Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)
1903-12-02 / 49. szám
„HETI S z E M L E“ (49-ik szá s immáron a maga ismert szilajságával szétömlő Tisza-ár elsöpri a tisztes politikai munkásságnak azt a szép vetését is, mely a jog, törvény igazság tiszta szellemű évei alatt a magyar nemzeti állam kiépítésében oly szép reményekkel kecsegtetett. De a fájó érzés mellett önkéntelen előtör a bosz- szuság érzete is az ellenzék ama rövidlátó politikai taktikája miatt, hogy ép az ellen a kormány eilen kezdő használni a kisebbség makacs ellentállásának az utima ráczióját: az obstrukcziót, amely kormány pártközi páktumra alapította kormányzását s a nemzeti jogokért való küzdelem eredményeképen mindamaz engedményeket megszegő, amelynek ma oly rettenetes előzmények után a szabadelvű párt katonai programmját képezik. De Szélitől, Hédervárytól ez kevés volt. Amaz bukott, mert száműzte a húsos fazekak rendrzerót; emezt, hogy megbuktassák, megszegte az ellenzék adott szavát s a pártja nemcsak leszavazta, hanem korrekt, határozott egyéniségére reásütik vala majd a hazaárulás, majd a reakczió, majd az antisze- mitaság bélyegét. — No hiszen, jól járt az ellenzék. A hatalom erőszakos karja már a torkát szorítja s napok kérdése, hogy a nagyhangú torkok kiadják a hazafias szuszt. Biz- ez szomorú látvány lesz. De maga az ellenzék az oka, mert nem dolgozott bölcs előrelátással s nem dolgozott egyetértéssel. Vezérei félre álltak; korifeusai eloldalogtak. Kis kaliberű tehetségekkel, unásig egyhangú szó- árasztással gyenge ellenfél leve a hatalmas erővel szemben, amelynek áldozata lesz az ellenzéki küzdelemnek bizonyos mérvben, nagy nemzeti jogok védelmében szükséges eszköze : az obstrukczió, — áldozata lesz az ország békéje s felujul, amitől féltünk, az erőnek, a megtorlásnak áldatlan politikája. —a. És mi nem sírunk, hogy ennyire ha- ragusznak ránk, hiszen jnagunk kívántuk ezt . . . Mellőzöm a kifakadásokat; Írok mindegyiknek s titokban munkálkodom, hogy a hátralevő akadályt leküzdjem. Ha sikert akarok, azonnal értesíteni fogom önt. Hive. DE LAMBELLE marquis-né. LXI. Antoine Michel-hez. Május 20. Kedves barátom, a marquis-né irt s megtiltotta nekem, hogy a gyarmatokra gondoljak. Ez megint a te csínyed ! Beszéltél a terveimről! Különben, semmit sem tesz I Nekem már minden közönyös lesz: kezemben volt a boldogság, s kénytelen voltam magam összezúzni. Azt mondod, hogy csak reméljek, okosság-e ez ? A marquis-né is reményről beszél, hol van ? Ha független helyzetem volna, ha dolgozva kielégitenóm önmagamat, még megjárná ! De sohasem egyeztem bele, hogy még a viselő ruhámat is a feleségemnek keljen köszönnöm. De Lambelle-nó már egy idő óta beszélt olyasmit nekem, hogy barátainál jópéseket tett érdekemben, de én hiszek az társadalom konszolidácziójára. Mint egy kis tükör tünteti fel a jövő képét az a politika. Nálunk azonban közmondásossá vált, hogy a politikának nem szabad hinni, ami politika, nincs benne igazság. Még a legnagyobb hangú Ígéretek is hiú ámítások, melyek csak arra voltak jók, hogy ideig-óráig bekössék az emberek szemét, mert aki Ígérte, soha sem tudott ura lenni szavának, hogy azokat apró pénzre is váltsa. Kormányok jöttek, kormányok mentek. Álláspontjuknak, — ha igy nevezhetjük — az életbe leendő átvitelére nem volt idejök. Nem volt, mert hiányzott az akarat is. A tüzesen pattogó szavak elrepültek a légben, egyszer csak arra ébredtünk fel, hogy azoknak épen az ellenkezőjük jut érvényre. Hogy a legközelebbi múltra hivatkozzunk, mindenkinek élénk emlékezetében lehetnek a volt közoktatási miniszternek, Wlassiesnah elsőparlamenti nyilatkozatai és azután is tett számos kijelentése, melyekben a felekezeti népiskolák kulturmissziójának fontosságát elismerte és egyenesen állást foglalt az általános államosítás ellen. S ennek daczára mit láttunk aerája alatt. Elvi kijelentéseinek épen az ellenkezőjét. Csakúgy dőlt az államosítás az egész országban s épen olyau helyeken, hol a fennen hangoztatott nemzeti szempont legkevÓ8bbé sem igényelte. Azok az elvi kijelentések mézes madzagnak maradtak, arra valók voltak, hogy a velők saturált ajkak ne vegyék hirtelen észre a keserű lapdacsok izét, melyekkel a kormány ama felekezeti iskolák kulturmissziójának kedveskedett. Az elvek mellett vigan folyt az államosítás munkája és úgyszólván csaknem kizárólag a katholikus iskolákkal szemben. Reánk nézve tehát nem másodrendű dolog az a jóllehet még most elvi álláspont, melyet az uj kormány az egyházzal szemben elfoglal. A miniszterelnök három irányban koczkáztatott meg e téren kijelentéseket. Szólott a felekezeti tanügyről, a kongruáról és a kath. autonómiáról. Nyilatkozatai azonban oly rendkívüli módon homályosak, hogy alig lehet kihámozni azok lényegét. Mintha csak tervszerűen el akarta volna rejteni a kormány szándékait, nehogy konkrét esetekben a szemébe vágják. Legvilágosabb az a utolsó de Lourdine lovag végzetében és szerencsétlenségében. Isten veled. ANTOINE. LXII. A marquis-né Madeleine-hez. Junius 2. Olvassa el, fiatal barátnőm, e sorokat, s áldja az önző marquis-nékat, a kik oly ügyesek és föntartják a hasznos összeköttetéseket. Ön tudja, hogy van egy derék ember barátom, a ki egy nagy pénzügyi társaság igazgatója. Mikor négy hónappal ezelőtt megtudtam de Lourdine ur szorult helyzetét, tisztes és jövedelmező állást kértem tőle lovagom számára. De máról holnapra a csóka, mondja a nóta, nem talált kincset. Szalonomból megmozgattam eget és földet, leveleket Írva az én igazgatómnak. Mindig azt felelte, hogy meg kell várni az üresedést, mely most bekövetkezett. Egy bizalmi állásról van szó, mely oly embert kíván, akinek neve és jelleme kifogástalan. Ez az állás nem sokat jövedelmez, de elégséges lesz arra, hogy Antoine független legyen nejével szemben. El vagyok ragadtatva! Sürgönyözök a lovagnak, s ugyanakkor Chantalnak, biztos passus, melyben a tanügyről tett kijelentéseket. Úgy a népoktatásügyre, mint az állam érdekeire hátrányosnak mondotta az iskolák államosítását. Legnagyobb részben igaza van, és rendkívül ideális értéke van ennek a kijelentésnek, ha úgy fogjuk fel, hogy az egyház és felekezetek a népoktatás terén olyan hivatást teljesítenek, melyeknek üdvös eredményét az állam sem a közoktatásügy szakszerű szempontjából, sem a magyarság nemzeti érdekéből nem nélkülözheti. Csakhogy Tisza István itt a saját felekezetének iskoláira gondol. A kath. iskolákat a vaskalapos kálvinista felfogás mindig olyan fészkeknek szerette feltüntetni, melyekben a hazafiatlanság dudváit tenyésztik. Mézes madzag akart ez tehát lenni, és mondjuk ki, — szerfelett édes, mely főleg a kalholi- kus hiszékenységnek van szánva. És mig ennek a csepünek kellemes izén fogunk rágódni, azalatt itt is, ott is elállamositják a kath. iskolákat épen úgy mint azok a kormányok, melyek szintén nem látták előnyösnek az államosítást, de azért a kath. iskolákban tervszerű következetességgel végrehajtották. Egy másik kijelentése a kormányelnöknek, mely szintén a népoktatásügyre vonatkozik, abban kulminál, hogy a kormány segélyezni fogja a felekezeteket intézeteik fejlesztésében és megadja nekik a lehetőséget arra, hogy tanáraikat és tanítóikat az állami erőkkel egyenlő javadalmazásban részesítsék. Szép, szép! . . . Könnyítve lesz tehát a református községek terhein, jó módba fogja helyezni a prot. középiskolák tanári karát, hogy erősítse a prot. intelligencziát és a kormány iránt lekötelezze. Rettentő vakság kellene ahhoz, hogy valaki feltételezze Tiszáról, aki ismeri az ő vastagnyaku 8ürgölődésót saját felekezete körül, hogy nekünk is ugyanazzal a mértékkel mérjen. Hiszen a másik nem elég titkosan rejtegetett czél az úgynevezett „klerikális“ uralom megdöntése. Beszólt a kongruáról. De a kath. lelkészek kongruaszüksógletót, melyre az állam még eddig egy krajczárt sem adott, nem vette programmjába. Azt a kongruaügyet kell tehát itt értenünk, melyhez az állam már eddig is tetemes összeggel járult a prot. !•) 3 lóvén abban, hogy az utolsó bástyák, ha voltak, le fognak dőlni e szép akna előtt. Antoine hozzám jön, és kereken kijelentem neki: — Ön meg fog házasodni. — Lehetetlen ! — Semmi sem lehetetlen, a mibe én beleavatkozom. Ha olyan állása volna, amely biztosítaná az ön személyes függetlenségét, akkor is vonakodnék ? — Legalább meggondolnám. — No hát, gondolja meg! S előadtam neki az igazgató tisztességes ajánlatait..-— Akár megházasodom, akár nem, asz- szonyom, kegyed a nyomortól ment meg engem, s nem találok szavakat hálám kifejezésére. — Legyen hálás, a hogy akar, és nősüljön meg. Ha látta volna a szegény lovag arczátr mikor Chantal, épen úgy, mint a vígjátékokban, az alkalmas pillanatban belépett . . . A lovagot megpillantva vörös lett, mint a pipacs: a lovag pedig elsápadt, s félénküdvözlete felséges volt. Chantal, leülvén, egy szót sem szólt;: Antoine azt kívánta, hogy a föld nyílnék A kormány valláspolitikája. Nagyon fontos az államok életében az a politika, melyet az uralmon levő kormány az egyházzal szemben vall magáénak, mert ha betartják, attól egész nemzedékek erkölcsi niveauja függ, rendkívüli kihatással van a
