Heti Szemle, 1904. (13. évfolyam, 1-52. szám)
1904-06-08 / 24. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egy évre — — — — — — 6 iwroriá^ —'^SfféP Félévre — — — — — — — 3 „ — Negyedévre — — — — — 1 „ 50 „ Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 4 korona. Eeyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő BÁTHORY ENDRE. A lap kiadója: A „PÁZMÁNY SAJTÓ“ A szerkesztőséget ős kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a „Pásmány- sajtó “ czimére küldendők, (Iskolaköz 3. sz.) Hirdetések jutányos árban vétetnek fel. Nytlttér sora 40 fillér. A lsi|> megjelenik niiinleii szerdán. Ilyen az élet! Stéberé a világ, — szokták mondani. És ezt az igazságot napról- napra bebizonyosodva látjuk. A legtisztább jellem, ha nincs rókatermészettel megáldva, hogy megtalálja a kibúvó lyukat, amint belekerült az érdekösszeütközések forgatagába, megőrlődve hull szét és halálra sebezve marad ott a porondon. Mert mi tűrés tagadás, minden az érdeken alapul a mai világban, a legjobb barát azonnal halálos ellenséggé válik, ha aspiráczióit a dédelgetett jóviszonyban nem látja kielégítve. Szinte úgy állunk már, hogy undorral kell elfordulni az emberektől, akik nem az eszményi javakért lelkesednek már, hanem saját önző szárnycsattogtatásaikra törekszenek kihasználni a környezet romlottságát. Szinte megdöbben az ember, ha belenéz a mai politikai világba. Apponyi és Bánffy ! . . . Ennek a két férfiúnak a pályafutása elegendő arra, hogy meggyőzzön mindenkit a magyar közélet korrupt erkölcseiről. Az első az ideális, a nemes, a hazafias eszméknek zászlótartója évtizedeken keresztül. Politikai jellemére, amelyet pedig sokkal nehezebb megóvni mint az egyénit, soha sem esett egy szemernyi folt, bámulatba ejtette az országot nagy szellemének termelő képességével, a szónoki művészet alig megközelíthető erejével, lényének nemességével, hazafias karakterének őszinteségével és azzal a határozottsággal, mellyel a nemzeti ügynek állott szolgálatában. Inkább ő bukik, de elveitől egy hajszálnyira sem téved. S ime e nagy férfiú politikai pályafutásának minő vége van? . . . Akit pár évvel ezelőtt is még úgyszólván nélkülözhetetlennek tekintettek a magyar politikai életre, akinek szavát visszafojtott lélekzettel leste az egész ország, akinek egy kézlegyintésére kormányok buktak volna meg, azt a férfiút ma félredobják az útból mint egy kisajtolt czitromot, akire nemhogy szükség volna, de megjelenése teher a láthatáron. Más idők, más erkölcsök. Ha Apponyi kiment a divatból, kimentek az ő elvei is, azok az elvek, melyek a magyar közélet megtisztítását Írták zászlójukra. És ugyanakkor, midőn ezt a rendkívüli tehetséget elhagyják saját leghívebb emberei is, mert úgy látják, hogy puritán erkölcsei őt már nem vezetik a miniszterelnöki székbe, mert tőle már aligha lehet lesz konezot remélni, — ugyanakkor felszínre vetik a hullámok a másik szélsőséget, Bánffy Dezső bárót, azt a férfiút, kinek múltja az erőszak töviseivel van megrakva, kinek sem elve, sem politikai jelleme nincsen, aki magyarul úgyszólván még beszélni sem tud, képességei pedig a zérus fokon állanak. Es ez a nagy államférfiu jön azokkal az elvekkel, melyeknek évtizedeken keresztül Apponyi volt a zászlótartójuk, Bánffy báró pedig a legesküdtebb ellenségük. A korrupció dohos levegőjétől fülledt miniszterelnöksége korában az egész ország, nyakát szegte minden jognak, minden igazságnak, amelyek mellett most kardot ránt. Es amint látszik, nem roszul számított. 0 már látta, hogy Apponyi lehetetlenné van téve, mert nem ad fel elveiből egy talpalatnyit sem. Más emberre, van tehát szükség. Olyan emberre, aki nemzeti trikolorral felbolonditja maga körül az egész országot, akiért rajonganak majd a Kárpátok bérczei, kedves melódiát zeng fülébe Adria hulláma, a nagy magyar alföld rónáin egyéniségének láttára elbájo- lóbban fürdik a napsugárban a délibáb, de aki midőn fel lesz vetve a viz felszínére, egy alkalmas pillanatban tudjon megalkudni a körülményekkel, hogy a hatalmat ismét kezébe kaparitsa. Ez kell a magyarnak. Tömegesen sereglenek zászlója alá, ő benne ismerik fel a jövő emberét, ő tőle remélhetik ismét az egydtor bőséggel osztott konezokat. Nem kell ehhez semmi kommentár. Skártba teszik az elveknek kipróbált harezosát, s körülrajongják az uj bálványt, pedig az csak festett kép. Fel van sallangozva a nemzeti aspirácziók szemkápráztató fényességével, mint egy trubadúr jelenik meg a küzdő porondon, aki kész ellenfelét vasának hegyére szegni. Voltaképen pedig kenyeres pajtások ők, alkuszok a megtévedt magyar közönség bőrére. Valóban vaknak kell lenni annak a politikusnak, aki nem lát bele Bánffy báró ütőkártyájába. Dehát a magyar szavazó pógár nem politikus. 0 csak azt tudja, hogy igy nem jól van. ahogy van, jobban lenne, ha úgy volna, ahogy az az ur beszéli ki. Ennek a gyengeségnek kihasználásához nem kell politikai morál, arra elegendő a nagyhangú kortesek szájaskodása, jóllehet egy kipróbált államférfiu mellett törik a lándzsát. Mert tagadni nem lehet, Bánffy Dezső ki van própálva. Ennek az eredménye lett, hogy a nyakát ki is tekerték. Tarthatatlan volt már az,a helyzet, mely őt urának vallotta. És most ugyanaz a magyar közönség veszi tenyerére, mely akkor hálát mondott a Mindenhatónak, hogy meg tudott szabaduni tőle. , Es ezt a szívességet épen Szeged, a legelső nagy magyar város cselekszi meg a magyar hazának. Hogy épen Szegedet választották ki erre a nagyon kétes értékű dicsőségre, az sem esettf kívül a rókaszám itáson. Nagyobb domb tetején hamarabb észreveszik a szarkafészket is. Szeged pedig mindenesetre nagy domb, és ami még jobban kiszínezi a dolgot épen katholikus domb. Igen, mert polgárságának túlnyomó része közülük kerül ki. Nemcsak, de a protestáns leszámítva a megfelelő zsidóperczentet is, a katholikusok számaránya mellett elenyészően csekély. Es megválasztják azt a protestáns főgondnokot, aki csak nemrég a kolozsvári hires gyűlésen a katholikus egyházi javak elkobzása mellett fente ősei berozsdásodott hüvelyének durva aczélát. Engedjenek meg, de nem tud az ember mit szóljani erre az elfajzott proletárságra. És a főkortes szerepét viszi egy katholikus pap. Deb- reczenben agyonvernék azt a kálvinista lelkészt, aki ki merné bontani a Zichy gróf lobogóját. Pedig ő nem akar elvenni a protestáns egyháztól semmit. Sőt csak azokat a jogokat vindikálja a katholikusok részére is, melyeket a protestánsok már régen élveznek. Ali pedig az állam atyáskodása miatt, noha a népesség túlnyomó többségét tesz- sziik ki, máig sem tudtunk megkapni. Próbálná csak valaki Debre- czenben hangoztatni a Zichy Nándor nevét, minden bizonynyal ott hagyná a fogát a flaszteren. Nem, mi megteszszük azt a szívességet, illetve a nagy katholikus város, Szeged, hogy megválasztja képviselőjének a katholikus érdekek esküdt ellenségét. Dehogy az, — mondják talán, esze ágában sincs! . . . Hiszen au-
