Heti Szemle, 1905. (14. évfolyam, 1-52. szám)
1905-10-25 / 44. szám
XIV. évfolyam Szatmár, 1905. október 25 44-ik szám. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Felelős szerkesztő Egy évre — — — — — — 6 korona — fillér Félévre — — — — — — — 3 „ Negyedévre — — — — — 1 „ 50 „ Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 4 korona • Eayes szám ára 20 fillér. BÁTHORY ENDRE. A lap kiadója: A „PÁZMÁNY-SAJTÓ“ A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető össze küldemények, pénzek, hirdetések stb. a „Pázmány sajtó“ czimére küldendők, (Iskolaköz 3. sz.) Hirdetések jutányos árban vétetnek fel. Nyllttér sora 40 fillér. A lap megjelenik minden szerdán. Egy díszpéldány. Mikor lesz már vége a Felvidéken garázdálkodó kazárhad nemzetgyilkoló munkájának ? Avagy nem tudják kalmár lelkűkkel felfogni, hogy a hurt sem lehet a végtelenségig feszíteni. A jámbor nép türelmének is van határa. S jaj lesz akkor, ha az agyonsanyargatott s erkölcsileg tönkretett nép haragja meg- rontói ellen fordul. Pedig tanulhatnának orosz hitsorsaiktól. Jó lenne egy kissé meghúzni a bagariát s a magyar népet nem kizsákmányolandó tőkének tekinteni, hanem tisztességes, becsületes'imunka árán szerezni anyagi javakat. E ripők had szemérmetlen, gaz munkája megbotránkoztat minden magyar embert S méltán. A Galicziából és Oroszországból kiöntött szemét belopódzott országunkba s itteni működése valóságos nemzeti veszedelemmé íejlődött. A hova a kazár betette a lábát, ott pusztulásnak indul hagyomány, erkölcs s rövid idő alatt az anyagilag elzül- lött nép az uzsorás kazár rabszolgája vagy földönfutóvá lesz. Minden oldalról panaszhangokat hallunk. Nemzetünk gerincze, a magyarföld népe pusztul, vész, sorvad. A statisztika az elmúlt egyik hétről is majdnem háromezer magyar kivándorlóról számol be, kik mindnyájan Amerikába mentek a jobb jövő reményében. Borzasztó szám ! Lehetetlen, hogy ennek tudatára meg ne döbbenjen minden gondolkodó magyar szive. A magyar nemzet vérvesztése folytonos. Nem a városi, dologtalan, proletár nép hagyja itt hazáját, hanem az egészséges, nunkabiró falusi nép, melynek lába alól a földet, szájából a falatot veim ki az uzsorás, a kazár. Ezért legtöbb a felvidéki megyékből a kivándorlás. — Csoda-e ? Itt van legújabban Dávidovics Dávid máramarosmegyei hírhedt uzsorás. Ez a nyomorult lélektelen pária valóságos nyilvános rablást vitt véghez a Felvidéken. Egész községek estek áldozatul a pénzsó- vár gaz munkájának. Vájjon a gyilkos követ- e el nagyobb bűnt vagy a vadállatnál is alábbvaló Dávidovics Dáviok serege ? . . Bizonyára ez utóbbiak. Ne gondoljuk, Dávidovics Dávid egyedül álló díszpéldány a maga fajtája között. Van ott még hozzá hasonló talán még különb is számtalan. Nyolczvannyolcz esetben követett el a kis ártatlan Dávidovics Dávid uzsora vétséget. (A közügvek terén szerzett eme érdemeiért kitüntetést érdemelne. Még báróságot azonban kaphat, ha tovább is igy viszi fajának dicsőségére.) A nyolczvannyolc uzsora vétség miatt el is Ítélte a törvényszék egy évi pihenőre meg 2000 koronára, de a felsőbb bíróság Dávidovics urat felmentette. Szemet kapott erre az embertelen hiéna s felbátorodva tovább folytatta bönös iizelmeit. Vakmerő módon fosztogatva tovább, inig végre még sem kerülhette el a törvényr büntető kezét. A vérszopó fajzat ugyanis kilenc forintot adott kölcsön egy megszorult oláhnak két hónapra. Még pedig oly feltétel mellett, hogy az oláh a 9 forint után 6 forintot és háromszáz juhturót tartozik kamatképpen fizetni. Két hónap múltán az oláh nem tudott fizetni Dávidovics ismét adott neki 9 forintot s most már a kamat 12 forintra és háromezer háTÄEGZA. Az asszony miatt. Rajz Valamelyik őszi délután, hogy megunta magát özvegy Szabónó odabent a hangtalan szobában, felszedelőzködött s kiült a háza végén terpeszkedő nagy eperfa alá. Bár ugyan ünnep volt, mégis csak elvétve, nagy ritkán láthatott egy-egy elmenő alakot. Más az a városon ! O.t a sok, czifra úri nép úgy kereng az utczán, mint kas körül a méh, mig falun, ha valaki minden czél nélkül lótna-futna, bizonyos, hogy meg kérdeznék : tán bizony meg van kergülve, mint a birka? Ül hat Szabónó csendben, egyedül. De hát mit is csináljon egyebet? Ilyenkor nincs semmi dolog. Aztán — uram bocsa’ — templomot is kétszer járt, s imádkozott is annyit, — az Isten panaszán ne vegye — hogy teszem fel az istentagadó nagy Csapó Jóska, ha mától kezdve, egyfolytában imádkozna, nem tudna annyit elmondani, halála napjáig. Most tehát szóra kozni akar, ami voltaképpen nem más, mint sütkérezni a napon, s ha van mit, elnózde- gélni, amivel múlik az idő. Ha ezt is megunja, — mert meg lehet unni mindent — egyet fordul az udvaron, meg újra kezdi : az imádkozást. Mert úgy is van az, magában az ember rettenetesen érzi az elhagyatottság kellemetlenségeit, amit Szabónó már megszokott. Régen magában ténfereg az udvaron. Menni pedig, a templomot kivéve, nem igen megy sehová, mert azt tartja : sok hiába való beszéd esik, ha az ember más aj- tókilinesót nyitogatja. Ami igaz is. Ül hát — mondom — most is egyedül s világos, valamin csak forgatja az eszét. Most éppen a fia jutott az eszebe. A fia, aki három hosz- szu esziendő óla, messze, nagy hegyek között, szolgálja a császárt .... Már talán jön is hazafelé. Úgy irta, hogy ezen a napon útban lesz. Mennyire megörült mikor, harmadnap nem egészen váratlanul betoppant azon mód kezlyüsen, talpig extrába! Nem tud betelni a nézésével. Micsoda szép ember lett belőle / Olyan karcsú a dereka, akárcsak az úri kisasszonyoké, s olyan egyenes a termete, mint a ezédrus. Az arcza meg hamvas üde, mint a szilva. Azzal a kis barna pörge bajuszszal ott az orra alatt, de csókolni való 1 Hát csodálja is Szabónó, hogy nem is volt szeme annak a sok szép úri dámának, hogy ilyet, mint az ő fia, ott nem tartottak, valami márványpalotába grófnak, vagy — uram Isten — tán még pirincznek is. Vagy meglehet, ő nem akart. Bizonyosan haza kívánkozott az édes anyjához — vigasztalta magát Szabónó. Az édes anya túlfeszített képzelete kiszínezte, széppé tette a fia alakját, arczát, lépéseit., szavát. Micsoda gyönyörűséggel legeltette öreg szemeit rajta, ha elébe került. Most is, hogy im meglátta az ulczán feltűnni, rangos léptekkel, amint hazafelé tart, hát örömében könybe lábbadtak a szemei. — Mit busul szülém ? — kérdi meglepetten az édes anyját, amint az kötényével tprölgette az arczát. — Tán bizony nem is örül, hogy itthon a katona fia ? — De hogy is nem örülök, mórt ne örülnék? mondogatta. — Hát miért kesereg? Eszembe jntott a tehetetlenségem. Érzem, nerp birom soká a dolgot. — Azon meg épen ne búsuljon, édes anyám ! Itt az ősz, uj boron megtartjuk a la- kadalmat, aztán lesz, aki maga helyett elvégzi. Megélünk szegényesen, de békességgel. Szabónó csak leeresztette a fejét. Ez a szó : szegényen kissé furcsán érintette, de türtőztette magát, hallgatott. Elgondolta, hogy ilyen szép legény, csak nem fogja a
