Heti Szemle, 1907. (16. évfolyam, 1-52. szám)
1907-10-02 / 41. szám
2 HETI SZEMLE Szatmár, 1907. október 2. tetett. Ekkor először helyettes, majd rendes tanár lett a szatmári kir. kath. főgimnáziumnál. Öt évi tanárkodása után püspöke a papnevelő* intézethez nevezte ki aligazgatónak és a szentirási tudományok professorának. 1074-ben a páli szent Vinczéről nevezett irgalmas nővérek anyaházának jószágigazgatója lett, hol már rövid idő alatt rendezte 'az akkori zilált viszonyokat, s az intézetet a virágzásnak oly magas fokára emelte, hogy nemcsak városunkban tud megfelelni azon igényeknek, melyeket a leánynevelés terén köt hozzá a társadalom, hanem működését az egész országra kiterjeszthette, sőt újabban még Amerikába is küldött tanitó és nevelő erőket. Ugyanabban az évben szentszéki tanácsos és zsinati vizsgáló lett. Érdemei elismeréséül, melyeket úgyis mint tanár, úgyis mint jószágkormányzó szerzett, főpásztorának óhaja és a királyi kegy 1889-ben a székeskáptalan tiszteletbeli kanonokjává avatta. Harmincz éves tanári működése után 1893-ban, de meg azért is, mert másnemű elfoglaltságai igénybe vették minden idejét, nyugalomba vágyott. Püspöke méltányolta kívánságát, de egyúttal megbízta a felügyelettel építési ügyekben az egész egyházmegye területén. Ettől az időtől kezdve nagy gonddal és körültekintéssel vezette az egyházmegyében az építkezési ügyeket, számos templom, plébánia és iskola építése, vagy renoválása az ő finom ízlését dicsérik és mondani is alig kell, hogy mindent a lehető legjutányosabb áron állíttatott elő, mert olyan pénzügyi ka- paczitás mint ő vala, csakugyan ritkaság- számba megy. Két évvel utóbb egy másik terhes feladatot is rakott vállaira püspökének bizalma, midőn 1895-ben az alapítványi pénztár gondnokának nevezte ki. Ebben a munkakörben volt ő igazán otthon, melyben oly előszeretettel foglalkozott, mint a művész legked- venczebb ideájával. Pedig a munka kényes, nehéz és felelősségteljes, de ő mindenkinek megelégedésére oldotta meg feladatát, újabb érdemeket gyüjtvén ama magas kitüntetésekhez, melyeknek sorozatát az 1897-ik év nyitotta meg, midőn Ó Felsége a székeskáptalan mesterkanonokjának nevezte ki, főpásztora pedig rendkívüli elismerésének azzal is kifejezést adott, hogy az irgalmasnő- vérek tartományi főnökévé tette. Még az előző évben, 1896-ban lett a püspöki uradalmak jószágkormányzója, amely tisztet egészen a folyó év elejéig viselte, midőn főpásztora testi gyengeségére való tekintetből meleghangú levél kíséretében a legnagyobb elismerésének és köszönetének kifejezése mellett a saját kérelmére felmentette. A püspöki uradalom anyagi ügyeinek rendezésében, jövedelmezővé tételében oly nagy érdemei vannak, melyekhez hasonlót aligha lehet felmutatni e század történetében. Bátran mondhatjuk, hogy az uradalom jövedelmeit megkétszerezte. 1898-ban itöbői ezimzetes prépost, 1900- ban őrkanonok és tanitónőképzőintézeti igazgató, 1901-ben éneklő kanonok, 1904-ben Ő Szentsége házi praelátusa lett. Jótékonyságáról, miként említettük, megközelítőleg sem lehet biztos adatokkal szolgálni. Ezrekre mennek adományai, melyekről senki se tud, melyekkel a nyomor és szegénység könnyeit gyakran törölte le. Az alább elsoroltakban csak a nagyobb adományokról teszünk említést. A szatmári irgalmas nővérek anyaházának járadékkölcsön- kötvényekben 16000 (tizenhatezer) koronát adott, szatmári takarékpénztári részvényekben 2400 (kétezernégyszáz) koronát, az irgalmas nővérek novicziátusának fentartására 33000 (harminczháromezer) koronát, a zárdának és a templom tornyának külső renoválására 7000 (hétezer) koronát, a belső renoválásra 1000 (egyezer) koronát, a tanitó- nőképző szertárának gyarapítására 1000 (egyezer) koronát, az irgalmas nővérek anyaházának háztartási felszerelésekre 1000 (egyezer) koronát, az irgalmas nővérek novicziátusának zongorára és harmóniumra 1150 (egyezerszázötven) koronát, ájtatos adományai kanonoksága óta 1720 (egyezerhétszáz- husz) koronát tesznek ki. Ez összegek végsummája: 64270 (azaz hatvannégyezerkét- százhetven) korona. Ezek a szép adományok formáltam semmi különleges jogot ahhoz az ajtóhoz. Gondoltam: ezen pillanatok alatt a nő át fog lépni az ajtón. De csalódtam és pedig csak azért, mert a nő éppen ilyen mértékben tisztelte viszont az én jogomat ahhoz az ajtóhoz és szakasztott azt a taktikát kívánta alkalmazni, mint a mit én választottam, vagyis ő is visszavonult — pár pillanatra. Természetesen ilyenformán ő is csalódott bennem. És az ajtón senki sem ment át, mert mindketten az ajtó mellett állottunk meglapulva. ' Mikor aztán látta ellenfelem, hogy tévedett, bátortalanul és határozatlan léptekkel ismét mozdulatokat tett az ajtó felé, de az volt a baj, hogy a helyzet látása engem sem indított egyébre, mint hogy félénken — ha már igy van a dolog — én is mozdulatokat tegyek a rés felé. Ennek folytán az történt, hogy ismét összetalálkoztunk s mindketten meg is hátráltunk, az ajó pedig használatlanul maradt. Egy-két pillanatig ismét vártunk, mintegy kémlelve eközben egymást, hogy ama másik mit fog tenni, mert különben teljes közömbösséggel voltunk eltelve a dolog iránt: ha mindjárt ama másik jut is át előbb az ajtón. De ilyenkor épen ez a közömbösség szokott oka lenni a fenakadásnak. Kis szünet után végre kidugtam a. fejemet az ajtó mellett, melyen nem bírtunk átjutni, hogy megtudjam, hölgyemnek mi a szándéka. De borzasztó! hölgyem tekintetével kellett találkoznom, a ki az aránylag hosszas szünet után szintén kidugta fejét az ajtó mellett, látni óhajtván, hogy most már mit szándékozom tenni. Persze a gondolkozásnak ugyanazok a törvényei minden józan eszti ember részére. És tekinteteinkben részint engesztelés meg lemondás, részint buzdítás volt, sőt most már meg kellett szólalnunk is s mindketten önkéntelenül is azt a szót intéztük halkan egymáshoz, hogy: „tessék.“ Erre az egyenlő és erélyes biztatásra ismét egymásnak mentünk, még pedig most már valósággal rohantunk elszántan egymás felé, de persze ismét eredmény nélkül, vagyis újra nem volt egyik sem túl az ajtón. S a mit eddig elmondtam, megismételtük még ötször, mintha összebeszéltünk volna, pedig soha sem láttuk egymást az előtt. De már egyre izgatottabbak is lettünk s valósággal boszankodtunk. Azt kezdtük belátni, hogy egy szemérmes úri nőnek és egy udvarias férfinak egyáltalában lehetetlen átáldozatos jó szivéről tesznek fényes tanúbizonyságot, Már régóta betegeskedett. 1903-ban szélütés érte. Ekkor orvosai tanácsára tengeri fürdőre ment gyógyulást keresni. Itt azonban még roszabbul lett, sőt annyira ro- szul, hogy életbenmaradásához semmi reményt sem fűztek. Az isteni gondviselés azonban úgy akarta, hogy még egyszer visz- szanyerje egészségét. Lassankint lábbadozni kezdett, végre egészen jobban érezte magát, s folytatta tovább áldásos munkálkodását, melyektől egyidőre a súlyos betegség visszatartotta. Szombaton virradóra egész váratlanul oly erővel támadta meg régi betegsége, hogy azonnal elvesztette eszméletét, nem is nyerte többé vissza. A kebelbeli papság aggodalommal leste a kiszivárgó híreket, melyek azonban semmi biztató remény sugárt nem hoztak, sőt mindenki készen lehetett reá, hogy a végóra küszöbön áll. Tegnap reggel hajnali fél egy órakor csakugyan visszaadta nemes lelkét Teremtőjének. Magához szóli- totta hü szolgáját az Ur, hogy megjutalmazza a mennyei dicsőség koronájával. A koporsóbatétel tegnap délután 4 órakor volt a gyászoló család tagjainak, a szé- keskáptalannak, a papságnak és az irgalmas nővéreknek jelenlétében. A közönség köréből is számosán voltak jelen. A beszentelést Hehelein Károly praelátus-kanonok végezte. A temetés holnap, csütörtökön délelőtt 9 órakor a székesegyházban bemutatandó gyászmise után lesz, a gyászszertartást a püspök ur O Méltósága fogja végezni. Drága hamvait a hidontuli sirkertben helyezik örök nyugalomra. Vagyonát még életében elosztotta. Végrendeletében, melyet tegnap bontottak fel, mintegy tizenegyezer korona készpénzről rendelkezett. Általános örökösének az irgalmas nővérek anyaházát tette, neki hagyta a Viz-utcza 2. számú házastelkét is. A jézustársasági atyák konviktusának 6000 koronát hagyott. Végrendeleti végrehajtó iák uno- kaöcscsét, Hámon Róbert püspöki titkár, pápai kamarást nevezte meg. menni az ajtón, ha szembe kerülnek egymással. Végre elszántan megállottunk szemben egymással, hogy tárgyaljunk, mert eljárásunk már több perez óta teljesen egyező volt. Szónokolni kezdtem: — Kérem szépen végre is csak átjutunk talán az ajtón! — Hiszen én is azt szeretném, — felelte ő s farkas-szemet néztünk egymással, majd pontosan egyszerre hangoztattuk, mintha jól betanultuk volna: — Méltóztassék ! Ilyen elszánt biztatásra csakugyan megindultunk, de mindketten s igy újra egymásra rohantunk. Most már az úri nő sírva fakadt s félig szégyenkezve, félig nevetve a túlsó oldalon a falhoz dőlt, a nagy nevetéstől pedig én is a falnak estem. így voltunk egy darabig, de észre véve, hogy szabad az ut, oda siettünk örvendve, azonban ezt is ugyanegy pillanatban találtuk tenni. Mikor egymást megpillantottuk, valóságos elkeseredést éreztünk. Majd hangosan kiáltoztuk egymásnak ugyanazon szavakat : — Hiszen kérem, tessék már jönni 1 Én aztán igy szóltam a hölgyhöz:
