Heti Szemle, 1905. (14. évfolyam, 1-52. szám)
1905-04-12 / 16. szám
..HETI S Z B M L E“ (16 ik szám) 3 lelkeken. A múlt balsikerei, a jelen megpróbáltatása, a jövő homálya: az apostolok útját ezek a tövisek szegik. És mondjam-e, hogy a nyilvános élet sokszor éles bírálatot, a jótétemény irigységet vált ki az emberek leikéből ? A nap foltjainak változásait, a nyári égnek csak tenyérnyi felhőit is észreveszik a földlakók és nyugtalankodnak miatta . . . Ó sok fájdalom szántott végig a mi püspökünknek lelkén tizenhét éves kormányzása alatt! . . . Mégis mi ez, amit látok? Ravatalánál eltompult minden tövis, elnémult a nyugtalan zaj, a bírálat, az ellenkezés; beteljesedett, amit a Bölcs az Úrról és az ő felkentjeiről hirdet : a te;győzedelmes kezedet egyhangúlag dicsérték.1) Dehát mi tartja a nagy lelkeket nyugton bántódásaikkal szemben ? Vájjon csak saját súlyúk és erejük, mint a tengerjáró páncélosokat, vagy csak a nemtörődés az emberekkel? Nem, a nagy lelkek gyöngédebbek, érzékenyebbek, mint a többiek. És egy-egy életnek szemes bírálóit mi némitja meg a nyílt sírok előtt? Talán csak a részvét, csak az élet áldozata, melyet az elnyugodott most már meghozott és amelylyel kiengesztelt mindent ? Nem. Ami a nagy lelkeket nyugton tartja, ami az emberek ajkára a bírálat és ellenkezés helyett a kegyelet és dicséret szavait adja, az az emberkebelnek legnagyobb gondolata: a halhatatlanság reménye. "A Szentlélek Isten azt mondja; spes immortalitate plena * 2), óriás reménység, örök remény, a halhatatlanság erejében kivirágzott reménység. Ezt az Isten csodálatos érzékenységgel lehelte a nagy lelkekre és csodálatos világossággal gyújtja ki mindnyájunk lelkében a megnyilt sir előtt. Azok erősen fogóznak bele és a halhatatlanság ihletén ére- zik: nem halok meg egészen, — aki engem ítél, az Úr az3), — ezek pedig kegyelettel állanak meg annak emléke előtt, akit Isten már elvezetett az emberlelkek oithataüan szomjúságának enyhületes forrásához, a halhatatlanság birodalmába. A halhatatlanság kapuja azonban a halál. Hát haláláról beszéljek boldogult püspökünknek ? Keresztény hívek ! Van tölgy, melyet derékon kap a vihar és ketté tör, másik, amelyet tövestől térit a földre. Tört oszlopok vagy a földnek megszakadt kebele jelzik az utat, amelyen végigrobogott a pusztító vihar. Meghatóbb azonban a pálma halála. Sokáig élt, táplált és gyönyörködtetett; egyszer csak sinyleni kezd, de leggazdagabb, legízesebb gyümölcsét most adja, a következő tavaszon azonban — nem ébred többé. Ez a sinylődés itt tizenkilenc hónapig tartott. De eközben mint ontotta a szenvedő ízes, gazdag gyümölcsét! Hogy járta be emlékezete mint az aggott hattyú gyermekéveit, férfikora munkáinak mezőit, hogy szeretetéből senkit ki ne feledjen! Hogy ékesítette jegyesét, ezt a székestemplomot; hogy adta ide mindenét egyházmegyéjének; mint futott Mária-Pócsra, az áldott Szűznek csendes otthonába. Emlékeztek-e erre a pócsi útra, aranymiséjére ? Milyen gyengeség és milyen ellenállhatatlan sóvárgás, menynyi könyü és milyen vigasztalódás! Hát december 8-ára emlékeztek-e, mikor utólszor misézett és először és utoljára borult jegyesének, ennek a felékesitett istenházának kebelére ? Már alig élt, de az utolsó szikrát életéből ide hozta az oltárra; milyen sápadtság ült arcán, de milyen lelkesedéssel adta atyai szívének áldását, mikor itt állott ravatala helyén! És végrendeletét olvastátok-e ? Nekünk hagyta mindenét, J) Bölcs. 10. 20. 2) Bölcs. 3. 4. *) 1 Kor. 4. 4. nemcsak azokat a százezreket, amelyek jótékonyságtól fáradt kezei közt még megmaradtak, hanem örökkévaló javait is, erős hitét, élete buzgóságát, legjobb t§nitásait, az Isten törvényeihez való hűségét, magát pedig Jézus Krisztus legszentebb Szívébe zárta. Talán beszélni is hallottátok sorvasztó fogságában. Azt mondja: félhalott vagyok, — és a másik szava az, volt: mondjátok meg annak a szegény betegnek, imádkozom érte, ki ne mozduljon, mig tökéletesen helyre nem jön. — Most már igen rosszul vagyok, mondta s révedéző szemmel suttogta: jön, jöpi.-a vég,— de mindjárt másra gondolt: a szívetnet ki nem vehetem, hogy szükségeket enyhítsek vele, de itt a pénzem, alamizsnálkodjatok, terveljetek, építsetek! — Nagy kínok közt szólott: fáj mindenem, ne érintsetek, még csak ne is közeledjetek, — de a másikji szava az volt: megáldalak, fiam, jöjj ide, hadd tegye atyád fejedre kezét! ; ,[,y . ; Egynehányan ott vpltatok és láttátok, mint kérte és vette az Úrnak- szentségeit március 12,-ének alkonyodtán, mint sóhajtozott bűnbánó és bizó lélekkel: Istenen}* én édes Istenem 1 Azután elnémult, következtek az órák, amelyeket az Isten irgalmasan önmagának tart fenn, mintha pótolni akarná azokat, amelyeket nélküle töltöttünk. Ki tud-pá megmondani, ekkor, csendes haldoklásában csak az öntudatlanság jótevő békója fogta át lelkét vagy inkább már a tulvilági élet békeségg kezdődött számára ? Az elvégezett munka üdvözítő öntudata tartotta-e nyugton vagy talán a mennyei korona után való sóvárgás miatt vált érzéketlenné még azok iránt is, akiket itt legjobban szeretett ? Végre március 14.-ének éjszakáján lefoszlott leikéről a földi homály, megtért Istenéhez. A pálma sínylődik, meghozza legédesebb, utolsó gyümölcsét, aztán a következő tavaszon nem ébred többé. Akkor a. föld, melynek kebelében pihent, csendes árvaságban szemléli halottját: nem lesz hűs árnyéka, nem lesz táplálója. Sokáig siratja ezt az árvaságot, ezt a hosszú álmot .... Beszéljem-e siralmunkat, ennek a mi árvaságunknak harminc napját? De miért, mikor mindnyájan éreztük gyászát, remegését? Hogy elménket a veszteség tudéta és a jövendőnek homálya töltötte be, szívünket sikoltozó fájdalom szedte ízekre; ajkunkon némaság, tagjainkban az erős fájdalmak gyermeke, a fáradtság kínjai! Ez a négy hónap előtt olyan ékes jegyes gyászruhája sötét pompájában, a papság az oszlop kidőltén ámuló fájdalommal, a nép atyjának elvesztésén, irgalmas orvosa kidőltén siralom és engesztelő imádság zokogásában! Dehát miért folytassam ? A sírjában nyugovónak áldott álmát miért zavarjam ? Ne ri- asztgassa az itt maradottaknak fájdalma azt a szívet, mely övéinek minden fájdalmára hangosabban dobogott vissza! Ámde emlékeztek-e, hogy ahová csak hírül vitte a mi gyászunkat a villámnak útja, mindenütt nagy gyászt és megdöbbenést keltett ? És láttá- tok-e a temetést, azt a sok-sok papot, aki atyját gyászolta, az idegen méltóságokat, akik a főpapnak, a hazafinak hozták kegyeletes tiszteletüket ? Láttátok-e, milyen sápadtság ült a megnőttek vonásaira és mint húzódott meg a gyermekeknek angyalarca ? A római koszorús J) festette meg ezt a képet legjobban: mindenütt gyász, remegés s a halálnak sokféle alakja. Mindez pedig azt a szeretetet hirdette, amelyet a mi üdvözült püspökünk gyakorolt az embereken és amely viszontszeretetet váltott ki 1) Vergilius: Aeneis IV. Luctus ubique, pavor et plurima mortis imago. nyájának leikéből. Kötelességtudása, buzgósága, apostoli gondjai mellé sorozzuk hát ide lelkének legszebb vonását, szeretetét. Azt a legnagyobbat, ami az apostol igéje szerint örökre megmarad, azt a leghatalmasabbat, amelynek erejével e felett a ravatal felett harcba kell szállanunk az ember szívek legpusztítóbb sebével, az elfeledkezéssel. Hadd győzzön ebben a vívásban püspökünknek sírja felett a szeretet! Ez volt életének iránytűje, ez legyen, ez a buzgó, ez az apostoli szeretet, és a mi kegyeletes, imádságos szeretetünk halhatatlan örökéletének szerzője. * * * Keresztény hívek! Szent Pál1) int bennünket: Emlékezzetek meg elüljáróitokról, kik nektek az Isten igéjét hirdették, kiknek látván életük végét, kövessétek hitöket, azt az eleven hitet, azt á minden jók Urába vetett tökéletes bizodalmát és reménységet, mely üdvözült püspökünknek alkotásaiban él és kiszól végrendeletéből, áldásban tartja emlékezetét és az örökkévalóságban az Istennek boldogító szinelátására változik. Evvel a minden jók Urába vetett hittel tépjük le már a gyásznak leplét és öltözzünk az örvendezés ruháiba, az elmúlás hangjait váltsa fel az örökélet himnusa: engedjük püspökünknek lelkét az angyalok utján járni 1 Mert a pálmának Jób igéje szerint2) reménye van, ha levágják, újra kizöldül és ágai kihajtanak — a halhatatlan örökkévalóság birodalmában. Ott fogadja őt az áldott Szűzanya, fogja fel lépéseit szent Őrzőangyala és boldogítsa vég nélkül Üdvözítője! És ha kihajtott a pálma az Isten kertjében, terjeszsze reánk ágait, legyen a mi üdvözült atyánk és püspökünk népének szeretője, aki sokat imádkozik népéért,8) papjaiért, egyházmegyéjéért ! Ámen. A beszéd rendkívül hatást tett a közönség soraiban, sokan hangosan zokogtak. A szent beszéd ulán után volt a gloriosum, vagyis ünnepélyes nagymise fehérben, melyet Pemp Antal káptalani helynök, prae- latus-kanonok mondott. A boldogult lelkének üdvözülését akarja ezzel jelképezni az egyház, midőn a 30 napra terjedő gyász eltelik. Székfoglaló beszéd, melyet szentgyörgyi Jordán Károly dr., az uj elnök tartott az orsz. kath. tanügyi tanács ülésén. Tekintetes Országos Kath. Tanügyi Tanács ! Mélyen Tisztelt Uraim ! Hálás szívvel, lelkem mélyéig meghatva köszönöm a rokonszenves fogadtatást, mely ben elnöki tisztem legkezdetén részesíteni kegyesek voltak. A jóindulatnak, a megbecsülésnek, a kitüntetésnek — s ha szabad mondanom — a szeretetnek oly lekötelező megnyilatkozása ez nekem az önök részéről, mely igazán jól esik, mely végtelenül boldogít, melyet nem fogok elfelejteni soha ! Uraim 1.. Én egyszerűen, nyiltan, őszintén szoktam beszólni. Megvallom, hogy ezt az elnöki állást sohasem kerestem és csekélységem érzetében nem is kereshettem. Volt bennem mindig annyi szerénység és jóizlós, hogy túlbecsüléssel se magamat ne áltassam, sem másokat meg ne tóveszszek. Jól tudtam mindig, hogy abban a kis világban, melybe engem az isteni Gondviselés helyezeti, ha küzdöttem, ha fáradtam, ha dolgoz1) Zsid. 13. 7. h Jób 14. 7. ») ti. Makk. 15. 14.
