Heti Szemle, 1907. (16. évfolyam, 1-52. szám)
1907-07-31 / 31. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ARAK: r Egy évre — — — — — — 6 korotíS—- fillér*' Félévre — — — — — — — 3 » — Negyedévre — — — — — 1 „ 50» Tanítóknak és kózműiparosoknak egy évre 4 korona Egyes szám ára 20 fillér. FelelSs szerkesztő BÁTHORY ENDRE. A lap kiadója: A „PÁZMÁNY SAJTÓ“ A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető össze, küldemények, pénzek, hirdetések stb. a ..Pázmány sajtó“ ozimére küldendők, (Iskolaköz 3. ,-z.) Hinietések jutányos árban vétetnek fel. Nyilttér sora 40 fillér. A lap megjelenik iniiiden szerdán, Hajmeresztő szenzácziók, Nyári szünet van. A politikai életben pihenő állott be. Nemcsak a honatyák, de a nagyközönség is napirendre tért legalább egyidőre még a közelmúltban is forrongó szenvedélyek mozgalma felett. Semmi rendkívüli, semmi politikai szenzáczió nem zaklatja a nyugodni vágyó idegeket. Az ország kormányzása halad abban a kerékvágásban, mely általános megelégedést kelt a nemzet nagy tömegében. Akadnak ugyan fészkelődők. de ezeknek munkája szánalmas mosolyt kelt inkább, mint szenvedelmet. Am azért szenzáczió híján nincsenek a nyári meleg napok. Sőt a szenzácziók borzalmasságukban meghaladják a képzeletet, próbára teszik az embernek lelki erejét. Azok a bűntények, melyeket az ország különböző részeiben elkövettek, tartják lekötve az egész közönség figyelmét és költik fel méltó felháborodását. Amint ezekből a bűntényekből látszik, a vagyon és személybiztonság nagyon gyenge lábon áll nálunk. A rétsági, csongrádi, tápiósülyi, gyóni rablógyilkosságok ázsiai állapotokra engednek következtetni. De valamennyi között páratlanul áll és borzalmasságában megrendítő a dánosi rablógyilkosság, hol négy ártatlan ember esett áldozatul az embertelen haramiáknak, kiket irtózatos kegyetlenséggel mészároltak le. A gyanúsítottak valamenvien kóbor czigányok. Megdöbbentő az a czinismus, melylyel a hatóságok ezen vadállatokhoz hasonló, durva lelkületű emberek kalandozásait nézik. Egész karavánok, 50- 100 tagból álló hordák vándorolnak szabadon községről községre, városról városra. Megtámadják és kifosztják az utasokat, nem riadnak vissza a gyilkosságtól sem, ha czél- jokat másként elérni nem tudják. És valamennyi el van látva fegyverekkel, késekkel, ütő és szuró- eszközökkel. Hányszor megesik, hogy tüzelnek a ósendőrségre is, ha kérdőre akarják őket vonni. Vakmerőségük határt nem ismer, kegyetlenségök mesébe illő. Otthonuk nincs, dolgozni nem szeretnek, hanem felszedik a sátorfájukat, s mennek a szélrósza minden irányában rablóhadjáratokat folytatni. Amely község végén letelepülnek, az biztos lehet, hogy ki is fogják fosztani. A közönséget pánik fogja el, mikor valahol egy-egy karaván megjelen és nem is ok nélkül. Lopnak, rabolnak mindent, ami a kezük ügyébe akad. Csak a hatóság nem mozdul meg, teljes apathiába sülyed- ve nézi apróbb iniiködésöket, mig csak a dánosihoz hasonló gaztett fel nem riasztja álmából. Ekkor aztán megindul a hajsza, de a gazemberek rendszerint ungon- berken túl vannak, csak bottal ütik nyomukat a hatóság emberei és a ki nem derithető gaztettek száma szaporodik egy gyei. Ez nem egészséges állapot. A közbiztonságot preventív intézkedésekkel kell megszilárdítani, nem szabad állandó rettegésben tartani a közönséget. Mit használ már annak a kiirtott dánosi családnak, ha hurokra kerülnek is gyilkosaik és elveszik megérdemelt büntetésüket. Okét többé feltámasztani nem lehet. Az egyedüli radikális módszer pedig az, hogy lehetetlenné kell tenni a czigányok kóborlását. Telepítsék le őket, legyenek helyhez kötöttek, ahol aztán állandó felügyelet alatt álljanak. Mig szabadon, kényök-kedvök szerint kóborolhatják be az országot, a személy és Két kicsi életről. Amikor küzdelmes éltem meglophatom s lelkemben elmerengve gondolatom szárnyán a nagymindenségen felülemelkedem, oda, hol legközelebb érzem magam az Istenhez, emlékeim tömkelegéből oly tisztán, reményt adóan válik ki két kicsi lény, mint világitó torony a sürü, páratelt levegőből a óczeán hajósainak. — — Kik ők ? .. . Figyeljetek rám, elmondom nektek! — Mig közöttünk éltek, ismertem őket, mikor az édes álom csukta le selymes pilláikat, láttam őket mikor ébredtek, sőt a halál jéghideg csontkarja szemem láttára törte le őket, e földi élet fájáról, hogy átültesse az örökéletbe. — Elhatároztam, hogy: elbeszélek nektek hugocskáim — kik mindnyájan édesanyák lesztek — egyet- mást e két kis angyal életéből, hogy szemlélve az ártatlanokat, ismerjétek meg az eszményi édesanyát. Elvezetlek lélekben benneteket egy szegényes hajlékba, honnan egy feltűnően szép, egyszerűen, de tisztán öltözködött négy év körüli fiúcska szalad elétek, kalapjához kap, leemeli s meghajtja magát előttetek, idegenek előtt. A szobába lépve nemja fény, a pompa, nem a mámoritó, balzsamos levegő mi elbűvöl, leköt, megbénit, mégis mint szűzi szentélyben úgy felmagasztalódtok e helyen, hol rend és tisztaság a legfőbb ékesség. Szerény, kevés beszédű az anya, kinek e kicsi kör a világa, itt érzi jól magát egyedül, ki a hiú világról végkép lemondott övéiért. Bölcsőben fekszik a másik gyermek, egy hófehér arczu beteg fiúcska. Az atya, a kenyérkereső távol van munkája után. O komor természetű, igen szigorú, könnyen haragvó, indulatos ember, de szivéből a nemesség, a jobbérzés egészen ki nem veszett, bár az életvihara oly keményen, csalárdul megtépte szivét, hogy vad vihar által felkorbácsolt tengerhez hasonlítható lelke- világa, melynek mélységes feneke igaz gyöngyöt rejt. Jöjj most te édes nagyobbik gyermek! állj elénk! rólad mesélek e szép néniknek. — Nagy és merésznek minősititek állításomat, ha azt mondom: Nemes önbizalom, komolysággal párosult vidámság jellemezte ez angyalt. S az az engedelmesség, mellyel [szülei iránt viseltetett, feledhetetlen ! íme egy példa egy uzsonna alkalmából : „Édes anyám ! én egy egész kiflit kérnék“! „Nem fiam! felet fogsz kapni, kis gyermeknek még egy fél is sok“ ! „Hát nem bánom anyuskám! Legyen úgy, amint te akarod“ ! — Ha széttekintünk a kis borzosak hada felett, kérdem: hányat találunk ez édes kis teremtéshez hasonlót? — Történt, hogy a családapa indulatosan, haraggal tért meg övéihez, s mérgében úgy megfeledkezett magáról, hogy az Istent is bántalmazta; káromkodott, — Szemtanúja voltam, hogy megremegett e kis fészekben minden, mintha földrengés pusztított volna, csak egy nem, nem a gyermek, a nagyobbik fiú! Felszökött helyéről, atyjához rohant, karját ölelésre tárva, mintha iszonyú mélység széléről akarná visszarántani az életre, majd ölébe termett, nagy fekete szemeivel szelíden, szeretve, kérve tekintett a zord ember szemeibe s mig egyik karjával nyakát átölelte, addig másik kezét szorosan a férfi szájára tapasztotta s halkan súgta fülébe: „Ne szidd az Istent édes apám, hisz ő jó“ ! — Mint száraz avarra hulló hó szinte meg- ifjitja a természetet, befejezvén a zord ősz pusztításait, úgy fedezte be e pár szó örökre az apának e szenvedélyes rósz szokását. Láttam mint csordult végig naptól barnult arczán a bánat könnye annak, ki kevéssel előbb-mint lávát a tűzhányó — szórta a legborzasztóbb szavakat. — Azután hosszan, merengve bámult gyermeke mély tüzű sze-
