Heti Szemle, 1904. (13. évfolyam, 1-52. szám)

1904-03-30 / 14. szám

2

„H E T I S Z E M L E“ (14 ik szám.)

búcsút vehet bátran azoktól a kegyektől, melyeket a világ szokott osztogatni az ő kedvenczeinek, s hálát adhat az Istennek, hogy nincs azoknak a sorozatában, akiket a földi jólét ideig-óráig tartó áldásaival árasztott el, de ezeknek a révén elvesztették a lélek örökkétartó nyugalmát és boldogságát.

Amit amazok elvesztenek, annak megnyerését kívánjuk őszinte szívből minden vallásosan érző és gondolkozó nemes léleknek. Boldog ünnepet.

A békeség* politikája.

Véget ért a parlamenti obstrukczió, mely másfél év óta ólomsulylyal nehezül úgy gazdasági, mint kulturális és társadalmi életünkre. Megakasztotta minden orgánumát az állami működésnek. Nagy, nemes, ideális czólok voltak azok, melyek a küzdőfél erejét megaczélozták és lelkesedésre serkentették, olyan ideális czélok, melyekkel együtt érez és együtt dobog minden magyar szív. Ám eredmény a hosszú tusa után kevés, úgyszólván semmi. Sőt a végkifejlödés után talán azt mondhatjuk, hogy sokkal több káros következménye volt, mint aminő haszonnal — morális szempontból — az ország közönségére hárult. Mert egyes-egyedül csakis morális szempontról lehet szó, melyért körülbelül milliókkal adóztunk. De a nemzet nagy érdekeit milliók szerint nem szabad mérni. Azok a serpenyők mindig lenyomják a másikat. Az állami önállóság követelménye a legelső princzipium. Ezért bocsátottak vért ereikből ősapáink a pusztaszeri gyűlésen, ezért ontották vérüket a harczmezőn ama dicső őseink, akiknek nevét koszorúba foglalta a történelem.

Véres kardot hurczoltak egykor körül az országban, mely azt jelentette, hogy a haza veszélyben van. Vagyonúnkat, mindenünket, életünket követelte az a csupasz kard. És adtuk érette szívesen. Nem spekuláltunk a milliókkal, mert attól a kardtól milliók boldogsága függ. Kezünkbe vettük és vértől ázott pengéjét vérrel festettük, neszenvedések viharában megedződött, elszállt ugyan, de porhüvelyéről ráragadt a megszokás és itt lebeg felettünk a Kárpátoktól az Al-Dunáig szünet-szüntelen.

Sok mindenről szólanak a versek az ő lantján. Lelkének húrja a külvilág minden legkisebb mozzanatára megrezdül, — de a szabadság utáni sóvárgásnak és a szerelem keservének húrjai mindig feszesebben állanak, — bármerre fordul, lépten-nyomon azt hirdeti, hogy :

„Szabadság, szerelem,

E kett.5 kell nekem.“

E két érzés a maga őszinteségében és közvetlenségében át meg át járja egymást költészetében. Egyik a másikból folyik, — mert mit is ér a szerelem a szolgaságban, a szabadság megnyitja a szivet a szerelem számára. — Mig egész valóját a szent szabadságért áldozza föl, mindegyre nyugtalanítja az a gondolat, vájjon talál-e majd egyetlen halandót is, ki lelkének, legalább egy kis darabját ajándékozza neki. — Talált Juliskájában, de milyen küzdelem árán?

El tudná-e mondani csak ezredrészt oly híven az öreg erdődi vár ezt a küzdelmet, mint a hogyan az ő költeményeiből olvashatjuk? Csak kevéssel több van ott most mint

hogy a következő nemzedék sírva fakadjon a poltron elődök erkölcseitől és a történelem éber Kliója szemle'sütve forduljon el egy nemzetnek önkezével megásott, sírjától.

A harczot tehát, amely lezajlott, kicsinyleni nem szabad, habár nagyon, de nagyon mostoha eredménynyel végződött. Igen, mert a kitűzött czélokat nem érhette el. Itt azonban álljunk meg egy pillanatra.

Magyarok vagyunk mindnyájan és a magyar haza javát mindenki bizonyára szivén viseli. Ne kezeljük tehát ebben a pillanatban pártpolitikai szempontból a kérdést, mely mindig fel szokta korbácsolni a szenvedélyeket, hanem nézzük a jó hazafi tiszta szemüvegén.

Az obstrukczió folytatását ma már az országnak semmi érdeke nem követelte, hiszen oly csekélyre olvadt le a küzdők száma, hogy komoly eredményről már szó sem lehelen. Ellenben az uj magyar kormány fennen hangoztatta, hogy a nemzet érzelmeibe oltott aspiráczick nem alusznak el és azoknak megvalósítása érdekéből sorompóba lép. Észszerű és logikus követelménye tehát az idők mostohaságának, hogy elnémuljon a harczi zaj, és lássuk, mit fog cselekedni az a magyar kormány, mely az ultima rátió végső pillanataiban született meg és működéséhez erős nemzeti irányú tónusban veri a dobot,.

Mindenesetre azt hiszszük, hogy ez az erős parlamenti ellenállás hathatósan hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország nocsak a határszéléig kitolt osztrák terület legyen, hanem önállósága úgy a papiroson mint tényleg elfoglalja az őt méltán megillető helyet.

Másrészt dukált tért nyitni annak a működésnek, melyet ez uj kormány „nemzeti szempontból“ programmjába irt, had’ lássa az ország, tud-e hát az érdekéből valamit cselekedni ? . . .

Az ellenzék minden tnegakasztás nélkül, gyors tempóban tárgyalja le az ügyeket. Okosan teszi. A magyar kormányban a nemzeti irányzat felgerjedését elfojtani nem szabad. Had’ cselekedhessek, ha képessége van.

Ezzel szemben örvendetesnek mutatkozik az a felvetett eszme, mely kívánatos,

romhalmaz, hol Petőfi egykor „álldogált a tó partján a szomorú fűz mellett.“ Az a tó most is megvan, valami szomorú fűz is búsong partján, de nem az a régi, melyen talán azt a boldog kis madárkát látta a költő. — Boldog madárka, a pároddal ugrándozol egyik ágról a másikra, boldog kis madár, te a „szabad világnak szabad dalnoka“ vagy. Csak mi, a magyar nemzet, volnánk már egyszer szabad hazánknak szabad fiai 1

De „a magyar élni nem tud, halni nem mer.“! „Tudnám csak mindazt, amit órezek, úgy amint érezem kimondani, úgy fellázadnának milliók velem.“ — Amit erezett milliók szivében volt elrejtve mélyen, s a mint kimondotta, milliók értették meg. — Eljött az az idő, mikor tudott meghalni a magyar. Sokaknak halála millióknak szerezte meg a jogot az életre. Talán nem is jól fejeztem ki magam, mintha nem volt volna joga a nemzetnek arra, hogy éljen? Volt; őseink szerezték meg azt szivük vérével, de fölötte, mint sűrű őszi köd a letarolt táj felett, — bizonyos kétszínű önkény ült; — s az ura lomra termett magyar nemzet lelke csak virrasztóit búsan, álmosan.

Nagyon viharos idők tomboltak el fehogy az összes ellenzéki pártokat egy zászló alá vonja. Nagy czélokat szétforgácsolt erőkkel elérni nem lehet. Arra a tehetségüknek együttműködése és a teljes fegyverbarátság szükséges. Ne legyenek féltékenyek és ne állítsanak jelölteket a képviselőválasztásoknál egymással szemben, hanem a nemzeti érdekekért lépjenek sorompóba közös erővel.

Az Apponyisták, a néppárt, mindakót függetlenségi párt között megindultak a tárgyalások ebben az irányban. Óhajtandó, hogy váljanak a haza javára. De egyúttal óhajtandó az, hogy ama törekvés, mely a kormányok működését van hivatva megbírálni és megkorrigálni, ne kicsinyes egyéni érdekeknek óshiuságoknak legyen mozgatója, hanem czólozza a nemzet összes tevékeny* sógeinek fejlesztését abban 8Z irányban, mely a liberális aera által tönkretett ország lakosságának boldogulását helyezi kilátásba.

A kereszt ügyében. Az egyetemi keresztény ifjúság keresztmozgalma uj életjelt adott magáról, nemesen és szépen. Márczius 18-án tisztelgett egy küldöttség a rektor magnificusnál, a kinek emlékiratot adtak át. Az emlékirat kívánságai ezek : 1 A keresztnek az egyetemen az őt megillető helyekre való kitűzése. 2. Az egyetem régi Szűz Máriás lobogójának, melynek a tetején kereszt van s a medret az utóbbi időben szintén ismeretlen okok miatt nem használtak, használata, illetve megújult használatának elrendelése. 3. A bölcseleti karon a keresztény bölcseleti tanszéknek és a szintén elfeledett egyetemi hitszónoki állásnak visz- szaállitása a nagymóltóságu vallás- és köz- oktatásügyi miniszternél javaslatba hozassák s addig is, mig e tanszék újra szerveztetik, a hittudományi kar erre hivatott tagja meg- bizassók, hogy a tanszék teendőit ideiglenesen ellássa, hogy az Isten dicsőségére alapított egyetemünkön a jogikar egyik bölcseleti és több természet- és orvostudományi tanszékről támadott pozitív kereszténység mielőbb hivatott védőt nyerjen. 4. Az orvoskaron gyarapodó vasárnap délelőtti előadások más napra való áthelyezésével a vasárnapi munkaszünet, általánosittassók. A küldöttség vezetője Alleram Gyula bölcsészethallgató volt,

lettünk. Mig Európa nyugati, müveit világa haladhatott az eszmék terén, az ész fegyverével küzdött, — mi belefáradtunk a kardforgatásba. A XVIII. század magyarja pihen falusi magányában, elmereng az ősök dicsőségén, meg a pipafüstön. — A múlt század magyar nemese is csak enni, inni tud jól,“ „rozsda marja a kardot“ — teste, lelke egyaránt tesped. Villám kell az ilyen lelkek- nek, mely sujtásával lángralobbantsa, lángostor, melylyel e világot fel kell korbácsolni, hadd háborogjon, mint Neptunus szemöldökének egyetlen rándulására a végtelen, a haragvó tenger.

És ime a magasból isteni szikra hull a magyar földre. A porszemek megihletődve kialakulnak, születnek halhatatlan férfiak: a nagy Széchenyi István, Kossuth apánk, Petőfi, a jövőbe látó, olvadó, türelmetlen lélek.

Hányszor megjárja a dólibábos, arany- kalászos rónát, a Kárpátok bérczeit, a vadon erdőket. Jár a „sűrű füvön csillogó éji harmatozásban.“ A vadonban búg a vadgalamb, feje fölött vándor daruk tovaszállnak, szivében szerelmének nagy keserűségét hordja. — „Szilaj nótákat fiityörész a szél,“ majd üvölt