Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)

1903-10-21 / 43. szám

2 Mi szeptember 20-án a tiszabecsi harcz- mezön lezajlott országos nagy ünnepségünk­ben tanúbizonyságot tettünk arról, hogy an­nak a nagy nemzeti gondolatnak : a magyar szabadságnak, a magyar haza függetlenségé­nek eszményi zászlóvivőjét valódi értéke sze­rint tudjuk megbecsülni. Mi tudjuk, hogy annak a nagy tragé­diának a hőse, aki nagy nevének dicsősé­géből eredő kötelességét: a nemzet igaz jogaiért és az élő törvények megtartásáért való nemes küzdelmét, olyan tüneménysze- rüen töltötte be, a mi földönkün szórta fényes dicsőségének első sugarait és az a mi föl­dünkön halványult el. Mi láttuk a tiszabecsi győzőt: a nemzeti öntudat felébresztőjét va­kító napként feltámadni; mi láttuk a tragé­dia nagyhősét a majtényi pászton elbukni! És láttuk a felkelő napot, hogy lássuk azt lemenni is! És kurucz ősapáink a nemzeti Messiást üdvözlő hozsannától kitartottak vele a Golgotháig! És hogy fel tudtuk támasztani Nagy Rákóczi szellemét: tanúbizonyságot tettünk arról is. Mi Nagy Rákóczi nagy emléke iránt érzett e szent kegyeletünkkel járulunk most hozzátok, kérve benneteket, hogy ha már Nagy Rákóczi lelke visszatért közzónk '• ad­játok vissza a testét is nekünk, hogy szent hamvaihoz, mint bucsujáró Mekkánkhoz el­zarándokolhatva, legyen az a szent sir a nemzet jogainak elaltatóival szemben egy élő tiltakozás, hogy azoktól a szent hamvak­tól legyen melegebb ez a föld, hogy jobban hevítse fiai szivét. Ez érzelem hatása alatt állva, járulunk törvényhozó magas színetek elé: kérve ben­neteket, hogy a „haza apja“ nevével meg­tisztelt Nagy Rákóczinkat kiközösítő 1715. XL. szégyenteljes törvényczikk eltörlésével adjatok szavakat a nemzet igaz érzelmeinek és a „haza apját“ adjátok vissza az édes anyai földnek. Azt a mi nemzeti Messiásunkat, ki úgy szerette ezt a földet, hogy képes volt ettől megválni is, hogy megtartsa azt nekünk: nekünk kötelességünk visszahozni ebbe az édes anyai földbe, mert különben a végzet sujtoló átkát éreznők reánk szakadni an­nak a tudatában, hogy e földben nem pi­henhet az, ki ezért a földért legmelegebben érzett, ki úgy valósította a nagy költö sza­vait : „A haza minden előtt!“ Kelt Szatmárvármegye közönségének Nagykárolyban, 1903. október 8-án tartott rendes közgyűléséből. Nagy László, alispán. Nagy Sándor, tb. vm. főjegyző. Válasz a Szatmári Hírlapnak „A letagadott Gotterhalte“ czimü támadására.*) Végre! Van hát végre gazdája ama hajsza megindítójának, mely tizenkét nap óta folyik majd Dr. Reiser tanár, majd a kath. főgimnázium, majd ennek tanárkara és igazgatója ellen. Méltózlassanak tudomásul venni, hogy „Veréczy Ernő ur, ki a Szatmári Hírlapot informálta, ma is föntartja, „hogy a dolog igy esett meg, mert neJci is így beszélte el több diák, akik azon a hires próbán részt vettek.“ Hogy Veréczy Ernő ur föntartja véle­ményét, nem csodálom, mert nagyon fiatal ember még s igy nem tanulta meg, hogy tisztességben megöregedett emberek a nyil­*) Átvéve a „Szamos“ múlt vasárnapi számábój Ratkovszky igazgató urnák ott kifejezett kérelmére. vánosság előtt nem szoktak valótlanságot mondani s hogy a legsilányabb nevelő is kész volna hibás tettének bármely következ­ményét inkább elviselni, mintsem a vezeté­sére bizott ifjak háta mögött azt mondhassák, hogy hazudott; s még kévésbbé teszik meg azt, hogy saját védelmükre az ifjúságot szó­lítsák fel. Nem csodálom, hogy ő inkább hisz azon tanulóknak, kik neki a dologról beszéltek, mert ő még nagyon fiatal. Hogy neki csakugyan beszéltek s azt beszélték, amit ő tovább adott, ón elhiszem neki, mert nagyon sok arczátlan hazudó gyermeket ne­veltem már s nem sikerült valamennyiből kiirtanom a hazudozási mániát. Azt, hogy közölje azok neveit, kiktől föntartott állítására a hirt vette, nem kívá­nom, mert nem óhajtom ismerni ama hazu- dozó tanulókat. * Luby Oéza országgyűlési képviselő ur is küldetett be egy nyilatkozatot Luby László joghallgató úrral. Ez a Luby László ur arra hivatkozik, hogy öt évig volt növendéke gimnáziumunk­nak óö aztán kijelenti, hogy „házasságot, ami lelkesít, nem a kath. főgimnáziumban tamilt.“ Elhiszem. Sok mindent tanítunk mi, amit tanítványaink közül sokan nem tanulnak meg; hát miért ne lehetett volna ő I—Y. osztályos korában olyan éretlen, hogy taní­tásunkat ne értse meg. Azt mondja továbbá, hogy „a- 0 otter halte becsempeszeset a programmba valószínűnek tart­ja. Erre a véleményre engedje meg tiszte­lettel megjegyeznem, hogy ón meg az ő Íté­letére épen semmit sem adok. Ha tejfeles szájjal illőnek tartja az őt egykor növendékei közzé számláló intézet ellen folytatott haj­szába belekiáltani, ne terheltessék mege­mészteni a visszadobott labdacsot sem. báj neki az is, hogy nem Luby Oézáék- kai ünnepeltünk ! Hát innen fuj a szól; azért kellett meghurczoltatnunk, mert másfólszázan kellő módon tiszteltük meg II. Rákóczi Fe­rencz emlékét! No, ezért szívesen tűrünk! * S most tisztelt olvasó közönség, alázat­tal bocsánatot kérek azért, ha talán abban, amit el fogok mondani, keményebb kifejezé­sek fordulnának elő. Nem szeretem a sajtó­ban az erős hangot s eddig sohasem hasz­náltam. Most azonban megeshetik, mert az, akit veszett kutya fenyeget, nem szokott sótapálczával védekezni, pedig az én hely­zetem sokban hasonlít az ilyen emberéhez. Harsányi ur, ez az állandóan hazugsá­gokban utazó s botrányokat hajhászó ember, f. hó 12-ón a következő sorokat intézte hoz zám: „Igen tisztelt Igazgató ur! Fontos és vezetése alatt álló intézetet érdeklő ügyben, lehetőleg még a délelőtt folyamán, személye­sen tiszteletemet tenni óhajtanám. Kérem szives értesítését, hol és mikor lenne engem kegyes rövid pár perezre fogadni. Kiváló tisztelettel Harsányi.“ A levelet hozó ember­től azt üzentem neki vissza, hogy 11 óráig irószobámban talál. Tiz óra tájban csakugyan megjelent irószobámban, bemutatta magát s nyújtotta a kezét, de én nem fogadtam el, mivel ismertem ennek az urnák Debreczenben viselt dolgait. Előadta jövetele czélját, mely nem kevesebb volt, mint az, hogy az intézetünk VIII. osztályú tanulóinak a Szamosban meg­jelent czikkóért adjak neki valami elégtételt, mert ő azt nem tűrheti, hogy éretlen ifjak bántsák őt. Erre megmagyaráztam neki, hogy aki a másik intézet éretlen ifjaitól kedvesen veszi HETI SZEMLE“ (43-ik a tüntetést és beszéddel jutalmazza s még lapban is eldicsekszik vele, az tartozik el­tűrni az éretlen ifjak fellépését akkor is, ha az ő ellene és pedig jogosan irányul. Megmagyaráztam neki, hogy azért a tisztességtelen viselkedésért, hogy lapjában helyreigazító soraimról tudomást nem vett, sőt újabb sértegetéssel illetett, mig végre jó későn, nem ő, de a lap főszerkesztője adott elégtételt akkor, midőn már az ország majd­nem minden lapja meghurczolt, nem olyan pomádés visszautasítást érdemelt, minőt in­tézetünk ifjaitól kapott, hanem kutyakorbácsot. Erre ő azt válaszolta, hogy „igen, ha a ta­nároktól kapta volna.“ Azzal ment el irószobámból, hogy ..kény­telen lenyilatkoztatni azon tekintélyes katholikus férfiakat, kiktől értesülését vette.“ Azt feleltem, tessék. Hogy ez az ember megint hazudott, nyilvánvaló; hisz az egész hajsza, mint Veréczy Ernő ur mondja, diák beszédre in­dult meg. De az a diák még nem jutott a VII. osztályig, vagy ha igen, úgy nem volt jelen a kérdéses alkalommal a kápolnában, mert a VII. és VIII. osztályú növendékek kö­zül azok, akik az október 4-iki ünnepélyen jelen voltak, a piszkolódó czikk megjelenése után azonnal — mint ón ezt első nyilatko­zatomban mag is írtam — önként megjelentek előttem s kérték, engedném meg, hogy visz- szautasitsák a rágalmat; de ón őket meg­nyugtattam és az elégtétel-kereséstől vissza­tartottam. Tehát ez az ur ismét hazudott, mert ime nem katholikus férfiakat „nyilat­koztat le,“ de egy más vallásu ifjút, aki annyit mond, hogy ő tanulóktól hallotta a dolgot! Azt mondja továbbá ez az ur, hogy: „Az intézet igazgatósága, miután e lap jó­akaratát úgy szólván kizsarolta, felülkere­kedett és ellenem forditotta a fegyvert, melyet ón csak azért raktam nagylelkűen a lábához, mert megkegyelmeztem a tévely­gőnek, a hazafias Gotterhalte lovagoknak.“ Uraim, ez az ember ezzel megint arczát- lanul hazudott! Ez ügyben a Szatmár és Vidékében megjelent nyilatkozatom, a Magyar Távirati Irodának minden kísérő szó nélkül beküldőt távirati nyilatkoztom s a Független Magyarország főszrkesztőjóhez küldött leve­lemen kívül semmit sem Írtam, senkit köz­benjárásra fel nem kértem s ha ily szándé­kom lett volna, Harsányi úrhoz akkor sem fordultam volna. Tehát Harsányi ur ismét arczátlanul hazudott. Még csak azt óhajtom megmagyarázni, miért állottam ón most szóba ez úrral. Bántó dolog az, ha a közvéleményt olyan emberek irányítják, akiknek erkölcsi tartalmuk nincs. Le akartam rántani ennek a támadásra mindig kész embernek az álarczát. Tudják-e uraim, hogy ez az ember, aki nagy hangon árulja a függetlenségi eszméket, 1902. évi julius 14 ig, mikor a szerkesztőség ezt adta hírül olvasóinak: „Harsányi Sándor ma elbocsáttatott szerkesztőségünk kötelékéből“, a Debreczenben megjelenő kormánypárti Szabad­ságban árulta 48-as hitét? Tudják-e uraim, hogy ezt az urat Debreczenből a szó szoros értelmében kipofozták, s oly közlemények jelentek meg ellene a Debreczen czimü lap 1902. évi julius 12-iki számában, melyeknek kifejezéseit a közönség iránti tiszteletből nem akarom ide Írni ? Hát uraim, ez mégis sok, hogy egy ilyen ember gyakoroljon becsületes emberek felett kritikát s egy ilyen ember akarjon hazafiságra tanítani másokat. szám.) _____________________________

Next

/
Thumbnails
Contents