Heti Szemle, 1904. (13. évfolyam, 1-52. szám)
1904-03-16 / 12. szám
2 „H E T l S Z E M L E“ (12-ik szám.) Dlá^ozius idusán. A magyar szabadság liajnalhasadásá- nak napja minden évben megrezegteli a honfiúi kebleket. Nincs itt sem párt, sem rangkülömbség, minden magyar ember őszinte szivvel hozza meg áldozatát azoknak a nagyeszméknek, melyeknek zászlóját 56 évvel ezelőtt lengette a márcziusi szellő e hon határai között. Ünuepel az egész ország népe, ünnepel áhítattal, lelkesedéssel. Annak a napnak emlékezetét nemhogy kitörölte volna kebléből az idő, hanem megörökítette, eszményivé varázsolta azt. Mikor a márcziusi ibolya elődugja kis fejecskéjét, s illatárjával megtölti a levegő', midőn balzsamos ózont hord keblén a tavaszi szellő, mely rányomja csókját a nagy természetre, hogy felébreszszen dermedéséből minden életet, megmozdul a nemzeti Géniusz is s diadalmasan indul kőrútjára az egész országban. Mindenütt készséggel üdvözlik, szívesen fogadják. Központjává lesz egy soha nem látott mozgalomnak, melyben a magyar föld összes lakossága egyesül. Nincs rekrimináczió, nincsen fájdalom senki kebelében, egy közös lelkesedés uralkodik a szivek felelt. Megadni a nagy napnak azt a tiszteletet, mely a nagy históriai evolucziók mozzanatainak mindig méltán képezi díszes keretét. A nagy eszmék ünnepe természetesen hódolatra készt azoknak dicső hordnokai és ama névtelen hősök iránt, kik véröket örömmel hozták áldozatul a haza oltárára. Azoknak nevét s ezek dicsőségét koszorúba foglalva helyezi az ünneplő közönség a nemzet imája közt e nagy nap emlékezetének oltárára és kéri a Mindenhatót, hogy király és nemzet kölcsönös egyetértésben, kölcsönös szeleteiben munkálják e szent haza javát. Az országos ünnep nem hagyta hidegen városunk közönségét sem, mely mindig a legnagyobb lelkesedéssel érzett együtt megnyilatkozásával a honfiúi érzelemnek. A Köl- csey kör vette kezébe a kibontott zászlót, ő hívta fel a közönséget,hogy ünnepeljen áhítattal, méltóan a nagy nap emlékezetéhez, ő rendezte az ünnepség menetét, melynek főpontja tegnap délután a városi színházban lefolyt díszelőadás volt. A nézőtéren, szép számú közönség jelent meg, minden szív előre repesett a következő nagypillanatok hatása alatt. Öröm volt nézni a összesereglett sokadalmat, az arczokon ját- szodozó mosolyt, a csillogó szemeket, melyek tükrei valának az érzelmek belső hullámának. A zsongó bongó közönség vidám csevegését egyszeresek félbeszakította az elő adás kezdetét jelző csengettyű, a kordina felemelkedett, s minden szem a színpad felé lett irányítva, hol a férfi-dalegyesület tagjai voltak díszes ünneplő ruháikban elhelyezkedve s rázendítették a nemzet imáját, a Kölcsey Hymnusát. A végső akkordok elhan- zása után CsomayGyőző jelent meg a színen, s mély érzéssel, tűzzel, finom színezéssel szavalta el Petőfi nemzeti dalár. Lelkesen tapsolt neki a közönség, amit méltán meg is érdemelt. Most következett az emlékbeszéd. Ba~ gossy Bertalan kir. kath. főgimnáziumi tanár általános figyelem, és mindvégig feszült érdeklődés közölt a következő szép beszédet mondotta: Mélyentisztelt ünneplő közönség ! Mikor tavasszal az első déli légáramlatra rügyezni kezdenek a fák s az első szerény virágok dugják elő fejecskéiket a száraz levelek alól, emelkedni kezd a honfi kebel is, inert átérzi; hogy amint a természetben, úgy a nemzetek életében is van feltámadás. S amikor március idusa felvir rád, hangosan dobog minden jó magyar szive, mert megetevenülnekfltílki szemei előtt az 1848. év március tizenötödikének eseményei, melyek lérigbetükkei {esznek mindig fölirva a magyai^nem-zet történetében. Ezen napon törte össze a nemzet századok óta viselt rabbilincseit ; ezen nap azért mindig ünnepe lesz a hármas bérez és négy folyó honának, mig csak egy ember is lesz benne, aki fönséges eszmékért lelkesedik, — drága kincsünk, magyar szabadság ! Már kilenc és fél századot élt át akkor a nemzet, dicső és szomorú napokat vegyest. Volt idő, mikor egész Európa reszketett szilaj harci méneink patkói alatt; mikor a leáldozó nap három magyar tengerbe füröd- hetett; mikor szent jelvényünk, a három szinü zászló lengett Bécs vára bástyáin : de volt idő, mikor a száguldó mongol sereg nagy temetővé változtatta át Pannóniának hajdan virágos kertjét s mikor az ozmán állal háromfelé szakított magyar haza ezer sebtől vérzett. De még akkor is, mikor a harezok viharai megtizedelték ezt a nemzete', nem tudott élni szabadság nélkül. Egész Európa csodált bennünket s költőik úgy dicsőítették őseinket, mint a szabadság hőseit, „Ha a magyar nevet hallom — mondja Heine — szűknek érzem a német ruhát. Mintha viharos tenger forrongana e névben, vagy trombita harsogás köszöntene.“ „El egy nép keleten — énekli Hartmann — melynek ereiben buzog, fő, forr a vér, mintha nemes must volna.“ De hajh a sok csatában megfogyva, a sok küzdelemben kifáradva álomszerű zsibbadásba sülyedt ez a nemzet. Ellenségei, e vijjogó keselyük már halálát jósolgatták. Elfeledte nyelvét, elmulasztotta a haladó kor kívánalmai szerint, kiépíteni a magyar állam épületét. Örök hála a Gondviselésnek, hogy egy nagy prófétát küldött nekünk a legnagyobb magyarban, Széchenyi István grófban, aki rámutatott egy részről az örvényre, melynek szélén a nemzet áll, másrészről a müveit nyugatra, mely messze túlhaladott minket. Megértette velünk, hogyha a múlt mulasztásait ki nem pótoljuk, végenyészet lesz osztályrészünk saját hibánkból és éppen azért megkönnyezetlenül dőlünk bele szomorú sírunkba. A Széchenyi által felemelt zászlót másfél évtized mufva Kossuth vette át s most már az egész nemzet lelkesedésétől kisérve rohamlépésben haladt élőre a reformok utján. A kormány, mely forradalomtól tartott, üldözte, börtönre vetette, de ő mint igaz mártir vissza nem rettent, tovább küzdött eszméi rnogvalósitásáért. Miben állottak hát, igen tisztelt közönség, azon szomorú viszonyok, melyek hazánk fejlődését gátolták ? Elsorolom. Magyarország szót volt darabolva : Külön állt az anyaországtól Erdély, el voltak tőle szakítva katonai őrvidék néven a déli részek ; kunok, jászok, H TÁBCZA. m Boldogság*. Álmodtam egykor szépet, hosszasan : Egy jobb világban találtam magam. Szolid mosolylyal jött egy nő felém; Intett, kövessem s nyomban követéin. Kedves tájakon vitt utunk tova. „Ez itt, látod, a boldogság hona; Örök a béke itt s a szeretet; Jók és vidámak mind az emberek!“ Kedves vezetőm ! sokszor keresem A boldogságot honn ; jöjj most velem S mutasd meg: hol van, mi az, miből áll A földön, amig elnyel sir, halál! „Am teljesüljön vágyad; jer velem ! Benézünk itt-ott bus s vidám helyen ; Megkérdünk ifjút, nőt és öreget: Boldogságuk mi s miben telhetett ?" * * * Együt megyünk a város főterén, Szembe jön velünk egy piczi legény ; Kérdi vezetőm: „No !.. . mondd meg gyermek Mikor vagy boldog, mi az örömed ? Én boldog vagyok, — szól a felelet. Ha iskolába nem megyek ; Játszom s mama ad vajas kenyeret!“ A következő, ki felénk siet, Pelyhedző ajkú nagy diák-gyerek. „Reménydus ifjú* — megkérdi társam — „Boldogságod, örömed miben van ?“ Abban ha Hozzál verset irhatok; Cserébe virágot kapok, S minden baj nélkül szivart szívhatok ! Bepillantva a közel ablakon Beszól társnőm : „ Jó napot kis húgom! Mikor vagy boldog, mondd meg szép leány ? Pirulva felel: akkor ha anyám Uj ruhával lep meg, tánczolbatok, Szerelmes levelet kapok ; Miattam párbajt vívnak lovagok! Egy hivatalba lépünk ezután. Hol a főnököt társnőm szólitván Válaszul nyerjük: No . . . boldog vagyok. Ha nőm s fiam nem okoznak gondot; Turfon, kártyán nyerek ; pezsgőzhetek • Pályámon előmehetek, Van pénzem . . . tán báró is lehetek! A főnök urnák ünnepelt neje Kaczéron felel meg kérdésünkre: Mi boldogságorrt ? ... Mi az örömöm? . , Ha van irigyem, s hódoló köröm .- Gépkocsin járok: páholyt tarthatok ; Tenniszre, zsúrra járhatok; S akadnak flirthez — csinos alakok ! S egy öreg urat is fölkerestünk ; Kiváncsi volt rá szorongó lelkünk. 8 úgy ő, mint neje. az ősz nagymama Haboztak . . . , majd ez ajkuk válasza : Nekünk csak az már kevés örömünk, Gyomrunk ha jó s jó ételünk; Nyugodtan alszunk, vagy visztezhetünk, Hagyjuk a várost! Ki a falura ; A boldogságnak az az otthona. A természetnek füstös gyermeke, Ozigány, az első, ki elénk jőve. Boldogságom — szól — nem munka, csak az, Ha döglik; lúd, csirke s malacz ; S nem döglenek, úgy elevent lophatsz ! Káromkodás és zajos, nagy lárma Becsal minket egy kicsi kis házba. Iszákos gazda veri hitvesét Boldog úgy leszek, — mondja az igét, — Ha elkergetlek téged s mást veszek ; Földet, pénzt úrtól elszedek; S mit „szoczi“ eszem, iszom, heverek. * * * Kedves vezetőm ! ne menjünk tovább ! Mert ha csak abból áll a boldogság, Amit eleddig nekünk elmondtak, S miben nyoma sincs nemesnek, jónak : Ne lássam tovább, mik az emberek! Szép honomba vigy vissza engemet, Hol van ideál, béke, szeretet! „Korán ítélsz! Egy próbát tegyünk még! Lépjük át e kis kunyhó küszöbét !„ Szegényes hajlék, de tiszta minden ;
