Heti Szemle, 1907. (16. évfolyam, 1-52. szám)
1907-09-11 / 38. szám
XVI. évfolyam. Szatmáp, 1907. szeptember 11. 38. szám. fi JETI SZEMLE POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. sor ix Xí‘sz ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — — — — — — 8 korona — Sllér Félévre — — — — — — — 3 „ — Negyedévre — — — — — 1 „ 50 „ Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 4 korona Ezyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő BÁTHORY ENDRE. A lap kiadója: A „PÁZMÁNY-SAJTÓ“ A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a „Pázmány sajtó“ czimére küldendők, (Iskolaköz 3. sz.) Hirdetések jutányos árban vétetnek fel. Nyllttér sora 40 fillér. A. lap megjelenik miiideii szerdán. Braga az élet. Nehéz az élet! . . . Bereg szép- tollu költőjének, néhai jó Búza Sándornak eme szavait bátran variálhatjuk most úgy, hogy drága az élet. Drága bizony, még pedig méregdrága. Ilyen világra aligha emlékeznek még a legöregebb emberek is, sőt talán maga az öreg krónika sem tudná megmondani* mikor és hol volt ehhez hasonló, amilyen viszonyok vannak most ebben az országban. A 70-es években volt ilyen drágaság, de csak a kenyérnekvaló- ban. Ezt ellensúlyozta a többi élelmi czikkek és ruházat olcsósága. Ma minden kétszeres, sőt háromszoros árra szökött fel. Akármit kell beszerezni, mindenért dupla árt kérnek.- Drága a pénz, drága a liszt, drága a hús, drága a fa, bútorok, vas neműek, — drága minden a kerek ég alatt. Az okát sokan kutatják és a legkülönfélébb jelenségekben vélik feltalálni. Sokan a sztráj kólókat okozzák, másutt hiányt konstatálnak a szükséges anyagokban, vannak, akik a hatóságok tehetetlenségében keresik a báj forrását az elharapódzott kartellekkel szemben. Valószínű, hogy mindegyiknek van valami része a közönség kizsákmányolásában, igy aztán mind szorosabbra húzódik a vasgyürü, mely a társadalmat fojtogatja. A kartell rendszer kétségtelenül kárhoztatandó és terjedését törvény- hozás utján is meg kellene akadályozni. A régi világban nem igy volt ez és ahogy volt, sokkal jobban volt a fogyasztó közönség érdekéből. Hajdan egymásnak csináltak versenyt az elárusítók, megelégedtek a kisebb, de azért tisztességes haszonnal, adták áruikat a lehető legolcsóbb árban, hogy magokhoz édesgessék a vásárló közönséget. Ma épen megfordítva forog a világ kereke, nem egymásnak csinálnak konkurrencziát az elárusítók, hanem összedugják a fejőket, kartelleket alakítva kimondják, hogy olcsóbban az árut seftki sem adhatja, ők szedik a jó re- bachot, azzal nem törődnek, ha a fogyasztó közönségről a bőrt is lenyúzzák. így van ez manapság minden szakmánál, a hatóságok tehetetlenül állanak a kartellekkel szemben, sokan azt mondják, hogy nem is törődnek velők, nem is akarnak szembeszállani a bajjal, mert nekik magoknak megvannak az olcsóbb beszerzési forrásaik, a többi aztán hadd’ nyögje a drágaságot, ha ugyan kibírja. Mi nem akarunk gyanúsítani senkit, csak mint szállóigét konstatáljuk a fentebb elmondottakat, ami igen erősen dokumentálja, hogy a közönség körében az elkeseredés igen nagy a hatóságok iránt. Egy fontos körülményre azonban lehetetlen, hogy ne utaljunk. A hús árából engedtek ugyan mészárosaink kilónként 8 fillért, de mi ez a mellett az árhanyatlás mellett, ami a piaczon észlelhető. Úgy a vágó, mint a szúró állatok ára legalább is 50 százalékkal áll most alantabb, mint 2 hónappal előbb. Azt az állatot, amelyet ezelőtt két hónappal alig lehetett megvenni 100—120 forintért, ma megkapják 50—60-ért. Azért a húsárak változatlanul maradtak, pedig az állatok árhanyatlásához viszonyítva, 50—60 százalékkal kellett volna esniük. Nem csudálkozunk tehát azon Cryásisbeszéd*) ifj. Bottyán Antal építőmester temetésén 1907. szeptember 9. „Jaj, de bús ez a koporsó ! Jaj, do nagyon szomorú! Minden, virág, mely ráhajól, Egy fájdalom-koszorú Minden szem, mely reá tekint, Forró könyekbe lábad . . . Kedves halott, Isten veled ! Fáj a szivünk utánad.“ Gyászoló Közönség! Itt a nyitott sir szélén, a halál hideg gondolatával' lelkűnkön, engedjék meg nekem, hogy néhány alkalmi tanulságot Írjak szivökbe. A szentirás azt mondja, hálás szivünk úgy ismeri, imádságos ajkunk úgy vallja, hogy — jó az Isten! Jó, ha büntet; jó, ha áld. Jó, ha fölemel; jó, ha lesújt. Jó, ha megpróbál; jó, ha megvigasztal. És mégis — itt a megnyílt föld méhe előtt, mikor látjuk, mint készül magába temetni örökre azt, akit mindnyájan ismertünk, mindnyájan becsültünk, mindnyájan szerettünk, a szüleszerető jó hut, a hűséges férjet, a munkaedzett férfit, a becsületes polgárt; mikor látjuk a könyet az édes apa szemén, ki annyi gonddal nevelt, szeretettel ápolt fiát, a legkisebbet, talán legkedveseb*) A gyászoló család óhajának akarván eleget tenni, közöljük e megható gyászbeszédet. Szerk. bet veszítette el; mikor látjuk a fiatal özvegyet, ki életének támaszát, minden örömét, reménységét, vigasztalását tette e koporsóba; mikor látjuk a gyászba borult anyát, testvéreket, rokonokat, kik mindnyájan az érező szív mély fájdalmával állják körül e koporsót: — szivünk megdobban, egy percre sötét felhő borul hivő lelkünk elé s fájdalommal emeljük kónyes szemünket az égre: — Hát jó az Isten V Ha jó, miért ragadja el az apától a fiút, a gyönge nőtől a férjet, miért borit gyászt a szerető szivekre ? Ha jó az Isten, miért küldi ránk a halált, miért rendelte a halált ? Gyászoló Közönség! E panaszos kérdésre nagyon könnyű a felelet. Isten a halált nem rendelte, ü sokkal jobb, hogysem ily fájdalmas dolgot teremtett volna; sokkal szebb, mintsem ily rut dolgot alkotott volna. Az undok halál szerzője, létrehozója: az emberi gyarlóság, a bűn. Olvastuk mindnyájan a biblia első lapjain, hogy a bünbeesett első emberre, Ádátnra, az igazságos Isten ezt mondta büntetésül: — Arcod verejtékével keresed a kenyeret, mígnem visszatérsz a földbe, melyből vétettél : mert por vagy és porrá leszesz! íme, a bukott világ első nagy törvénye. A bűnnel az ember megbántó Istent, Isten is megrontja a büntető halállal az embert. — Könnyelműségével, bűnével az ember elpártol, elszakad Istentől, a büntető halálban Isten is elszakítja a lelket a testtől. így született a halál. A gyarló bűnös ember büntetése s Isten kiengesztelése az. Munkát, fájdalmat, csalódásokat hoz reánk az élet, de az ember minden lépéssel emelkedik, ha úgy akarja: nagy a munkában, fönséges a fájdalomban, isteni a halálban. Ide érve a lélek ledobja a testet, mint valami kopott, szennyes ruhát s mig a magához méltó, örökkévaló köntösre vár, meztelenségét a jóságos Isten keblén rejti el. Jó az Isten! . . . S mikor az az igazságos Biró a halált küldi reánk, nemcsak büntet, nemcsak engesztel, hanem hasznos leckét, a legszebb tanítást nyújtja s remegő lelkünket szerető kézzel öleli magához. Mert megremegtet, porba sújt minket a kérlelhetlen halálnak lelkűnkön átviharzó gondolata, de mint a gyermek a csattogó viharban, mikor az elemek fékevesztve tombolnak, érezve, hogy édes atyja védő karjai ölelik át, már többé nem fél, nem remeg: úgy a mi lelkünk is, ez a megriasztott, félénk gyermek, a mennyei Atya kebelén nyugtot, a gondviselő Isten ölén békét, bizalmat talál. Az élet elvezetne, elszakítana minket Istentől, a halál visszavezet hozzá, újra összekapcsol vele. Pedig az Ur el volt és el lehet
