Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)

1903-01-28 / 5. szám

HETI S Z E M L E‘* (5 ik szám.)

rosan a római példányok szerint újra kiadassanak. Ott tehát a római szentszéknek ama gondoskodása, hogy liturgikus könyveink szövegében csak az maradjon, a mi feltétlenül kathohkus eredetű, már figyelemre lett méltatva, sőt legnagyobbrészt annnak elég is van téve.

A római könyvektől a részletekben sokhelyütt eltér az eperjesi és munkácsi egyházmegyék előírása. Midőn a bresti unió 1594-ben létrejött, a Lengyelország fenha- tósága alatt elő gör. szert, katholikusok ószláv nyelvű könyveit Róma átnézte és megálla- pitotta. Azokban több újabb keletű officium is approbálva lett, melyek a ruthén egyház propriumát képezik ma is. Az ott alakult egyháztartománynak, mely 9 nagy egyházmegyét foglalt magában, központja Kiew és a sz. Antal és Theodoz kiewbarlangi szerzetesek által alapított laura (szerzetház) volt. A munkácsi és eperjesi egyházmegyék eddig a kiewi egybáztarlomány részére akkormegálla- pitott és approbált liturgikus könyveket használták. 1896-ban e két egyházmegye főpásztorainak közös jóváhagyásával Horologion Jelent meg, mely a directorium irányadó utasításait is felvette. A most emlilett utasítások uj gyakorlatot léptettek életbe. Nevezetesen : egyrészről a ruthén egyház propriumát képező és nagy officiummal ellátott ünnepeket csak egyszerű commemoratiók gyanánt vette fel, és később a munkácsi egyházmegye hivatalos directoriuma azokat még a commemoratiók közül is teljesen törölte, — másrészt azoknál az officiumoknál, melyek pro universa ecclesia graeca kötelezők, egyeseknek fokozatát a commune sancterum- ból vett pótlások által emelte, másoknál leszállította, némelyek ünnepi jellegét közönséges commemoratióvá változtatta. A munkácsi egyházmegye directoriuma újabban ez emlitett Horologiontól is eltér, mégpedig 10 esetben.

Alázatos nézetem szerint a ruthén egyház propriumának törlésére vonatkozó törekvés indokolt, mert arra ugyan volt eset, hogy a konstantinápolyi pátriarkatus Magyarország területén jurisdictiót gyakorolt és e jogot még királyi oklevél is elismerte, sőt Zsatkovics Kálmán es peres lelkész, kiváló történészünk véleménye szerint a munkácsi püspökséget is valószi

nüleg valamelyik konstantinápolyi pátriárka alapitotta, mert Koriatovich Tódor lithván herczeg azt csak dotálta,— de arra sohasem volt eset, hogy akár a kiewi, akár a lem- bergi metropoli la itt joghatóságot gyakorolt volna, és az 1720-ban tartott zamoszcziai zsinatra is, mely a ruthén egyház nemzeti zsinata volt, a mi püspökünk meghiva sem volt, sem soha e zsinat határozatai nálunk ki nem hirdettettek, sem reánk azokat a római szentszék kötelezőkül el nem rendelte. A munkácsi és eperjesi egyházmegyék területe ezek szerint jogilag soha a ruthén egyházhoz csatolva nem volt.

Eddig nincs tudatva, hogy a munkácsi és eperjesi egyházmegyékben inaugurált ezen uj irányzatot, mely az újabban Lemberg által képviselt kiewi hagyományoktól való elszakadást jelenti, Róma approbálta volna, de úgy vélem, itt az ideje, hogy e tekintetben döntsön. A hírlapok is tudatták, hogy már az 1903. évi országos budget-be megfelelő összeg van beállítva az ószláv nyelvű liturgikus könyvek nyomatására. Ha e tekintetben a tárgyalások megindulnak, választani kell a római és a kiewi, mostmár lembergi könyvek között, mert egészen uj rendszer és partikularizmus behozatalába Róma nehezen adja beleegyezését. Alázatos nézetem szerint igen megkönnyitenők Rómának a döntést és talán végleg felmentene minket a ruthén egyház propriumai alól, ha minden fentartás nélkül csatlakoznánk a Rómában megállapított liturgikus könyvekhez, és azokat követve qualitas és quantitas dolgában, csak azt vennők fel az újonnan kiadandó ószláv nyelvű könyvekbe és a magyar fordításokba is, a mit a Rómában kiadott könyvek tartalmaznak.

Ez okból nem véltem feleslegesnek, ha a római könyvekkel, azok utasításával, berendezésével megismerkedhetik az eperjesi és munkácsi egyházmegye klérusa is. A görög szövegű könyvek utasításai szerint direc- toriumot az 1902. évre tettem első Ízben közzé. Csatoltam ahhoz egy tanulmány fordítását is, mely a különféle tipikonokról értekezik. E tanulmányt a következő előszóval vezettem be :

„Ama naptárban, melyet a Szent-Kereszt Naptára czitnen kilencz éven át szerkesztettem, nemrég volt ismertetve a gotta-ferratai hírneves sz. Vazulrendi görög kolostor és annak töttónete. E kolostor igen nevezetes és mivel igen közel esik Rómához, az olasz- országi szerzetesházak között a legtekintélyesebb. Az Olaszországban levő görög szer- tartásu kath. egyház mindig katholikus volt, mig a görög szertartásu kereszténység többi része, ha ma katholikus is, sok időn át volt a szakadásban elmerülve. A szakadárság kora egyházunk ősi intózmó yeinek tisztaságát megrontotta, könyveinaet kétes eredetű szerzeményekkel ékelte be, tipikonunkat oly végtelen hoszszadalmassá tette, hogy annak betartá a fizikailag képtelenség.

Az olaszországi görög katholikus egyházról eddigelé itt semmit sem tudtunk azzal nem foglalkoztunk, velők az ösz- szeköttetést nem kerestük. Pedig ősi intézmények vannak ott, melyek az anyaszent- egyház kebeléről soha le nem szakadtak és igy szertartásunkat^a’maga eredeti tisztaságában megőrizték.

Az ottani görög egyház ismertetése és a tipikonra vonatkozó ismeretek bővitése végett elhatároztam, hogy ezen uj naptárban, a mennyire a tér engedi, fordításban közrebocsátom Toscani Tivadar atyának a különféle tipikonokat összehasonlitó munkáját, mely a grotta-ferrátai apátság tipikonjának berendezésével is megismertet bennünket.

Az érdeklődők szives figyelmébe ajánlom azt“. így olvasható ez az 1902 évi naptár 27-ik lapján.

Most már rekapitulálhatom az elmondottakat. A munkácsi egyházmegye hivatalos directoriuma sem a görög, sem az ószláv könyvekhez nem tartja magát, sőt a legújabban megállapított horologiontól is eltér, mig az eperjesi egyházmegye ennek az uj horologionnak alapján áll. E két egyházmegye directoriuma tehát csakis saját határaikon belül bírhat érvénynyel. Ezzel szemben négy magyarországi egyházmegye feltétlenül a római könyvek rendszeréhez ragaszkodik. Miután pedig ón nem egy-bizonyos egyházmegye részére szerkesztettem directoriumot, a mihez különben propria auctoritate jogom sem volna, követtem azt az utasítást, mely meghatározza, mi az, a mi pro universali ecclesia graeca kötelező, és

A kapitány mérges lett. Gorombán ajtót mutatott az összetört embernek, ki ott állt még mindig előtte szótlanul, fájdalmasan.

Megmondtam már, hogy nem adok. Csak még az kéne, hogy minden ilyen kutya ázadó szabadságot kapjon. Bot kell néktek, meg lánc — semmi más !

Nikolaus von Szabó kiegyenesedett. Halavány, előkelő arczára büszkeség ült és valami nemes megvetés.

— Kapitány ur, elfelejti, hogy én nem vagyok közönséges parasztlegény. De ha az is volnék, akkor sem szabad ilyet mondania. Én magyar vagyok I Kapitány ur, elfelejti, hogy ón főhadnagy voltam a veressipkásoknál.. .

— Bah 1 — legyintett kezével gúnyosan a kapitány. És maga ezt még valami dicsőségnek tekinti ?

Inkább örüljön, hogy a bitófa vagy a tömlöc helyett besorozták közlegénynek a

hadseregbe

............Most pedig elmehet. Száz

sz

ónak is egy a vége—nem adok szabadságot.

És infanteriszt Nikolaus von Szabó szédülő fővel támolygott ki a kapitány szobájából. Visszament a századszobába és leroskadt a kemény fapadra. Majd elővette a levelet és tízszer, húszszor elolvasta a gyönge női kézirta sorokat.

Azután oda szorította a halavány nagy fiú forró homlokát a hideg falhoz és mormogta szinte öntudatlanul :

„Gyere haza, Miklós 1 A kis Lacika meghalt, a te kis feleséged beteg és sir, mindig csak sir!“

' II.

A századszobában mindenki aludt már, nem vette észre senkisem, hogy infanteriszt Nikolaus von Szabó felkelt ágyából, felöltözködött — de nem katona ruhába, hanem egészen filiszter öltözetbe — s aztán nagy csendben kiosont a sötét éjszakába.

Nesztelenül lépegetett mint a macska. Az elhagyott udvaron senki sem vette észre, hogy távozik. Azután átmászotta szomszédos kertbe. Nem ismerte az utat, de most eszébe sem jutott ez. Csak ment, haladt ki a városból.

Infanteriszt Nikolaus von Szabó szökött.

Az éj hideg volt, homlokán mégis gyöngyözött a veritek. A bő ruha rátapadt reszkető tagjaira és arca, az a halovány előkelő arc, még fehérebbnek látszott.

Körülötte mindenütt sötétség. Az égen semmi csillag, csak a hold bukkan ki néha a barna fellegek közül. És az ő arca is olyan halavány, épp oly szomorú. A körülfekvő hegyek zöld erdői feketén bámulnak az éjbe. Mindenütt csend, mindenütt sötétség.

A katona már jócskán elhagyta a várost. Mindeddig majdnem futva tette meg az utat. Csak most kezdett gondolkozni. A csípős hideg már nagyon is érezhetővé vált.

Megállt és szétnézett az elhagyott vidéken.

Köröskörül csupa hegy. Felül a haragos ég, alul az idegen, kegyetlen föld. Távolban, közelben sehol semmi ház, semmi világosság. Csak itt-ott sötótellik jobban egy-egy fa, mi az’ országút mentén elterül.

Minden oly szomorú, oly vigasztalan 1

Nikolaus von Szabó fáradtan ült le valami kőrakásra, kezébe hajtotta forró fejét s úgy ült ott darab ideig szótlanul, némán. Néha egy-egy sóhaj szállott el a kebeléből és beleolvadt az éjjeli szellő susogásába.

Egy pár percre ismét megszabadul a felhők alól a holdvilág. Sárga fénye bágyadtan ömlik széjjel a tájon és megvilágítja a közeli vidéket.

A katona előveszi kebeléből a levelet és olvassa mohón, lihegő kebellel, lázas fővel:

„Gyere haza, Miklós 1 A kis Lacika meghalt s a te kis feleséged beteg és sir, mindig csak sir 1“