Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)

1903-04-15 / 16. szám

3

H

hogy már a legrégibb időben élt az emberiség a birtoklás jogával. Már Abrahámnak mekkora kizárólag az ő tulajdonát képező birtoka és nyája volt! És sehol sem találunk népet, melynek fiai bizonyos földrészt le nem foglaltak volna maguknak és a hol a családok bizonyos jövedelmi forrást nem biztosiihattak volna maguknak mások kizárásával. Nyilván ez az oka, hogy a szoczi- álisták a történelem előtti korszakban keresik a közös-ügyes életet, a mely korszakról semmit sem tudunk.

A mint az első keresztények közös rendszere, úgy a szerzeteseké sem bizonyítja a szocziális közösség lehetőségét. Mert miként az első keresztények közös birtoklása csak termószetfölötti vallásos lelkesültség- ből magyarázható ki, úgy a szerzetesek közös birtoklása is. Tessék letenni a szegénység fogadalmát, ne tartson senki semmit a magáénak, elégedjék meg azzal, a mit elöljárói használatára rendelnek, akkor megy a közös birtoklás. De hogy a szocziális állam e fogalomra alapítaná az ő közösködését, arról mit sem tudunk.

Dugábadőlt terv tehát a szocziálizmus egész törekvése ! A szándéka jó, ha valóban a nép nyomorát akarja enyhíteni, de a mód, melylyel segíteni akar, nem jó. Nem jó, mert 1) a természet törvényeibe ütközik 2) lehetetlen ábrándokból áll. Ilyen lehetetlen ábrándos elvekért ezredéves múltúnk alkotásait elvetni nem lehet 1

De azért a társadalom baján mégis segíteni kellene 1 Azt konstatálni, hogy baj van és a bajon nem lehet segíteni, annyi mint az emberiséget a kétségbeesésbe kergetni 1

Ezt nem is mondjuk; igenis lehet a bajon segíteni, de nem a szocziálizmus elveivel 1

A baj orvoslására a legelső lépés Isten törvényeinek elfogadása és megtartása. — Az isteni törvények őrének, a lelkiismeretnek szavát tiszteletben kell tartanunk, mint minden törvény és biztonság alapját.

A keresztény bölcselet ragyogó érvekkel mutatja meg, hogy a szivünkbe irt isteni

— Hagyjatok meghalni ! Nem tudok tovább élni. Nem tudok, nem lehet, nem szabad 1

Anyám magához vonta a kétségbeesett embert, Csititgatni kezdte, mint a kis gyermekeket szokás. Pedig úgy reszketett szegény az ijedségtől.

— Ne beszélj igy, Miklós! Hát volna szived itt hagyni bennünket; engem s azt a három ártatlan gyermeket ? Mit vétettek azok neked, hogy árvákká akarod tenni őket? Hát szabad igy kétségbeesni? Ember, ember, mi bajod? Gyónd meg nékem!

És végig simította kezével az apám forró, lázas homlokát.

............Egyideig küzködött magában,

mintha meg akarna vallani valami nagy dolgot. Beszólni is kezdett, de elcsuklott szava.

— Nem lehet, nem lehet, hajtotta egyre.

— Tíz éve már, hogy együtt vándorolunk ezen a rögös, földi pályán — kezdte anyám — tiz éve már, hogy az a szerelem, mely összehozott bennünket, megmaradt tisztán, zavartalanul. Egy volt minden gondolatunk, minden érzésünk. A bajban mindig hü segítőtársad voltam s most ime kishitüen kétségbeesel és itt akarsz magamra hagyni a — gyermekeiddel. Oh, hát ezt érdemeltem én ?

Nem birta tovább, sirva fakadt és zokogott fájdalmasan, keservesen.

E T I S Z E M L E. (16-ik szám.)

törvény szentsége nélkül nincs alapja semmi emberi törvénynek, nincs biztonsága semmiféle társadalmi formának. És a történelem elvitázhatlan tanúbizonyságot nyújt a keresztény bölcselet e tételének beigazolására ; mert megmutatja, hogy az emberi nemzet annál mélyebben sülyedt a nyomorúságba, minél jobban eltért Istentől és Isten törvényeitől.

Hova is jutnánk Isten törvénye nélkül ? Mi képezné az államok és egyesek jogainak alapját a lelkiismeret törvénye nélkül ?

Érthetővé teszi ezt a következő eset.

Egy vagyonos gazdaember hosszabb útra indult s útközben a kocsissal diskurál- gatott.

Épen sürü erdő mellett vitt el üljük, midőn a jámbor kocsis beszéd közben Isten jóságával hozakodott elő, no meg, hogy a fődolog mégis a lélek üdvössége.

— „Ej, de együgyü ember kend, hogy még ilyesmire is ad valamit 1“

A kocsis szivében e szavakra nagyot nyilait valami. — Arczába tódult a vér és a lovak közé csapván úgy félvállról hátra szólt gazdájának : „Uram, uram, ne mondjon nekem ilyet 1“

— „Azután miért ne?!“

— „Hát csak azért, mert tudom ám ón jól, hogy gazduramnak mennyi pénz van a zsebében; épen elég volna arra, hogy egy ilyen földnek férgén, a milyen én is vagyok, segítene. — Azután hát ha nincs Isten, ha nincs lelki üdvösség, akkor gazduramnak az élete csak annyit ér én előttem, mint egy pipa-dohány. — Hátha most egyszeriben fejbeütöm a pénzéért, azután úgy elszelelek, hogy nem akadnak a nyomomra, úgyan ki fog számadásra vonni e tettemért, ha nincs Isten ? !“

Ez talán elég kézzelfogható bizonyítás volt. A hol nincs Istenbe vetett hit, a hol nincs lelkiismeret, ugyan mi őriz meg bennünket ott, hová a szurony nem ér és a rendőrség árgusszeme nem lát ?

A ki tehát az Istenbe vetett hitet szivünkből kiirtja és a lelkiismeret szent tör— Szólj hát, mi bajod ? Hisz a hitelezők ki vannak fizetve, nem kell félnünk semmitől. . .

Mintha valami szörnyű, rémes gondolat, valami iszonyú sejtelem villant volna meg az anyám fejében :

— Ember, te nem jársz jó utón ! Honnan kaptad azt a pénzt, a mit ma kifizettél ?

Nem hallatszott rá semmi felelet. Az apám lehajtotta fejét és hallgatott.

— Szólj, honnan vetted azt a pénzt? Csak talán nem . . . csak talán nem ?

Tovább nem birta folytatni. Elcsuklott a hangja és görcsös zokogásba fűlt.

— Igen !

Az apám mondta ezt a szót. Aztán odaborult az anyám lábaihoz és a hatalmas nagy ember elkezdett sírni.

— Bocsássatok meg, bocsássatok meg. Nem tehettem máskép !

Anyámnak a rémület elvette hangját. Időbe került, mig szólni tudott.

— Mit csináltál, Miklós! Ha most észreveszik a pénztárban a hiányt. . . Mennyi volt ?

— Négyszáz forint. Holnap rovancso- lás lesz a pénztárban, észreveszik a hiányt és akkor végem van. Nem, ezt a szégyent nem érthetem meg. Hagyjatok meghalni. Amit tettem, értetek tettem, nem lehetett máskép. Bocsássatok meg 1

Egy kissé lecseDdesült, aztán folytatta:

vényét felfüggeszti, az megássa minden jognak és biztonságnak a sírját. A szocziálizmus pedig ép e nélkülözhetlen alapot veti el s igy alap nélkül a levegőben függ ábrándos terveivel.

Ha a beteg társadalmat meg akarjuk gyógyítani, akkor minden tervezetet Isten törvényeire kell építenünk, melyeket ő vagy természetünkbe irt, vagy pedig legfőbb szuverén hatalmával pozitive kinyilatkoztatott.

Isten oltotta az ember természetébe a jogot, hogy oly tulajdonvagyont szerezhessen magának, melynek gyümölcsével biztonságba helyezheti magát az öregkor vagy betegség nyomorúságai ellen. — E jogot az embertől elvenni nem szabad, mert e jog nélkül az ember boldog nem lehet.

Igaz, hogy egyesek visszaélnek e joggal és mások rovására mértéken túl terjeszkednek. — De ebből nem következik, hogy a jogot teljesen meg kell szüntetni 1 Nem, csak korlátozni kell! Ugyancsak fura orvos volna az, a ki a vérmes embert úgy akarná megkúrálni, hogy minden vérét lecsapolná az utolsó cseppig. — Pedig a szocziálizmus épen ilyenformán akarja a beteg társadalmat meggyógyítani. #

Nem tagadom, hogy Isten törvényeinek megtartása csak első feltételét és alapját képezi azon tervnek, mely a társadalmat ujjáteremtheti és meggyógyíthatja, de addig kárbaveszelt erőlködés légvárakat építeni, mig ez az alap meg nincs vetve.

Nincs semmi, a mi Isten legfőbb szuverén hatalmán s az azon alapuló természeti és kinyilatkoztatott törvények szentségén kívül állandóságot és biztonságot nyújthatna a társadalomnak.

Kezdik ezt belátni már az egyházüldöző hatalmak is. —• Nemrégiben az egyik hatalom képviselője, a ki maga is Krisztus ellenségei közé tartozik, azt kérdezte a minden vallást és erkölcsöt lábbaltipró szoczi- álistáktól, hogy mivel fogják a vallást helyettesíteni ? „Semmivel“ volt az őrült felelet.

De ettől még a mérsékeltebb Istent tagadók is irtóznak és azt követelik, hogy

— írtam a rokonoknak, az ismerősöknek, kértem, könyörögtem fűnek-fának —és nem kaptam egy árva garast sem. Van egy jó barátom, 500 forinttal tartozik —a szebb, boldogabb időkből. Most visszakértem tőle a pénzt; még válaszra sem méltatott.

Oh, hát nem fogja el az ember szivét ilyenkor a kétségbeesés 1 ? Régi, jó embereim mind elhagytak, egyik sem akar segíteni. Sehol semmi remény, mindenütt csak kétségbeesés !

— Oh, ne beszólj igy. Az Isten jó és kegyelmes.

— Az Isten ? Hahalia, az Isten ! Nagyon keserű tréfa ez édesem. Én már rég meggyőződtem arról, hogy nincsen. Ha pedig van, akkor csak a sátán lehet az. Hát mit vétettem ón neki, hogy igy sújt! Zugo- !ódtam-e ellene, áthágtam-e parancsait? És a gyermekeimet nem neveltem-e iránta való szeretetben ? Nem, nem lehetsz te Isten igazságos, kegyelmes, hogy igy ártatlanul belekónyszeritettél a bűn fertőjébe. . . .

Nem sirt most már az édesanyám. Arcára valami szokatlan eróly ült. Még sohasem láttam őt ilyen határozottnak.

— Kishitű 1 Már Istenben sem bízol, mikép kívánhatod hát, hogy megsegítsen? Nézz reám. Éa asszony vagyok, gyönge asszony. Reám is sokszor nehezedett a som keze s azért mégsem csüggedtem el soha, mert hittem az Istenben, mert tudtam imád-