most csak arra az egy körülményre terjeszkedem ki, emlegetik ugyanis, hogy III. Károly, Mária Terézia és I. Ferencz a püspöki jövedelmeknek egy részét a vallás alapba rendelték befizetni és a püspökök számára fizetésnek bizonyos összeget állapítottak meg. De azt ne tessék mondani, mint ahogy állit— Ugy-e mondotttam. No hát akkor indulunk, öcsém Pali. És elindultak. Nehezen ment ám ez az indulás. Hej, mert a jó gazdának ezer a gondja-baja. Még a vasúti kupéból is visszakiáltott Pali bácsi: — A koczára aztán vigyázzatok. Attól tartok . . . De már a többi szót nem lehetett érteni. A masina zakatolt és vitte a kis társaságot. Kedélyes, patriarchalis utazás volt az azért, ha meg sem állhatták ott, ahol éppen akartak. Pali bácsi elővette szeredását és annak rendje és módja szerint kezelte, mintha csak a maga kocsiján utaznék. A káplán tisztelendő tanításokat tartott a Pesten valő viselkedésről, eseteket hozott fel, amiket csak nemrég az újságból olvasott. Ezeket az eseteket legjobban figyelte a Pali bácsi fia, Gyuszi. Aki már gimnázista. így tehát sokat tanult a fővárosról. * * * Öreg este volt, mikor a vonat a pesti állomásra berobogott. Pali bácsi belekapaszkodott a káplán tisztelendő ur gérokjába és úgy szállott ki. Emberhullám tárult fel előtte. Csaknem szédült, mikor ez az áradat egyet- egyet sodort rajta. — Utánam, — kiáltott a képián ur — csak utánam! A fénytengerben uszóváros egy sose látott, de még álmodni se álmodott világ képét tárta az öreg elé. A kocsiban úgy ült, mint egy megbtivölt ember, aki először tűnődik azon, vájjon valójában ő e ő? A vendégfogadó fenyes elegancziája a hatást csak fokozta. — Jó aludt-e édes apám, kérdezte a fiú már hajnalban. — Nem én, egy csöppet se! — Hiszen horkolt édesapám, akár egy macska. — Hát tán éppen akkor aludtam egy pöttyöt. A Pali fiú türelmetlenül sürgette, hogy fel Budavárába. Még pedig gyalog. Mert ő mindent, de mindent látni akar. Az idő meg repül. El is indultak. A nap már ragyogott. Pompásan aranyozta be a budai hegyeket. Mikor a Dunapartra értek és előttük hömpölygőit ez az ősi viz, megállották. Apa is, meg a fia is. Mintha gyökeret vert volna a lábuk. Azt se tudták, a várra bámuljanak-e vagy a Dunára, melyen hajó-hajó után siklott. — Náncsi, Náncsi, sóhajtott Pali bácsi. Ha látnád, ha látnád! Még most is az asszonyfeleségére gondolt. A fiú meg hangosan szavalta: Talán hazám könnye vagy te nagy folyó. Aztán tovább: Él a magyar, áll Buda még! Az emberek szinte megállották. Talán bizony mentőkre gondoltak. ... A kis társaság már oda keveredett a hömpölygő áradatba. Az óriási néptömegbe. Az István-napi körmenetbe. Akár egy-egy pehely, akár egy-egy falevél. Úgy kerültek bele. Úgy vitte az emberáradat őket tovább- tovább, mint a szél a falevelet. A káplán ur egyszer csak egy szobor előtt odasugja Pali bácsinak: — Ez a Henczi szobra! Pali bácsi morogni kezdett. De azért meggondolta a dolgot és lenyelte, ami a szájára szökött. Mert most egész közelről láthatta a gyönyörű ereklyetartót, melyben a szent Jobb pihent selyem párnácskáján. * * * CSÍPD LAJOS SZATMÁR, Deák-tér 7., (I. emelet). ELSŐRANGÚ PAPI- v Magyar díszruhák, Polgári ruhák, S/ Papi öltönyök, Libériák, Reverendák, SzarvasbörCzimádák, nadrágok, Palástok, fövegek, Bőrkabátok készítését elvállalom. /\ Tisztelettel CSAPÓ LAJOS, ÉS POLGÁRI SZABÓ Mindennemű öltöny készítésénél a fösulyt az elegáns szabás és finom kivitelre fektetem, a mellett teljes kezességet vállalok szállítmányaim valódi szine és tartósságáért. Nagy raktár honi és angol szövetekben. szab ó- mester
