Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)

1903-10-21 / 43. szám

3

„HETI S Z E M L E“ (43-ik szám.)

A józanul gondolkodók Ítéletére bízom ügyünket s gratulálok azon uraknak, kik ezzel az emberrel egy gyékényen árulnak.

Ratkovszki Pál kir. kath. főgimn. igazgató.

Levél a szerkesztőhöz.

Kedves Barátom l

Nem tudom, milyen utón jutott a „Szamos“ vasárnapi számának nyiltterébe azon közleményem, melylyel a vezetésem alatt álló intézet ellen tervszerűen folytatott hajszába én is beleszóltam, hogy az az ut nem volt egészen egyenes, azt abból Ítélheted meg te, mint szerkesztő, hogy én czikkemet a Szamos szerkesztőjéhez küldtem s kértem őt, hogy közölje azt lapjában. Én nem szerkesztettem lapot s igy nincs gyakorlatom az eljárásban, de annyit mégis tudni vélek, hogy senkinek sincs joga valakinek beküldött cikkét a nyilttérbe tenni az illető beküldő megkérdezése és beleegyezése nélkül.

Nem akatam ezt a dolgot szóvá tenni, mivel azt tartottam, hogy utóvégre is a cél, hogy a „Szatmári Hírlap“ szerkesztője ismert egyénné legyen, el van érve a nyílttéri közléssel is. Mivel azonban az illető szerkesztő ur éppen erre a körülményre építi válaszát, meg kell ismertetnem a közönséget a „nyílt- tér“ történetével s épen azért kérlek, légy szives ezen hozzád intézet levelemet lapodban nyilvánosságra hozni.

Ami a nyilttérbe csúsztatott válaszomra kapott darabosságokat illeti, azokra nem válaszolok. Mindenki tudja, aki ezt az ügyet figyelemmel kisérte, hogy az én személyem eddig nem szerepelt a vitában, s hogy én nem személyemet s nem személyeket, de intézetemet védtem. A nekem adott válaszban nincs semmi olyan, mi ellen az engem ismerők előtt védekeznem kellene, a piszkoló- dás bekövetkezését pedig úgy is előrertudtam.

Hogy a becsületbiróság mit Ítélt s miben Ítélt, azt nem tudom s továbbra sem kutatom. Kinek-kinek meg van a saját Ítélete s én tisztelem a mások véleményét és Ítéletét, de sok esetben másokéval szemben is fentartom a magamét.

Végül figyelmeztetem az olvasókat arra, hogy a válaszomban foglaltak közül azokra, melyekben bizonyítom, hogy az illető ur hazudik, nincsen czáfolat.

Szatn-iár-Németi, 1903. okt. 20.

Ratkovszki Pál

kir. kath. főgimn. igazgató.

Ebben az ügyben mi már a múlt alkalommal elmondottuk a magunk véleményét, melyből most, a Szatmári Hírlap újabb „kilövései“ után sincsen semmi elvenni valónk, sőt teljesen beigazolást nyert Ratkovszki igazgató urnák azon állítása, hogy ő, illetve most már a kir. kath. főgimn. tanári kara és ifjúsága csakugyan „veszett kutyával“ áll szemben. Az egyik részen Ratkovszki Pál, azon a sokat emlegetett próbán jelenvolt két tanár és maga az ifjúság, a másik részen egy „hivatásos“ hirlapiróvá vedlett, s ettől a szédületes hatalomtól megbodorodott rikkancs és két fiatal ember, akik közül az egyik csak „feltételez,“ a másik mende-monda után beszélnem nehéz itt a közönségnek eldönteni, hol az igazság.

A szegény két fiatalemberről, akik Har- sányi védő szárnyai alatt tették az első kilépést a hírlapirodalom mezejére, nem szólunk semmit, szólották ők annyit önnönma- gukról, hogy a visszhangját egész élőtökben hallani fogják.

Még csak egyet akarunk megjegyezni, Harsányinak az az állítása, hogy a mi „Revolverlövés“ czim alatt megjelent czikküuket Ratkovszki igazgató, vagy bárki is sugalmazta volna, épen olyan hitvány gyanúsítás, mint amilyet tele marokkal szóra gimn. ifjúságára és tanárkarára. Ott született az abban a gyárban, ahhol a többiek, melyekre a „Szatmári Hírlap“ „elvből“ nem tudott mukkanni sem. Szerk.

Iskoláink védelme.

Nemes hivatásukhoz méltóan cselekszenek az egyháznak fő emberei, midőn úgy erkölcsi befolyásukkal, mint anyagi támogatásaikkal megvédik a kath. népiskolák jellegét. Örömmel kell, hogy eltöltse minden jó kaiholikus szivét a főpásztoroknak iskoláink érdekében tett sikeres működése. Övék a hála és elismerés.

Emellett szives köszönet illeti a kath. tanügy mezején előtérben harczoló tanférfiakat, tanügyi társulatokat, intézményeket, hogy a kath. szellem éber őreiként állanak a népiskoláink s az ezekkel kapcsolatos népintézményeink mellett és a miért a kath. paedagógia tudomány- tengerében buzgalommal búvárkodnak uj gyöngyökért, uj eszmékért. Mert a kath. nevelés, a kath. tudomány a népek és államok alkotója, alapja, fentartója.

Ámde ily vezér nem lehet mindenki. Közkatona is kell, még több. És hál’ Istennek sokan, nagyon sokan vannak ily katonák, a kik a kath. népoktatás hívei.

Itt vannak a népnek százai, ezrei. Büszkén nézi a polgár a helység legszebb épületét, az iskolát; büszke gyermekének előmenetelére, tudományára ; büszkén vesz részt az iskola fentartásában, kormányzásában. Tudja az ahhoz való jogát, a mint tudja vele szemben kötelességeit. Ilyen nép derék, jó katona a kath. tanügy táborában. Ilyen néppel — és vezérekkel — lehet férfimunkát végezni. Nem Írok fel neveket. A lapok hasábjain nap-nap után tűnnek elő az igaz nevek, püspökök tanférfiak, és tanügy-bará- tok soraiból. Jól van ez igy ! Mindig is igy legyen 1

De miért irom e sorokat ? Talán a jó munkás dicséretet vár ? Talán buzdításra szorul az edzett, czólludatos harczos ? Oh, nem 1 Avagy a nép . . . . ? A nép csendes; halad kimért utján vezérei után.

De nem mind, nem az egész. Tehát vád illeti a nép egy részét. Igen, mert mulasztást követnek el a mostani apák, a miért bünhödniök kell majd az ő vérüknek — fiaikban.

Sóhaj sóhaj felett, panasz panasz mellett szállja meg a levegőt az emberek ajkáról : nehéz az élet, sok a teher, nem birjuk az iskola költségeit stb. Elismerem a helyzet mostohaságát, de a vádat fentartom. A nép élhetetlen. Úgy túrja a földet ekéjével, kapájával, a mint az apjától tanulta; úgy tartja az ekét, amint az apja nyomta legelőször markába az ekeszarvát. Pedig ma már nem ott vagyunk. Előbb, sokkal előbb. Ma sokkal okosabban kell gazdálkodni, okszerűen. Ezt értse meg a panaszló nép. És lépjen már egyszer a mai helyzet útjára. Panasz helyet legyen tett, és sóhaj helyett lesz gyümölcse. Akkor megváltoznak a viszonyok is. Jobbak lesznek. S ki fog tisztulni minden. Az anyagi gondok is. Vesse el tehát a nép az élhetetlenség bélyegét magáról. S at'ól megszűnik a vád is.

Térjünk vissza a kath. tanügyhez. Az iskola az az intézet, hol a nemzet jövője kialakul. Magyarország katholikus állam volt mindig, az legyen a jövőben is. Tehát első sorban meg kell tartanunk az alapját: a népiskolákat. A kath. népiskola jobb jövő útja. Ezt értse meg a magyar nép. Értse meg az a nép is, mely magyarrá lett vérében, ha nyelvében vagy szórásaiban még magán viseli a német *) vagy más bélyeget. Nem az állam az üdvosztó hatalom. Neki minden vallás jó. Egyik kezében törvény, másikban pallos. Válaszsz ! — A kath. egyház, a kath. vallás az egyedül üdvözítő, ez adja meg a világosságot, az áldást, a szere- tetet, az irányt, a parancsot. Mit mond az egyház ? Nézd az ő apostolait, nézd a püspököt, s a kath. tanügy embereit és kövesd ! Ne sandítson senki az állami oltalom hideg hatalma felé. Melegítse mindenki szivét a hit benső tüze, az egyház szeretető.

Ne toljuk félre az egyházat és ne keressük az államosítást iskoláink terén, vélvén, hogy igy segítünk anyagi terheinken. Keserves csalódás lenne következménye. És óriási erkölcsi vereség.

Értsük meg, mi az a kath. iskola. Értsük meg addig mig még a mienk.

Védjük meg, tartsuk fent közös erővel. Mert igy védjük meg hitünket, egyházunkat, igy vagyunk szent és nagy királyaink hü unokái s a kath. magyar hazánknak igaz gyermekei. Az állam — mi eddig sokaknak fejében jó pártolásra talált államosítása miatt, az mint ilyen— maradjon csak államnak.

És most már álljon mindenki a kath. Magyarország büszkén lengő zászlója alá a dicső harczosok közzé. Nagy vezérek, nagy férfiak, nagy nép — igy vagyunk együtt nagy nemzet.

Csanálosi.

*) Vonatkozás — különben az egész czikk — a munkács-vidéki svábokra, kik iskoláikat az államnak szeretnék átengedni, mert — fösvények fizetni.

HÍREK.

Száz év után. Szombaton volt száz esztendeje, hogy hazánkban napvilágot látott egy csecsemő, ki aztán időhaladtával fényes tehetségeire és akaraterejére támaszkodva nemzetünk legnagyobb emberévé nőtte ki magát. Deák Ferencz ez, kit a „haza bölcse“ szép névvel illett a történelem. Hogy mit tett ő Magyarországnak, az annyira él a köztudatban, hogy felesleges e helyen bővebben fejtegetni. Az ő szülelósónek századik évfordulóját ünnepelte most mega nemzet, azzal a kegyelettel, melyet ennek a nagy névnek viselője méltán megérdemel. Budapest székváros lobogódiszben pompázott, az ország csaknem minden nagyobb városa megmozdult, hogy ünnepet üljön. Csak Szatmár volt kvalifikálhatatlan apáthiába sülyedve. Sem a törvényhatóság, sem a Kölcsey-kör, ez a par excellens irodalmi társulat nem reagált a haza legnagyobb emberének. Pedig ha Deákot nemis úgy mint a kiegyezés nagymüvének alkotóját, a magyar szabadság visz- szaszerzőjét, hanem mint a szónoki művészet nagymesterét tekinti, úgyis megérdemelte volna egy irodalmi kör részéről a kegyelet nyilvánítását. Hála a közoktatási miniszternek, hogy legalább az ifjúság figyelmét reá fordította hazánk eme nagy férfiára. Ez intézkedés következményei voltak a rendezett iskolai ünnepélyek. A kir. kath. főgimná-