Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)
1903-10-07 / 41. szám
XII. évfolyam. ^Szatmáp, 1903. Október 7. n/foM.y—*--------------5-----------------------------------------41-ik szám. SZEMLE POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egy évre — — — — — — 6 korona — fillér Félévre — — — — — — — 3 „ — Negyedévre — — — — — 1 „ 50 „ Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 4 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő BÁTHORY ENDRE. A lap kiadója: A „PÁZMÁNY-SAJTÓ“ A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a „Páztnány- sajtó“ czimére küldendők, (Iskolaköz 3. sz.) Hirdetések jutányos árkán vétetnek fel. Nyllttér sora 40 fillér. V lap megjelenik miuden szerdán. A IV. katholikus nagygyűlés. Negyedízben gyűlnek össze-ez.- évben — okt. 19—22-ig — Magyar- ország katholikusai az ország szivében, Budapesten, hogy nagygyűlést tartsanak. Hála és köszönet érte az intéző köröknek. — Hála és köszönet a nemes buzgalomért, az önzetlen fáradozásért! — Alert, hogy a múlt idők mostoha viszonyaihoz arányit- va örvendetes kath. közvélemény van keletkezőben, — s hogy a közélet különböző ágaiban immár néminemű eredményre is rámutathatunk: szívesen írjuk fel érdemül a lendületet vett különféle kath. gyülekezéseknek, — első sorban a kath. nagygyűléseknek. Nincs okunk kételkedni abban, hogy az idei kath. nagygyűléssel is közelebb jutunk czélunkhoz, a hazai katholicizmus revindikációjához, a keresztény czivilizáczió megteremtéséhez. A katholikusok óhajait és törekvéseit kifejező határozati javaslatok — hiszszük— hogy lassankint felszívódnak a nemzet testébe, s vérkeringésének lényeges alkatelemeivé válnak. Az idő kiveti magából mindazt, ami pillanatnyi felhe- vülésnek szüleménye csupán, s ha a fejlődés elmélete nem csal, jogaiba lép a tiszta erkölcsnek örök törvénye s felvirul a nemzeti újjászületésnek hajnala. Ám, még mindig csak a kezdet kezdetén vagyunk! Ámítani magunkat nem szabad. Tisztán látni elsősorban nekünk áll érdekünkben. Ha tehát ez ügyhöz birálólag és irányitólag hozzászólunk, mint kath. orgánum, csakis a kath. nagygyűlések mielőbbi sikerének érdekében teszszük és kötelességet teljesítünk. Mindenekelőtt a nagygyűlés anyagát illetőleg vanegy-két megjegyezni valóm. Eddigi tapasztalataim u. i. arról győztek meg, hogy a rendezőség túlsók anyagot halmoz össze, melyet azután sem czélszeriien elrendezni és feldolgozni, sem megemészteni nem lehet. A halomszámra hozott határozati javaslatok jókora része theoretikus értékű csupán s — megvalósítása a messze jövő feladatát képezvén — a közérdeklődés tokozására nem alkalmas. Szerintem a nagygyűléseknek sokkal kevesebb anyagot kellene felölelniük. Any- nyit, amennyi megérett a megvalósításra, s amennyit az idő méhe elbír. Azt azonban megdönthetetlen okfejtéssel és szigorú következetességgel kell napirenden tartani. Ezek közzé a kérdések közzé tartozik a kath. autonómia ügye — a világi kath. elemnek annyira szükségessé vált mielőbbi bevonásával, — a kath. munkás-kérdés megoldása — szemben a sociáldemokracia romboló fellépésével és térhódításával; — továbbá a kath. szellemű tanügy és nevelésügy megvédése a rohamosan terjedő államosítás felekezetien és hitközönyös iránya ellen. — valamint a katholikus sajtó megteremtése — a zsidó szabadkőműves sajtó féktelenkedésének meggátlására. — Ezeket — a mi szempontunkból eminensen életbevágó kérdéseket — kell nagygyűléseinken mielőbb megérlelnünk — még pedig meggyőző, könnyed gyakorlati előadások keretében, hogy igazságunk evidens legyen, s nyomban üdvös elhatározásra serkentsen. — Óhajtandó volna ezzel kapcsolatban, hogy a rendezőség minden, a nagygyűlés programmjába felveendő kérdésről jó előre tájékoztassa a közönséget. Mert csak igy alakulhatnak ki e kérdések kellőképen s csakis igy válik lehetővé azoknak a sajtóban és a szakgyiiléseken való érdemleges megvitatása. — Jogos kívánalmaink igy mennek át mihamarabb a köztudatba s válnak szilárd és rendíthetetlen meggyőződéssé. Enél- klil egyes, előre elkészített fulTÁRGZA. Az én lovaglásom. Irta: Karenovics József. Megengedem, hogy a lovaglás szép dolog, de még sokkal szebb a sótálás és jobb is. Mert ha az ember sétál, akkor oda megy, a hová akar, úgy megy, a hogy akar és ott áll meg, a hol akar. De, sajnos, a lovaglásnál ez nem mindig igy van.- Már t. i. olyan lovasoknál, a kik, mint én is, a szeli- debb tudományok csendes művelői közzé tartoznak és szeretik, ha a biztos talajt közvetlenül a lábuk alatt érzik. Valamint a tudósok, mielőtt a kitűzött tétel megbeszélésébe bocsátkoznának, még előbb egy rövid visszapillantást vetnek a kérdés eddigi történetére, úgy én is a tétel tárgyalása előtt még egy kis visszatekintést fogok eszközölni az én lovaglási történeteim terén. Lovon ültem legelőször két és fél éves koromban. Valamelyik nagybátyámtól kaptam egy paripát ; az igaz, hogy csak fából, a mi utóvégre is nem fontos; a lényeg az, hogy én már két és fél-éves koromban lóháton ültem. Ötödik évemet tapostam és ekkor már egy igazi paripán nyargaltam. Tény ugyan, hogy a lovon kívülem még ült valaki, egy délczeg huszárkapitány. No de hát ez mellékes; a fő az, hogy én már öt éves koromban egy eleven lovon ültem. Lovaglási történetemben most kis szünet állott be, egészen V. gimnazista koromig. Ekkor egyszer egy jámbor falusi gazda felültetett egy nálánál is jámborabb lóra. Egy pár lépést tétettem előre, de azután eszembe jutott, hogy lassú viz partot mos, hátha ez a ló csak tetteti magát és utóvégre hirtelen valami tüzes paripává változik át. Megkértem tehát a jámbor falusi gazdát, hogy vezesse egy kicsit a lovat. No de hát ez egészen mellékes, a fő az, hogy én már V. gimnazista koromban egy egész félóra hosszat mentem lóháton. Most vagy 5—6 évi szünet állott be. Én nem gondoltam a lovakra, azok sem ón reám és igy elöltünk szépen. Oh csak maradtam volna meg ebben a dicséretes lóközön- bössógben 1 Sajnos, II. éves bölcsész-koromban eléggé gyönge, vagy mondjuk inkább, vakmerő voltam, és elhagytam magamat tántorittatni. Hiszen olyan fiatal és meggondolatlan még abban a szép korban az ember 1 Pedig eszembe kellett volna jutnia annak az esetnek, a mit valamikor az újságban olvastam, hogy t. i. egy gróf egyszer lovaglás közben oly szerencsétlenül esett le a lóról, hogy agy velő rázkódást kapott és meghalt a nélkül, hogy eszméletét visszanyerte volna. Nem jutott eszembe és egy szép vasárnap délutánján felpattantam, azaz, dehogy is pattantam, hanem inkább kapaszkodva fölmásztam egy kisebb fajta (de nem egészen pony) ló hátára. Már a felszállásnál történt egy kis katasztrófa, a mit rósz ómennek vehettem volna. Ugyanis a társaságnak egyik irányomban jóakaró tagja, látva küzködóse- met, egy épen kéznél levő dézsát állított a ló mellé, hogy arról szálljak föl erre; — a
