Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)

1903-10-07 / 41. szám

2

„HETI SZEMLE“ (41-ik szám.)

minans beszédek is pillanatnyi hatásra számíthatnak csupán s a hajók által a sik-tengeren vágott barázdához hasonlóan — minden pozitív eredmény nélkül nyomtalanul e- nyésznek el a lelkekben.

Igen fontosnak tartok egy másik körülményt is. A katholikus világi elemnek nagyobb mérvű bevonását és megnyerését. Mig ugyanis annak a világi elemnek, amelyet hagyománya, nevelése, érzése és tudománya a katholikus gondolkozás közösségébe vonz,—nagyobb szerepe nem jut nagygyűléseinken; és mig a papi kaszt túlsúlya annak az általános vélekedésnek nyújt tápot, hogy a katholicizmus cége alatt tulajdonképen csak a papok ügye tárgyal- tatik: addig a kath. nagygyűléseknek nagyobb súlya és jelentősége nem lesz, s a közérdeklődést a megérdemelt arányban felébreszteni nem fogja. Sohasem felejtem el azt a kitörő lelkesedést, mely pld. Zichy Nándor grófnak egyszerű, keresetlen hitvallomására lázba hozta az egész nagygyűlést, — avagy az örömnek fellángoló tüzét, melyet pld. Concha Cyőzőnek bátor szava varázsolt homlokunkra.

Még valamit! Minden kath. mozgalomnak súlyt és jelentőséget^ a magas püspöki karnak közös fellépése és támogatása ad. Egészen természetesen! — Nem külső indokokból, hanem az erkölcs erejénél s a szellem hatalmánál fogva, melyet képvisel, és a tekintély elvénél fogva, melyet ügyünknek kölcsönöz.

Amig tehát a magas püspöki kar nem áll tömören és egységesen a kath. mozgalom élére: egyetemes üdvös eredményt nem remélhetünk. — Mi bízunk a jobb jövőben. Lélekben előttünk áll egy legyőzhetetlen falanx. Mert egy olyan sereg, melyben a buzgó világi elem tömött sorait a kath. papság érc-páncéla övezi — élén az egyakaratu és megfélemlithetlen főpapsággal és főúri renddel — de csakis az ilyen — csodákat művelhet.

Közéletünket régi keresztény alapon újjá teremtheti, — intézményeinket átalakíthatja ; ledöntheti a hamisság dédelgetett bálványait, s uralkodóvá teheti a száműzött igazságot; — megszüntetheti a kétségbeesett zűrzavart, s eszményünkké teheti a boldogító békét.

Bár igy lenne! Bár e magasztos cél előmozdítására szolgálnának ezek az általam sine ira et studio elmondottak is! A IV. orsz. kath. nagygyűlés munkájára Istennek bő áldását kérjük. v

Rónay István.

Döntés előtt.

Az újabb kísérletezés nem vált be. Hó- derváry gróf még kabinetjét sem tudta megalakítani, már elseperte az elementáris erővel kitörő nemzeti érzés a miniszterelnöki szék magaslatáról, ahova azért lépett, hogy gátat vessen azoknak a törekvéseknek, melyek az egész ország közóhajának kiküzdósére irányulnak. Utolérte végzete, ezt másként elképzelni nem is lehetett.

Ma már tisztában lehet azzal minden magyar politikus, hogyha a haza elleni cselszövésre adta a fejét, semmiféle hatalom nem tarthatja meg. Aki nincs velünk, annak buknia kell.

Keserű csalódások, az elevenig ható bántalmak érlelték meg ezt az ellenállást a nemzetben, melyet hiú Ígéretekkel, alattomos fondorlatokkal többé megtörni nem lehet. Az a politika, melylyel évtizedeken keresztül port hintettek a nemzet fiainak szemébe, ma már idegenné lett nálunk, tiszta kezet, tiszta lelkiismeretet követel az impozáns módon kialakult közérzés az ország ügyeinek vezetésében.

Talpra állott az alvó oroszlán, s bátran néz farkasszemet azzal az epigonnal, ki saját nemzete ellen adja oda magát az osztrák

dézsa azonban elcsúszott, ón meg lecsúsztam. — No, nem baj ! A fő az, hogy főn voltam a lován. Büszkén ültem és mégsem ültem büszkén. Hogy kedves olvasóim e szellemes szójátékot megértsék és élvezhessék, megmondom, hogy a lovat Büszkének hivták és mégsem ültem büszkén azért, mert előregörnyedve és sóhajtozva igyekeztem rajta biztos támpontokat keresni. S a társaságnak egyik irányomban kevésbbé jóakaró tagja rám néz és azt a szellemes kijelentést kocz- káztatja meg, hogy „Don Quichotte de la Mancha.“ Ez a mondás kissé frappierozott engem, de nem maradtam adós és hasonló szellemességgel szóltam oda neki : „Sancho Panza.“ Evvel aztán kvittek voltunk.

Elindultunk. A társaságnak volt kívülem két férfi és egy női tagja. Mentünk szépen ; eleinte lépést, a mi nagyon kellemes. Jöttek azután, sajnos, a trappok és galoppok. A lámpaláz növekedni kezdett. Kértem, könyörögtem; álljunk meg; hisz ez a ló úgy dobál engem ide-oda; visszaszóltak, hogy menjek lépést, ők majd megvárnak. Igen ám, csakhogy hiába veregettem a lovam nyakát, hiába mondtam neki kérő hangon : „ruhig, ruhig,“ — rohant az a többi galoppirozó lovak után. Kiabáltam, ordítottam. „Álljunk meg, álljunk meg, hisz ez a ló kirázza a lelkemet; már minden tagom oda van!“ Nem álltak meg, hanem nevettek és galoppiroztak tovább. A végső szükségben ekkor cselhez folyamodtam, ledobtam a kalapomat. — Ho, ho, ho, leesett a kalapom 1

— Kérem, nincs több kalapom, — álljunk meg. Kérem szépen ! — No hát erre megállották. Az én fiatalabbik és jóakaró lovagló társam fürgén lepattant a lováról és hozta a kalapomat. — Pihenjünk 1 — mertem indítványozni. — Hiszen még alig mentünk, szól az én kevésbé jóakaróm. — Ugy-e bár, Nagysád, pihenünk? — szóltam aggódva a hölgyhöz. — Kár volna, feleié — majd otthon pihenünk. Majd csak otthon ? — gondoltam magamban, — köszönöm aláson, szép lesz.

— Csüggedve fordultam a jóakarómhoz. — Kis pihenés jó lesz, — vagy maradjunk mi ketten hátra és menjünk szépen lépést! — Itt lépést menni, — felelt a társ, — hiszen itt gyönyörű galoppirozó talaj van ; nézze csak, csupa homok ! Vége, — nem használt semmit! Azok neki vágtattak és az én lovam meg utánuk. Megtörve tettem magamban azt a fogadást, hogy engem többé lóra nem visznek !

telhetetlenség csatlósának. Ma már ugratni sem vesztegetéssel, sem pressióval, sem csend őrszuronynyal nem lehet. Az egész magyar nép tudatára ébredt annak, hogy csúf játékot űztek vele, hogy igavonónak tekintették, aki csak arra jó, hogy mennél több terhet rakjanak a nyakába. Ám próbáljanak meg a népre appellálni, vegyék elő Bánffynak minden bru'álitását, Tisza Kálmánnak minden fortélyát, úgy elpáholva kerül ki a liberális párt a választásokból, hogy a régi falanxnak csak a roncsai maradnak meg.

Az a szellem, mely Bánffy miniszter- elnökséget elhantolta, rohamosan tért hódított magának az egész országban, attól a percztől fogva más szól lengedez a Kárpátok bórczei között. És mert a nemzeti közóhajt megérteni nem tudta, bukott meg most már másodízben Hóderváry is.

A király nem jön Budapestre, Bécsben veszi fel harmadszor ismét a tárgyalások fonalát, hogy paczifikáljaa nemzetet. Megérthették már politikusai, hogy ennek egyedüli módja a nemzeti kívánságok kielégítésében rejlik. Aki ennél kevesebbet hoz, jobb bele sem ülnie a bársonyszékbe, mert minden bizonynyal elődjének csúfos sorsára jut.

Hódolattal várjuk és fogadjuk a koronás királyt, aki mindenesetre súlyos helyzetben van az osztrák toleráncziának ama szertelensége miatt, amelylyel minden jog és törvény ellenére beleártják magukat Magyar- ország belügyeibe és törekszenek megakasztani azt az üdvös fejlődést, mely ki fog alakulni az egész vonalon, mihelyt a nemzet a saját sorsának intézését kezébe veheti.

De hiszen épen ennek akarunk véget vetni most, hogy ne Ausztriából parancsoljanak nekünk, mert ehhez sem Körber, sem Windischgraetz semminemű just nem szerzett magának. Magyarország Ausztriától független állam és mint ilyen kell hogy helyet foglaljon a szövetségben. Ez eddig csak papiroson volt meg, kívánjuk, hogy átmenjen az életbe.

Osztrák igát tovább nem türünk sem a kormányzatban, sem a hadseregben. Értse meg ezt a király, és cselekedjék úgy.

Beértünk valami kukoriczásba. Itt tra- bot vezényeltek. Az talán rosszabb, mint a galopp ! Cseberből vederbe ! Tettem mindenféle Ígéreteket, ha lépést megyünk. Nem mentünk, csak egy nagyon piczit, hogy elhallgattassanak. És azalatt a borzasztó trab alatt a lovam meg hol jobbra, hol balra vetette a fejét és tépte a kukoriczát. Ha jobbra vetette, akkor én balra csúsztam ; ha balra vetette, akkor jobbra csúsztam, szóval mindig csúsztam. Különben azon nincs is mit csudálkozni! Nyereg és kengyel nélkül, pusztán pokrőczon ültem a lován; lábaim minden támpont nélkül lógtak le róla, mint a juhászéi a szamárról. Szerencsére azonban a Büszkének jó hosszú sörénye volt, a mibe bele lehetett kapaszkodni.

Egy teljes órája mentünk már, az eső is el kezdett csepegni, kértem tehát a tisztelt társaságot, hogy talán most már haza mehetnénk. Hallani sem akartak erről. Ekkor elhatároztam, hogy megyek haza egyedül. Igen ám, de semmiféle erő alkalmazásával sem tudtam a lovamat megfordítani; nyargalt az a többiek után egy eleven áldozattal a hátán. Ekkor vigasztalásul megígérték, hogy majd lépést megyünk. Nem tartott