Heti Szemle, 1907. (16. évfolyam, 1-52. szám)
1907-10-30 / 44. szám
2 HETI SZEMLE Szatmár, 1907, október 30. azt kérdik, kicsoda, hanem kinek a fia, kinek a testvére, kinek a sógora, kinek a veje, kinek az apósa? A közigazgatás minden terén uralkodó plánétás családok vannak. A lehető legszerencsésebben érvényesítik családi befolyásukat valameny- nyien, kikí a maga módja szerint, a" saját külön praktikájával s az önzés együttes boszorkánykonyháján. Mindent maguknak formálnak, idomítanak, vagy akarnak, a vil- lamvilágitástól a színpadi deszkákig. Kineveznek, választanak, elitéinek, szentesítenek, de úgy, mintha nem ők, hanem a közgyűlés végezné ezt. Ők sugalmazzák a közgyűlési hotározatokat s később hivatkoznak ezekre a határozatokra. Mi következik ebből? Az, hogy a közönség uj és uj terheknek és egészségtelen haladásnak esik a forgatagába, ferde elveket alkot a közérdekről s legtöbbször téves nézeteket a személyes érdemről. Az igazi erő és tehetség pedig, vagy teljesen lemond a közszereplésről, vagy — ami talán még rosszabb — megadja magát a kényszerítő körülményeknek, megalkuszik a kéz- kezet-mos elveivel s beáll a plánétás famíliák érdekközösségébe rikkancsnak, maga is elfeledvén, hogy midőn a stréberség dobverőivel játszik, tehetsége halotti zenéjében üti a végső hangokat. Végre szóljunk még a közügyekben élénk szerepet játszó bizonyos klikkről, mely habár szélesebb mederben, szintén családi politikát üz. Ez a klikk olykor-olykor hadat üzen a nepotizmusnak, de csakhamar békét köt vele, egyszer támadja, másszor védi a közigazgatási augurokat, majd üldözi, majd támogatja a kasztrendszert. Minden érdekszövetséget és családi túlsúlyt szívesen megdöntene, de csak azért, hogy ne maradjon más dinasztia a közügyekben, csak az övék és benne velők az ő udvar nép ük regnáljon. Összeköttetéseik erősek s aki zászljóuk alá szegődött, az nem bánta meg — a legkisebbet is nagy- gyá fújták. Nem lángolnak másért, csak ami helyzetüket erősiti. Érdekeik szerint számon tartják, kit védjenek, mit támadjanak. Iskola- mestert mutatnak, pedig volta képen trónkövetelők. Jól értik azt, hogy tegyék magukat nag.ygyá s mérvadóvá, úgy, mintha nekik ebben részük nem volna és csak a közönség akarata sikerülne. A családi összeköttetés remek példánya ez a klikk, mely ügyesen tudja vezetni a képviselői testületeket és szuggerálni a közvéleményt. ítélje meg más, hasznosak-e vagy sem ? A király jobban van. Ő felsége a király állapotáról szárnyra kelt hírek tartós javulásról beszélnek. Az éjszakákat nyugod- tabban tölti, álma sokkal jobb, a köhögés nem zavarja, étvágya olyan jó, mint normális időben. A hurutos bántalmak szemmel láthatólag csökkennek. Az egész ország hálát ad a Gondviselésnek, hogy szeretett királyunkat megóvja népeinek örömére és boldo- gitására. Halottak napján. Ez a nap kizárólag és egyesegyed ül a halottaké. A különben csendes, zajtalan nagy birdalmuk, a néma'temetőkert benépesül az élők, az ittmaradottak tömegével. Elzarándokolnak drága halottaik sírjához, hogy le- rójják kegyeletük adóját. Elnéznek a hangtalan hamvakhoz, elvisznek egy-egy virágszálat, mécsest gyújtanak az elhunjtak lelkiüdvéért és könnyel áztatják a kopár rideg sirhantokat. Oh a halottak boldogabbak az élőknél. Ok megférnek egymás között. Az egyenetlenkedés, az irigység, a kajánság előttük ismeretlen fogalmak. Nincs közöttük különbség, nincs közöttük gazdag és szegény, jómódú és koldus, nagy ur és kisember nem nézi le egyik a másikat, nem kapzsiak, ke- nyéririgyek, önzőek a temetőkert lakói; egyformák, egyenlőek valamennyien. A halottak végtelen birodalmában ha jár kel az ember, az élő lény, érzi, hogy milyen hatalmas az Isten és minő parányi a földi halandó; megcsapja lelkünket, elménket, egész lényünket az elmúlás szele, az elmúlásé, mely előbb-utóbb elcsendesit, elnémít, elhallgattat bennünket. Szeretetteink sirhantja mellett ne csak emlékezzünk, hanem gondoljunk az elkövetkező időre. Képzeletünk ne csupán a múltba szálljon vissza, hanem a jövőbe is esapong- jon, abba a jövőbe, melyben benne van a mi elmúlásunk idejé is, mely idő bennünket is csendes, hangtalan, porladozó lényekké tesz. Szálljunk magunkba és elmélkedjünk az életről, mely rövid, mint a gondolat, mely nem arra van teremtve, hogy egymással ellenségeskedjünk, egymást sanyargassuk, mellőzzük ; nem arra szolgál, hogy egymás szájából kivegyük a falat kenyeret, egymás bőrén élősködjünk, egymást leteperjük és legyűrjük; hanem arra való, hogy tiszteljük, becsüljük, szeressük egymást. Drága halottaink sírjánál tanuljuk meg Istent félni és felebarátainkat szeretni; tanuljuk meg, hogy a boldogság nem áll az örökös tülekedésből, megállapodásnélküli ke- nyéririgységből, hanem a megelégedettségből és könyörületességből. És ti, élő magyarok valamennyien a halottak e szent napján emlékezzetek meg nemzetünk halhatatlan halottairól; emlékezzetek az elhunyt, de örök szellemű nagy- jainkról, hőseinkről, félisteneinkről. Emlékezzünk és elmélkedjünk hazánk megmen- tőiről, védelmezőiről, hatalmassá tevőiről. Hisz nagyjaink nagyjai immár hazai földben pihennek. Itthon nyugszik Kossuth Lajos, vette a lábáról. Vittem melegre, óvtam széltől, hidegtől, erőlködtem vele, ha elfogta a köhögés és — uram bocsáss! — el se ájultam, mikor utolsót köhögött. Hiszen megtettem mindent, ami egy anyától telik s ha az- Isten mégis igy akarta, hát marad még hat fiam s az mind szép, mind erős, mind egészséges. Nem tudtam úgy siratni azt az §gyet, aki elköltözött, hogy ne lássam azt a hatot, ne gyönyörködjem abban a hatban, aki megmaradt. — S azóta még három halt meg ? — Minden esztendőben egy. Olyan pirosak, nagyok, erősek voltak, mégis eljött értük a fekete angyal pontosan. Egyszer csak valamelyik este vagy reggel megláttam a fiú arczán, ugyanazt a tüzes rózsát, amelyikkel az elhalt fiút is eljegyezte magának a fekete angyal. A másodiknál még nem hittem, a harmadiknál és a negyediknél már bizonyosan tudtam, hogy a rózsát a fekete angyal küldte előre s megjön nemsokára maga is, hogy elvigye a rózsát és a fiamat is. Mindig ugyanaz a kálvária volt. Vittem a melegre, óvtam széltől-hidegtől, jártam az én tüzelő gyermekemmel profeszortól profe- szorhoz, köhögtem vele, mintha kölcsönadhatnám neki a tüdőmet s aztán valamelyik este vagy reggel mégis belépett a fekete angyal s nekem megint kevesebb volt egy fiammal. A nevető kedvem már régen elmúlt. Az utcza lármájában mintha elébem szállt volna a sziikmellü, nyavalyás Korlát Farkas, aki olyannak látszott életében, mintha maga se tudna élni s aztán feleségül vette ezt a nagytestű, egészséges asszonyt és azalatt az arasznyi idő alatt, amig a földről a föld alá bújhatott, még hamarjában hét fiúval gár- dázta körül az özvegységre szánt asszonyát. Jaj az a mohóság, a betegek mohósága, mennyi veszendő lélekkel népesíti be a földet! Korlát Farkasnébóldült a beszéd és a köny. — Megcsalt az uram, megcsalt. Mikor itt hagyott szegény, azt súgta a fülembe, hogy elmegy, de nem hágy egyedül. Itt hagyja nekem az ő hét kis katonáját, úgy fognak rám vigyázni, mint egy •királynéra. Hapták! — azt mondta szegény haldokolva s vigasztalni akart a tréfás beszédével — hapták ! a hét kis katona honi fog, vigyázni fog, keresni fog az édes anyjára. Ne is sajnáljam őt, ne is sirassam, itt marad hét kis Korlát s az az egy, a legöregebb, a leggyöngébb nem is számit, ha el is bújik már a föld alá. S most megcsal. Nem igaz, hogy itt hagyta reám a hét kis katonát. Előbb magához szólított egyet s én jó uram, hiszen nem tudom tőle rossz néven venni, hogy megkívánta maga mellé legalább a legnagyobb fiát, — de elveszi mellőlem mindet, sorra valamennyit. A fekete angyalt ő küldi a gyerekeiért s most már több fiunk van nála, mint amennyi nálam maradt. — Kedves jó Korlátné, vágtama zokogásába, mert már megálltak nehányan az utcza bámészai közül, hogy a panaszos nagy asszonyt figyeljék. // KÉZMÜ- ÉS DIVATÁRU-ÜZLETE SZATMÁH, DEÁK-TÉR Őszi és téli idényre dúsan felszerelt raktár női szövetek, posztók, czihe- linek, scheviottok és barehetekben. Nagy vászon- és kanavász-raktár. FÉRFI ÉS NŐI FEHÉR NEMŰEK.
