Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)
1903-04-15 / 16. szám
2 „H __E TISZEMLE“ (16-ik szám.) Má sodszor a gyér méh a szülőké. A szülőknek teimószetes kötelességük a gyermek testi-lelki jólétéről gondoskodni, őt nevelni. Ez a családi élet természetes rendeltetése. Gondoljunk csak ama bámulatos titkokra, melyeket az apai-anyai szív magában rejt, s melyek nekik erőt, hajlamot, kitartást adnak a gyermek neveléséhez; ezek mind a velük született jog és kötelesség bizonyítékai. Igen; a szülők kötelessége gyermekeik neveléséről gondoskodni Isten fönhatósága alatt. Ezt tőlük elvitatni nem lehet. Igaz, a társadalom, vagyis a családokból összeállított község, megye, állam, szintén bir joggal a nevelés terén, mert úgy az egyeseket mint a családokat felöleli; de nem ám velük-született jogaiknak megsemmisítésével, hanem azoknak hű megőrzésével. A társadalom a közös jólét ura, őre. De azért nem szüntetheti meg sem Isten (vallás), sem a szülök természetes jogait. Akármilyen társadalmi forma uralkodjék is, a gyermeknevelés joga Istentől és a szülőktől el nem vehető. A józan ész és a keresztény bölcselet mint ostoba badarságokat) bélyegzi meg azon tanokat, melyek az embert és a családot minden veleszületett jogával a társadalom önkényének rendeli alá. Ez nem más, mint a legtörpébb rabszolgaság. Ha a vallás őrei és a családok engednek gyermeknevelési jogukból, akkor legszentebb jogukról mondanak le és méltók lesznek sorsukra: a megszégyenítő rabszolgaságra. Már most kérdezzük meg a szocziális- tákat, hogy mit is akarnak ők, mikor társadalmi rendszerükkel a vallás és szülők gyermeknevelési jogát elrabolva a közös nevelést sürgetik ? Ugyan mivel akarják a szülői és vallási hatalom alól emanczipált nevelést helyettesíteni ? Ugy-e azzal, a mivel Francziaországban, a hol sokhelyt az istentagadó Kantnak katekizmusát tanítják. A vallás ő-rei és a szülők pedig nézhetik, hogy hogyan tanítják ki gyermekeik leikéből a legszentebb elveket. Azért kár a közös nevelés vallásosságát hánytorgatni I Hiszen már túl vagyunk azon együgyüségen, mely még mindig nem látja a vallásirtó elemek jogtipró törekvéseit I Okosak őkl Tudják, hogy vesztüket okozná, ha erőszakkal támadnának legszentebb jogainkra. Azért is a műveltség és közös jólét szent nevében, s azon kikötéssel, hogy a vallás és szülők nevelési jogát biztosítják, álutakon akarják őket a nevelés teréről leszorítani. Csak egyszer az övék legyen a nevelés, a többi magától jő 1 Idővel majd jő azután egy istentagadó professor vagy dar- vinista tanító, az majd fejére állítja a gyermek lelkét a tudomány és műveltség nevében. Egy szó mint száz : nem bizhatunk az olyan nevelésben mely legszentebb vallási és családi jogaink törmelékein épül fel. Ha pedig majd e jogainkat ismét érvényesíteni akarnék, akkor utoljára is csak az lesz hátra, hogy — miután iskoláinkat elvették — újra összekaparhatjuk filléreinket iskolák építésére, mert soha sem tűrhetjük, hogy vallástalan, pogány emberek neveljék gyermekeinket. Legszentebb jogaink feladása meg fogja magát boszulni 1 De hagyjuk eztl A mondottak eléggé mutatják, hogy a szocziális demokráczia mennyiben megy neki a természet törvényeinek. De még ettől is eltekintve, nézzük meg, hogy egyáltalán lehetséges-e a szocziális de- mohraczia elvei szerint államot alkotni. Igazán érdekesek a szocziálisták, mikor álmodozni kezdenek és leírják a jövendő szocziális társadalmat, az ő Eldorádójukat. Álmodozzunk csak velők egy kevéssé! Tehát senkinek sem lesz semmije, a mi őt valami helyhez kötné; a „nemzetközi szocziális“ világban senkinek sem lesz hazája. Nem lesz gyümölcsöző birtoka, minden jövedelmi forrása a munka erő, ezt meg magával viszi. Mily szép kóborélet fejlődik majd ki ebből; semmi sem akadályozza majd az embert, hisz a gyermekeket is az állam fogja dajkálni. Azután mindenki a munka után fog élni. De hát hogyan is osztjuk majd meg a munkát? Persze az lenne a legjobb, ha mindenki abba fogna, a mibe akar. Jaj, csakhogy ebből nagy galiba kerekednék, mert senki sem akarna utczaseprő vagy csatornatisztító lenni. Jó, hát akkor majd az elöljáróság tűzi ki mindenki számára a munkát. — Úgy? De az megint bajos lesz, mert még pályát sem választhatunk majd a „szabadság és egyenlőség“ minta országában. Hej, sok szocziálistának főtt már a feje ettől a munkafelosztástól 1 Schöffle pl. azt hiszi, hogy úgy kellene a bajon segíteni, hogy, ha jobb állásokra pl. az elöljárói hivatalokra sokan pályáznak, akkor le kell szállítani a fizetést. De igy aztán majd az utczaseprőnek nagy lesz a fizetése, a főispánnak meg kicsiny. Bellamy E. azt gondolja, hogy ha valamely foglalkozás után nagyon kapkodnak, akkor az illető foglalkozás munkaidejét meg kell kétszerezni, hogy igy elmenjen a kedvük tőle. De legszebb Bebel elmélete, a ki azt szeretné, ha az egyes foglalkozások sorba mennének, mint a falusi bíróság. Ma pl. generális lennél, holnap aztán esetleg állami kanásznak tennének meg. És még ezt is egész komolyan tessék venni, mert „nincs kizárva — mondja Bebel — hogy ezen teendők egyszerűen váltakoznak, melyeket aztán bizonyos időközökben meghatározott sorrend szerint minden munkás átvesz nemi különbség nélkül.“ Aztán ne feledjük, hogy minden termelő eszköz állami lesz, mint most a vaspályák, sóbányák, dohány stb. Mindenki az állam tulajdonán fog dolgozni és minden terményét be kell szolgáltatnia. Hej, akkor kell ám majd sok fináncz 1 De azért, ha még annyi lesz is, azt hiszem, az emberiség jó része csempészett czipőben fog járni, csempészett kenyeret fog enni stb. Szó a mi szó, az egész szocziális állam üres ábránd, egyszerűen lehetetlenség 1 Hisz a történelem is arról tanúskodik. Nem értettünk semmit sem az egész dologból, de azért mégis buzgón imádkoztunk, mig csak el nem aludtunk. IV. . . . Épen éjfél. Pista meg |a Juliska alusznak, de az én szememre nem akar leszállani az álom. Olyan fojtó, olyan nehéz a levegő. Úgy érzem, mintha az a szomorúság, mely ott ül folyton az apám arcán, ránehezednék az én szivemre, lelkemre. Sírni szeretnék, magam sem tudom, hogy tulajdonképen miért ? De úgy fáj látni napról-napra az apám sáppadt, komor arcát, az anyám szenvedő tekintetét . . . Éppen éjfél. Szobánkban félhomály dereng. Anyám a másik szobában alszik ; hetek óta most először nyugodtan, édesen. Nem hallom fájdalmas sóhajtását, elfojtott zokogását. Nyugalom szállott lelkére. Az apám még most sem feküdt le; dolgozó szobájában van, nagyon nyugtalan lehet. Két órája már, hogy folyton idehallik lépteinek nehéz, egyhangú zaja. Egyszerre valami fájdalmas kíváncsiság vett rajtam erőt ; valami kinos, mond- hatatlan, névtelen vágy, mely hajtott, űzött kifelé az ágyból: vájjon mit csinálhat most az apám ? Nem birtam elienállani. Csöndben kimásztam az ágyból s a dolgozószoba ajtajához lopóztam. Nagy repedés volt az ajtón jól be lehetett látni azon a szobába. A szivem mégis megremegett kissé, mikor a repedés felé hajoltam. Mit csinálok ? Lesem az apámat! Vissza akartam bújni az ágyba, de valami láthatatlan, titkos erő lekötött, nem birtam megmozdulni ... És aztán kitől féljek ? Senkisem lát, mindenki alszik. .... Az apám pedig csak egyre sétál fel s alá. Az óra már elütötte az éjfélt s ő még mindig fent -van és jár kel a szoba egyik végétől a másikig. Arca feltűnően sáppadt volt, a szemében valami különös, félelmetes tűz lángolt . . . Éppen felém fordult. S én összerezzentem kétségbeesett, vad tekintetétől. Egyszerre csak megállóit. Akkor vettem észre, hogy mi van a kezében: egy pisztoly. — Szent Isten, mit akar az apám ezzel a gyilkos szerszámmal ? 1 Iszonytató, rémes gondolat szállotta meg agyamat. Megzsibbadt tőle minden tagom s elállóit a szivem verése is. El szerettem volna rohanni az ajtótól, de meg sem birlam moccani. Csak álltam és bámultam öntudatlanul. Az apám pedig odalépett az Íróasztalához s elővett egy piros pecsétes levelet. Ajkához szorította azt és csókolta hosszan, fájdalmasan. Aztán elkeseredve dobta el magától a kis papirost s egy lépést tett előre — a szoba közepéig. Ott állott szemtől szemben velem. Oh, soha el nem felejtem ezt az arcot. A sáppadt, dúlt vonásokon rémes elszántság ült, villogó szemeiben sötét kétségbeesés honolt. S a hatalmas, nagy ember megtörve bámult az ajtó felé a — semmiségbe. Ha tudta volna, hogy ki nézi őt! Egyszerre csak felkapta a pisztolyt s a homlokához szoritotta azt. Pár pillanatig állott igy összeszoritott ajakkal, behunyt szemekkel. Hatalmas, széles melle lázasan lihegett. . . . Nekem a rémület elvette hangomat. Hideg verejték ütött ki homlokomon és elállóit a lélekzetem is. Vájjon igaz-e mindez, vagy csak álom ? Rettenetes perc volt 1 És ekkor halkan, észrevétlenül megnyílt a szemközt levő ajtó és egy fehér nőalak lépett be azon : az édes anyám. — Miklós ! . . Kétségbeesett sikoltás volt ez. Az apám megrettenve fordult az ajtó felé. A pisztoly kiesett kezéből. . . . Aztán lehanyatlott a székre, sáppadt arcát a tenyerébe temetve. Mit csináltál ember, az Istenért?! Hörgésszerű, szaggatott bang volt reá a felelet : — Meg akartam ölni magam 1 . . meg akartam ölni magam ! . . . És odaborult az anyám lábaihoz, görcsösen átkulcsolta térdét. S mormogta hörögve szinte érthetetlenül:
