Heti Szemle, 1906. (15. évfolyam, 1-52. szám)
1906-11-28 / 48. szám
2 „HETI SZEMLE Szatmár, 1906. november 28. büntetőjogi szempontból is kárhoztatandó a halottégetés. Hányszor megesik, hogy még évek múltán is exhumálni kell a balettokat, ha gyanuok merül fel, hogy nem természetes halállal végezték életüket és bizony sokszor csak igy kerül a gyilkos az igazságszolgáltatás kezébe. A kemcnczében elég minden, elégnek a bűnjelek is, mig a koporsó megőrzi sokáig! Az égetés tehát szabadabb kezet adna a gonosztevőknek. Budapesten már nagyon fész- kelődtek a tüzokádó kemencze szabadkőműves hívei, de nem mertek üpponyi elé menni, hogy az engedély kinyerése végett kérelmezzenek, jól tudván, hogy nem a feje lágyára esett ember, akit afféle hazug jelszavakkal be lehessen csapni, de meg tudták azt is, hogy a magasabb műveltség ideálisztikus érzelmeket plántált szivébe, mely nem lehet fogékony" a durvaságok iránt, sőt a tekintetben is notórius, bogy nem istentagadó, pláne a vallását szereti. Szóval keresztény, mint aminőnek egy kultuszminiszternek dukál is lenni. Kerülő utat választottak tehát, hogy tájékozzák magukat, milyen felfogása van e lekintetben. A téli mütárlaton kiállítottak egy kemenczét, s midőn a miniszter szemleutjában odaért s nézegette az instrumentumot, egy a körülállók közöl odavetette, (természetesen nem véletlenül), hogy a kemencze hívei kiildöttségileg készülnek tisztelegni Excellencziád előtt. Apponyi azonban minden habozás nélkül vágott vissza: é/raiin, mi ebben a dologban ellenlábasok voltunk, vagyunk és maradunk ! . . Nesze nektek toliászok, mi sem kellett több!. .. Rohamléptekkel rebbent szét a tollas skriblerek egész kompániája a szélrózsa minden irányában, néhány óra múlva már hurczolták a szennylapok förmedvé- nyeit, melyek csakúgy hemzsegtek a jezsuita, klerikális, ultramontán, reakcziónárius, műveletlen és több efféle czifra szólamoktól. No lám!. A műveletlen Apponyi és az európai műveltségű skriblerek ! . . Nem komikum ez?... Apponyi, kinek nagy tehetségeit nem Magyarország, de az egész müveit külföld csudálja, röktön filkó lett a firkászok ser- czegő pennája alatt, mert férfi volt nem az ő szájok ize szerint beszélni. Természetesen, a deputáczióból most már nem igen lesz semmi sem, de annál jobban kijut Apponyinak a piszkolódásból, mely azonban az ő rendkívüli egyéniségéről visszahull azokra, kik a nyelvüket kiöltik reá. Csak legyen Magyarországnak sok olyan műveletlen kultuszminisztere mint Apponyi, nem lesz akkor hiba a kréta körül. A tallus skriblerek pedig csak berzenkedjenek ! . ... B. Gondolatok a Rákóczi ünnepélyről. Irta: K&renovios József. Hazajött Rákóczi, bevonult az ország fővárosába s bevonult a Felső vidék metropolisába. — Azt mondták az emberek; temetés lesz, Rákóczit temetik. Pedig igazában nem is temetés volt az, amit itt a fővárosban s utóbb Rákóczi kedves városában láttunk, hanem fényes diadalmenet. — Diadalmenet, amilyennel nagy hóditókat, királyokat, győztes hadvezéreket szokott egy nemzet megtisztelni. Hazajött most halóporában szivünk meghódítója, a kuruczok királya, a hadvezér, ki élve tudott győzni a csatamezőn s most meghalva tudott győzni egy ravasz terven, mely a nemzetnek, megnyirbált jogai fejében, csititóul az ő szent hamvait akarta odaajándékozni. Hazahozták egy halottnak csaknem kétszáz év óta porladó csontjait, és megszólaltak a harangok, örömtüzek gyuladtak ki szerteszét az egész országban, lengett a lobogó, szólott a tárogató, zengett az ének, ünnepi fény és gyászpompa mindenütt; a lelkeken ez előtt a koporsó előtt a meghatottság vett erőt s ott ragyogott a szemekben a köny, amely ezeken a napokon valami csodálatos vegyiiléke volt a hazafias örömnek és fájdalomnak, a nemzeti büszkeségnek s a magyar öntudatnak. Aki úgy ólt, hogy két század múlva halóporait egy egész ország örömmel és fájdalommal, büszkeséggel és öntudattal úgy körülrajongja, az dicső életet élhetett s az halálos ágyán nyugodt lélekkel mondhatta (l a nemzetek apostolával: „Uram, jó harezot liarczoltam!" .— Királyunk, ha azt úgy láttad volna, hogy tud ez a nen zet lelkesedni egy csaknem 200 óv óta halott ember porladó teteménél ; ha láttad volna, milyen hálás tud lenni, ez a szegény, sokatszenvedett magyar, bízni tndnál ebben a nemzetben, büszke volnál erre a lovagias népre! — Egy halott mozgósított százezreket. Értjük immár, hogy mig élet volt e halottban, bűvös szavára, tárogatóinak hangjára seregek támadtak. Királyunk, ha most mindezt úgy láttad volna, még jobban átértenéd, hogy ez a férfiú lázadó, hogy ez a hős hazaáruló nem lehetett soha! A haza, amelyért ez a hős mindenét odaadta, viszonzásul most sokat, szépet nyújtott a hazatérő bujdosónak. Odanyujtott neki illatos virágot, zöldelő gályát, buzgó imát, ártatlan gyermekéneket, őszinte köny- nyeket, szent érzelmeket, — Valahol, nem tudom hol, az éjszaka sötétségében egy kis falu mellett didergő oláh gyermekek várják tanítójukkal azt a vonatot, melyen a fejedelem jön. S mikor előttük van a ravatalos kocsi, felhangzik az ágról szakadt gyermekek ajkán az, hogy „Isten áldd meg a magyart!“ — Máshol fehérbe öltözött, hajado- nok várják a tovarobogó vonatot, s boldog, ki úgy tudja feldobni a magával hozott virágot, hogy az ráhull Rákóczi kocsijára. — Örömtüzek, lobogó máglyák a hegyeken, kivilágított városok a síkságon; fáklyás menetek térdelve várják a vonatot, megáll az és valahonnan — valamelyik közeli erdőből a néma éjben bubánatos, fájdalmas tárogatóhang száll, száll a fejedelem koporsója felé. —■ Mindenről és még sok másról — ki tudná azt mind feljegyezni — legendákat fog az utókor mesélni; legendákat, mert most is vannak még szentek és most is történnek még csodák. Gyermekek és aggok, férfiak >és nők, gavallérok és koldusok Rákóczi képeit vásá- sárolják, Rákóczi élettörténetét olvassák. Családi tűzhelyeken és iskolákban, műhelyekben és köztereken arról beszélgetnek az emberek, hogy milyen nagy és nemes volt ez a fejedelem. Arról mesélgetnek egymásnak, hogy ez a férfiú mindenét, de mindenét odaadta a hazáért. Kínáltak neki vagyont, nagy méltóságot, czimet, de mindezt megvetette, meggyőződése ellen nem cselekedett. — Érted ezt te anyagias kor, mely áruba bocsátód a hitet, a becsületet, a hazát ?! Érted ezt világ, mely a pénzért mindent odaadsz, mely lapjaidban a krajczárért hazudsz, rágalmazol, becsületben gázolsz ? ! Érted ezt, bűnös hatalom, mely vétkeket elnéztél, hazaárulókat jutalmaztál, hivatalokat, méltóságokat, kitüntetéseket osztogattál, — az Ég tudja, milyen érdemekért. Rákóczi hazajövetele egy nagy prédiká- czió számunkra. Beszél nekünk becsületességről hűségről, meggyőződésről, kitartásról, jóságról, beszél nekünk erőtadó, vigasztaló hitről, törhetetlen, szilárd hazaszeretetről. Lesz-e, aki megszilveli e predikáeziót ? ! — Avagy csak pillanatnyi lelkesedés volt az, amely szivedet mozgásba hozta, mely szemeidbe — könnyet csalt, mikor a Rákóczi koporsója elhaladt melletted ?! Csak puszta kíváncsiságból tolakodtál a templomba Rákóczihoz, s aztán, mikor tőle eljöttél, olyan maradtál mint amilyen azelőtt voltál ? ! — Ha kegyelettel mentél oda, akkor hát kegyeletből és kötelességtudásból törekedj jobb lenni, mert Rákóczi testvére vagy, magyar vagy te is ! Nem magyarok pedig azok a testvéreink is, akik elszokták énekelni a Marsella- isét, azután neki szoktak rohanni annak, ami hazafias, nemzeti. Nekirontottak most is hazafias örömünknek, nemzeti gyászunknak. Azt mondják, kár azért a sok pénzért, szét lehetett volna azt most tél közeledtével osztani a fázó és éhező szegények között. Minek az a sok parádé ?! Egyről azonban ezek a jó urak elfeledkeztek. Szabadságért ordítanak vörös zászlóik alatt és meggyalázzák azt, aki értök, mindnyájunk szabadságáért, az ország jólétéért küzdött. Nem tudják, vagy inkább nem akarják tudni, hogy az a nemzet, mely nem becsüli meg a szabadság vértanúit, rabságot érdemel, és az is lenne előbb utóbb az osztályrésze. Nem értik ők azt meg, vagy inkább nem akarják megérteni, hogy nagyjainknak, a szabadságért küzdött és vérzett hőseinknek tisztelete olyan tőke, mely kamatokat, gazdag kamatokat hoz a Szabadság oltárára, a jólét asztalára, amelyről ők, a mindig éhesek és „szomjasok“ szintén kielégítést nyerhetnek. Magyarok vannak azok között is, akik hivatalosan nem jöttek el Rákóczi temetésére, nem jöttek el, mert talán attól tartottak, hogy az uniformist meggyalázzák akkor, amikor egy „rebbelis“- nek temetésére mennek. — Hallom, hogy némelyik iskolában nem a minisztertől kitűzött napon, Rákóczi temetése napján ünnepeltek, hanem egy nappal rá, Thököly temetése napján. Miért? — Mondják, hogy Thököly érdemeit Rákócziéi felé iparkodtak helyezni. Miért mindez ? — Thökölynek is vannak nagy érdemei, ki akarná azokat letagadni ?! — ki volna olyan balga, hogy Kossuth Lajos érdemeit csökkenteni akarná azért, mivel Kossuthttal nem egy valláson van ? ! — Uraim, ne hozzunk ide ilyen felekezeti szempontokat; ne hozzák ide ezeket ép azok, akik fennen hirde
