Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)
1903-07-08 / 28. szám
XII. évfolyam. Szatmár, 1903. Julius 8 28-ik szám. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egy évre — — — — — — 6 korona — fillér Negyedévre — — — — — 1 „ 50 „ Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 4 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő BÁTHORY END R E. A lap kiadója; A „PÁZMÁNY SAJTÓ“ A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a „Pázmány- sajtó“ czimére küldendők, (Rákóczy-utcza 25. sz.) Hirdetések jutányos árban vétetnek fel. Nyilttér sora 40 fillér. A lap megjelenik minden szerdán. Szétmállott koloszsz. Annak lehetett hajdan mondani. Hajdan, mikor még a Kossuth Fe- rencz firmáját nem ismerték a magyar politikában. Egységes volt a függetlenségi párt, sziklaszilárdan állotta meg helyét az alkotmány sánczainak védelmében. Amint Kossuth magához ragadta a gyeplőt, nemsokára kettő lett az egyből. Most ismét „parturiébant monies,“ s ime megszületett a harmadik csemete is. Korcs lesz, vagy egészséges, vagy talán az anyja hal bele, — ki tudná megmondani. Mert nem lehet megtagadni, hogy megcsinálta a bravúros visszavonulást. Feladta a várat, melyet eddig hősi elszántsággal látszott védelmezni. Feladta a döntő pillanatban, mikor már csaknem a kezében volt a győzelem. Nem kellett neki, eldobta magától. A saját árnyékétól ijedt-e meg, vagy a bomladozó elle- fél sorai fagyasztották meg benne a vért, ezt a rébust titok fedi ebbe az órában. Tény, hogy meghátrált. Elvesztette az egyensúlyt az ütköző ponton. A természet törvényei szerint az ilyen processus után esésnek kell következni. A föld vonzerejének nem képes többé ellenállani a tömeg, ha nincsen támasztó pontja a levegőben. Buknia kell, másként nem lehet. Ez volt a végzete a Kossuth- pártnak is. Ott nyugodott a magasban a nemzeti követelések hatalmas vál- lain. Tiszteletteljes félelemmel tekintett reá az egész ország, hogy abban a szédítő magasságban., mely alatt szuronyerdő tátong és vérrel telítve folyik a patakok vize, mily hősi elszántsággal vivja a harezot, . . . nem önérdekből, — de nemzetéért! .. Oda kívánkozott fék hozzá az ország hazafias népe,1 itt hagyva a föld porában a salakot, mely mindig készséggel tapadt arra a fenséges symbolumra, melyet magyar koronának neveznek. Itt akarta hagyni a salakot, a hazafiatian renegátokat, s fel akart száilani oda a magasba, honnan a függetlenségi párt a nemzet e megszentelt jelvényével integetett felé. S mikor legfenségesebb volt a látkép, ime mi történt ?. . Kirúgta lábai alól Kossuth Ferencz a nemzeti követelésük bázisát, s ott maradt pártjával együtt fent a levegőben. Nincs egy szalmaszál, amibe kapaszkodni lehessen. Rettentő zuhanás volt reá a felelet, s ime a Kossuth-párt itt fekszik szétmállva, száz meg száz sebtől vérezve. Az első eszmélkedés rettenetes volt. Nekik és a nemzetnek egyaránt. Hallaniok kellett a közvélemény tomboló moraját, látniok kellett, mint fordulnak el tőlök azok azarezok, melyeknek tekintete eddig rájok volt szegezve. Hallaniok kellett a nemzet sújtó ítéletét, melyet a kishitüek fejére olvasott, kik ilyen nyomorult módon hagyták el a győzelmi zászlót. A nemzet pedig! . . A nemzet az első pillanatokban nem tudta, álom-e vagy való, amit a telefon és a táviró hirdet! . . Alig akart hinni!. . Alig mert annak tudatára ébredni, hogy amit beszélnek, szomorú valóság. Egy reménynyel kevesebb, egy csalódással több. Most már azon a ponton áll, hogy többé reméllni is aligha képes. Ily idegölő látványosság után, mely érzékszerveit a legmagasabb fokra csi- gázta, nem is lesz csoda. Mint aki elvesztette fejét, nem tudták, mit tegyenek Kossuth és hívei. Tény, hogy el is vesztették. El abban a mommában, mikor megkötötték a bánnal a paktumot. Mikor kiszolgáltatták a hatalomnak a nemzetet. Mikor a lábai eié dobták azokat a magasztos elveket, melyekért hónapokon keresztül megakasztották a parlament munkaképességét, melyek az ex-lexbe és a bukásba kergették az álláspontjához makacsul ragaszkodó kormányt. Fej Hogyha egyszer, valamikor Egygyé lennénk, Talán soha, soha meg nem Öregednénk. Ifj. Király Géza. — Az Isten keze, Gergely István térj magadba, borulj le 0 nagy hatalma előtt, valid be bűnöd, mert átkos szenvedés leszen mindnyájunk osztályrésze, ne akard tenvét- kedórt mindnyájunk bünhődósét, családunk árván maradását, ne akard, hogy e rút, fekete üreg legyen közös sirunk, a mi kálváriánk. Az Isten keze, Gergely István, térj magadba, mert van még fönt az égben Isten. Ziháló mellel súgták ezt már oda a kemény, kőszívű embernek, mert a fojtó gáz egészen ellepte a tárna belsejét s ólomként nehezedett mellükre, aztán haladt tovább a maga utján, hogy bejárva még a többi fülkét is, félelmet keltsen az emberekben, iszonytatóan szörnyű félelmet. És Gergely István gúnyosan, lenézően mosolygott munkástársai gyávaságán, kishitűségén, kik egy ostoba hangtól halálra rémülnek, kikben holmi erősebb fajta lég megfagyasztja a vért, megállítja az agy, az izom működését. — Az Isten keze, Gergely István, térj magadba! — hallatszott ismét egy hang. — Tudod e mi történt egy éve ? — és Gergely István megrándult egy pillanatra, szemei vadul forogtak, magas homlokára kiült a veríték. HÉ TAR CZ A. Ü Versek . . . i. Soha sem ismertem, Vele nem beszéltem, Csak a neve hangzott Édesdeden szépen; Csak az ajka mozdult Néha mosolygásra : — . . . Látva. Soha sem ismertem, Tán’ nem is szerettem, Mégis, mégis, mindig Csak utána mentem, Csak utána mondtam Csöndesen, susogva: — . . . Olga ! . . II. Hogyha pgyszer igazában Szeretnélek, Arany gyűrűt, szép jegygyűrűt Vennék néked. Hogyha egyszer, csak még egyszer Láthatnálak, Hired, neved szerte vinném A világnak. Lent a mélyben... I. . , . Valami különös hangot hallottak lent a bányában. Szokatlan volt és nagyon elütött az évtizedek óta működő csákányok egyhangú kopácsolásától; e különös hang némely tekintetben hasonlított a sakál kiáltásához, de nem sokban különbözött az éhségtől gyötört némberek jajgatásától sem. Kékes, folytó gáz ereszkedett le lassan a tárnára. . A munka egy darab időre megszűnt, az emberek szoborként állottak s üveges szemmel néztek maguk elé. Reszketve, összekuporodva húzódtak meg a félelmetes tárna komor, fekete falánál, száz sóhaj is elrebbent ajkukról s szánakozó pillantással néztek Gergely Istvánra. — Az Isten keze! — szólották némelyek. — A viheder! — hallatszott más oldalról.
