Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)

1903-01-21 / 4. szám

■ ■Jßr

XII. évfolyam.

4-ik szám.

Szatmár, 1903. Január

HETI SZEMLE.

POLITIKAI ÉS TÁRSxADALMI HETILAP.

g, A

y ">i í

** Ujj

vAVy

o.

sA* & o

tin:

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

Egy évre — — — — — — — — 6 korona — fillér

Félévre-----------------------------------3 „ —

Negyedévre---------------------— — 1 50 »

Ta

nítóknak és kézmiiiparosoknak egy évre 4 korona. Egyes szám ára 20 fillér

■; i 'í-’j f

Derengeni kezd.

Azaz inkább borul elfele a láthatár. Hetek, hónapok, sőt mondhatjuk, amióta megszületett, folyton foglalkoztatja a politikai világot az a viperafajzat, mely méregfogait az elevenig bevágta a magyar nemzet testébe, s belőle kiirtani nem lehet. Most ismét megszületett, ifjú erővel életre kelt, hogy folytassa tovább megkezdett munkáját, mely hivatva van végleg kimenteni nemzetünk erőforrásait.

Igaz, hogy ezúttal nehezen jött a világra, de mégis világra jött, elrejtették arczát, titkolták körülményeit, csak nagyhangú frázisok hirdették, hogy megvan és pedig a magyar nemzet előnyére van meg. A kormánypárti sajtó egész örömrival- gással applaudált az ismeretlen csecsemőnek, dajkája, a miniszterelnök kebelén melengette, csak a kisujját mutatta meg, de elfedte a saskörmöket, nehogy halálos ijiedség fogjon el a torzszülött miatt.

Ez is politikai fogás. Időt kellett adni a nagy esemény után, hogy csilapuljanak kissé az idegek, elő kellett készíteni a talajt, mely ismét befogadja a mostohát, hangulatot kellett kelteni a mindenre kész kormánypárti sajtó utján, hogy a közönség csakugyan elhigyje, hogy valamit szorongat a markában, mikor ott tulajdonképennincsen semmi sem. Azaz van bizony! ... De nem nyereség reá, hanem a régi igának jáFelelős szerkesztő

BÁTHORY ENDRE.

A lap kiadója ;

A „PÁZMÁNY-SAJTÓ*

romszegei ki kalapált és hegyesre köszörült alakjokban.

Mert végre derengeni kezd. Félig meddig lehullott a lepel a kedves maszkról, a miniszterelnök megnyilatkozott, főbb körvonalaiban végre látni engedte, milyen hát az Ausztriával, illetve Körberrel megkötött kiegyezés, mely oly elkeseredett élethalál harcz közt nyert elintézést. Amit láttunk, megijjedt ünk tőle, pedig bizonyára azt az oldalt mutogatta, amelyet leghizelgőbbnek ismert fel a magyar nemzetre. És ha ez is ilyen szerencsétlen, minő lehet a másik, mely még azzal a bizonyos lepellel gondosan le van takarva.

Tiszától Wekerlé’g, Wekerlétől Bánffyig, Bánffytól S’zéll Kálmánig ezzel a kiegyezéssel nyomorítottak bennünket agyon. Most meg lett ujrázva. Olyan szédítő tánczot járnak odafent, akik az ország dolgát intézik, hogy folyton forogni kell eszeveszetten, öntudatlanul, mert ha meg- állanak egy pillanatra, hogy eszmél- kedjenek, feifordul veiuk a világ és hanyatthomlok bukfenczeznek lefele a hatalom magaslatáról, mint a sirály, mikor utolsó keserves dalát elfujta.

Széli is belekerült ebbe a forgatagba és most már járni kell rendületlenül, különben élettelenül terül el hatalmas idomitójának, az osztrák kapzsiságnak lábai előtt. Sem a tehetséget, sem a jóakaratot nála kétségbevonni nem lehet. De ha egy ilyen rendkivüli képességekkel felruházott miniszterelnök sem képes a magyar nemzetre kedvezőbb kiA szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető öaazea küldemények, pénzek, hirdetések, stb a „Pázmány- sajtó“ czimére küldendők, (Rákóczy utcza 25. sz.)

Hirdetések jutányos árban vetetnek fel Nyilttér sora 40 flllór.

A laj) megjelenik minden szerdán.

egyezést kötni mint epigon elődje, ebből az következik, hogy tarthatatlan ez az állapot, és mindenáron szakítani kell.

A magyar embernek se teste, se lelke nem kivánja már annak a viszonynak a fentartását, mely gúzsba kötötte a gazdaságunkat, elharácsolta készletünket, tönkretette mezőgazdáinkat, bevágta az utat iparunk fejlődésének. Szabadulni kíván ettől a nyűgtől, kapkod a levegő után mint a fuldokló nagybeteg, kiben már csak aether injektiókkal tarják az életet.

Ha kormányunk erőtlen a Lajt- hántuli követelésekkel szemben és akarva- nem akarva ismét lépre ment, appelálunk a parlamentre, appollá- lunk a népre, hogy fejtse ki ellenállását és ha a viperafajzat életébe kerülne is, vágja ki nemzetünk testéből azt a fekélyt, mely tönkretette életképességünket, a mely megfoszt a jövő reményétől, kiszolgáltat bennünket annak a népfajnak, amely rajtunk mindig csak élősködni akart, s még azt is irigy szemmel nézte századokon át, hogy úgy ahogy tengődünk.

Ha ez bekövetkezik, akkor aztán elmondhatjuk, hogy derengeni kezd, pirkad a Kárpátok bérczei felett egy jobb jövő reménye.

Segítsünk magunkon.

(A sajtó hatalma jé és rósz irányban.)

. .. És megeredtek az ég csatornái, és az özönviz elboritá a földet. . . Az emberek rémülve menekültek a hegyekre, hiába — a

TÁBCZA

Nagy Vinczéről.

Jctnkovics János elemi i-kólai igazgató levélben tudatta Somlyay József budapesti árvaházi igazgatóval, ki az elhunyt tanítványa volt, a nevelésügy fáradhatatlan bajnokának, Nagy Vinczének gyászos halálát. A tanítványnak a levélre adott válasza oly szép, olyan szivet-lelket megható, hogy elolvasása bizonyára kellemesen fog érinteni mindenkit, első sorban természetesen a nagymester személyes ismerőseit, másrészt mindazokat, kik a tanítvány hálás emlékezetében érzékkel bírnak felismerni a nevelésügy apostolainak legbecsesebb, legértékesebb jutalmát. Nagy ritkaság ez ma már közöttünk abban a feslett korban, midőn a növendékek jó része megfeledkezik arról a köteles tiszteletről is, melylyel tanárai iránt tartozik, kik érette fáradnak, műveltségüknek, tudásuknak emelésén buzgólkodnak. A levél szószerinti szövege a következő:

Kedves Barátom!

Elköltözött hát ő is, a népoktatás buzgó apostola, a tanítóképzés igazi nagy mestere: Nagy Vincze, a földi életpályáról egy jobb, egy boldogabb hazába.

Nyugodt, békés lesz neki pihenése a sirban, mert sok volt tanitvényának igazi szeretetót és hű ragaszkodását viszi magával örök nyugvóhelyóre.

Tanítóm volt 40 évvel ezelőtt az elemi iskola IV. osztályában. Csodálatos volt az ő tanítása. Az ő jelenlétében megszűntünk fizikai lények lenni, átszellemültünk vele együtt 8 ő vitt, ragadott bennünket magával az Istenséghez, a nemes erkölcsök, az igazi tudás kutforrásához. Lelket képezni, szivet nemesíteni nálánál nem tudott senki jobban. Hozzá fogható tanítót ón eddig még nem ismertem ez életben. Született ő e pályára, lelkét öntötte tanítványaiba.

Élénken ól lelkemben ma is képe annak a IV. oszt. tanteremnek, ott az udvarra néző kis igazgatói iroda mellett, (ti ebből osztályt csináltatok, ha jól emlékszem V.

VI. osztályt), melyben ő bennünket tanított. Három ablaka tanuló szobánknak a Kápolna udvarára (most már Eötvös-utcza, ha jól tudom) nézett, az én időmben ott állt még akkor sz. János kápolnája.

Ha ütötte a 8-at, vagy a 2 órát, alig vártuk, hogy nyíljék az ajtó. Komoly arcz- czal lépett be mindig közzónk, de elmosódtak e vonások, a mint hozzá kezdett a tanításhoz; jóságos, eleven tekintete átjárta egész lényünket s mi önfeledten csüggtünk a nagy tanítómester minden szaván. — Tanitói pályámon ez a tanterem maradt meg legélénkebben emlékezetemben; itt tanultam meg jó tanítómesteremtől: miként kelljen az embernek szivét és lelkét Istenéhez felemelni, ha imádkozik; itt tanultam meg, hogy az Istenbe vetett hit és erős bizalom a legbiztosabb támasz az élet nehéz küzdelmei között.

Nem tudtam és nem fogom tudni felejteni az én jó tanítómesteremet soha. Kivá-