Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)

1903-04-01 / 14. szám

3

H ET 1 S Z E M L E (14-ik szám.)

téie'eket. Hu a harcz kikerülheteLlen, Ők állapítják meg a küzdelem helyét, idejét, a fegyvernemet s a küzdelem összes egyéb körülményeit; az ő feladatuk kellő óvatossággal egyenlővé tenni a küzdő felek között a párbaj esélyeit s szigorúan betartatni velők a párbajszabályokat. Joggal mondhatjuk,hogy az ellenfelek testi épsége, sőt élete a segédek kezében van s ha ők lelkiismeretesen, minden erejükkel a véres harcz megakadályozásán dolgoznának, a párbajok nagy része komolyabban és nemesebben végződnék, mint igy, hogy minden csekélység miatt fegyvert adnak kezükbe.

A fegyverekre nézve az a lényeges, hogy valóban alkalmasak legyenek halálos seb ütésére s hogy a felek valóban élelöket koczkáztassák. Ha a párbaj nélkülözi a komolyság jellegét, vagy ártalmatlan fegyverekkel vivatik, lovagias elégtételről nem lehet szó. Meg kell azonban jegyezni, hogy a mai lovagias felfogásnak elég van téve, ha az ellenfeleknek komoly szándékuk volt az életveszélyes harczot megvívni s nem volt tudomásuk p. arról, hogy segédeik a pisztolyo kát csak vaktöltéssel látták el.

Az elmondottakból világos, hogy az amerikai párbaj tulajdonképen nem párbaj. Eunél ugyanis a felek nem szállanak személyes harczba, hanem egy fehér és egy fekete golyóval sorsot húznak ; akire a fekete golyó esett, köteles meghatározott időn belül megölni magát. Ez tehát, hogy úgy mondjam váltó az öngyilkosságra, melyet lejárta előtt okvetlenül rendezni kell.

Utolsó de nem lényegtelenebb jegye a modern párbajnak, hogy csakis becsületbeli ügyek eldöntésére szolgál. A párbajkódexek felfogása e tekintetben az, hogy a sértő fél lovagias elégtételt nyújt azáltal, hogy a kihívást elfogadván, a sértett felet magához méltó ellenfélnek tartja s a jogtalan támadásért tényleges elégtételt ad, midőn életét teszi koczkára, hogy a megsértett becsületet kiengesztelje ; viszont a sértett fél azáltal bizonyítja a becsületén esett csorba jogtalan voltát, hogy kész inkább meghalni, mint legdrágább kincse, becsülete nélkül élni.

Ebből természetesen az következik, hogy párbajt, csak lovagias elégtételre kópesitett emberrel lehet vívni. — Megesik azonban, hogy lovagias elégtételre képtelen, vagy legalább sokaktól ilyennek ítélt ember hívja ki ellenfelét. Az ilyen párbajt, ha létre jön, „kiállásnak“ mondják. Itt a sértő fél a gyávaság vádjának kikerülése végett megvív el'enlVlével : ad, de nem vesz elégtételt. Ilyen „kiállásnak“ tekinthető minden megvívott párbaj, melynek befejezése mán a sértő fél nem bekül ki a megsértettél.

Ha valaki azt kérdezné tőlem, hogy a „becsületbeli ügyek“ tág fogalma alatt mit értek, nem tudnék röviden felelni. A párbajkódexek erre nézve nem adnak pontos, kimerítő meghatározást, ha pedig a nap-nap után előforduló párbajok leírásában keresem a becsületbeli ügy fővonásait, csak azt látom, hogy azok legnagyobb részénél nem a szó igaz érzelmében vett becsület, hanem a sértett hiuságés érzékenykedés játszsza a főszerepet. Ha a történelemtől kérdem, hogy mely ügyeket kell becsületbelieknek tartanom, szétágazó, egymásnak ellenmondó feletet kapok. — A rómaiaknál és görögöknél az volt a becsületes ember, ki polgári kötelességeit híven teljesítette, hazájának hű fia volt és kir alacsony származása nem tett becstelenné. Innen van, hogy a klasszikus ó-korban

hiába keressük a modern párbaj hasonmásait. A hires cynikus bölcselőről, Krateszről olvassuk, hogy Nikodromosz zenész arczul- ütö'te őt. Kratesz nem hívja ki őt párbajra, hanem az arczulcsapás dagadt helyére ily feliratú táblácskát akaszt : ezt Nikodromosz tette. S Athen okos polgárai nem Krateszt, hanem a durva Nikodromoszt Ítélték el. — Piutarchosz beszéli, hogy a görög hajóraj parancsnoka, Eurybiadesz egy alkalommal botot emelt vitatkozás közben Themisztok- leszre, de ez nem tekintette a manapság súlyos sértésnek minősített dolgot személyes becsülete megsértésének, hanem bölcs higgadtsággal igy biztatta őt: nem bánom üss, de hallgas meg ! — Caesar nem kér elégtételt. Cato sértegetéseiért, sem Pompeius nem vonja kérdőre Caesart gyalázkodásaiért.

A barbár germannok felfogása már egészen más; ott a személyes szabadság és sérthetetlenség maga a becsület volt s ezek megtámadottól fegyveres elégtételt, véres jó- vátevést követelt a megsértett. — A két felfogás ellentétes voltát szépen jellemzi az az eset, mindőn a magát sértve érző teuton fejedelem párviadalra hívta ki Marius római hadvezért. Ez a kihívásra e lakonikus választ adta: ha megunta életét, akaszsza fel magát 1

A keresztény vallás érdeme, hogy ledöntvén a választófalat nemes és nem nemes, szabad és rabszolga között, a becsületet minden ember birtokává tette, mindenkitől egyformán megköveteli s fogalmát is tüzetesebben meghatározta. E fölfogás szerint a becsület nem egyéb, mint az egyednek erkölcsi értéke, mely emberi, polgári, társadalmi éa hivaialbeli összes kötelességeinek hű teljesítéséből áll. Ez a becsület valóban értékes, pótolhatatlan kincse az embernek ; jobban disziti a férfiú homlokát, mint bármely királyi korona. De talán épen azért, mert ily drága kincs, elvonul a nyilvánosság elől és birtokosának tiszta öntudatában, nemes önérzetében él, mint drága gyöngy a tenger mélyén, tiszta arany a kősziklák érczereiben. A párbajban nem is az ilyen értelemben vett becsület szerepel, mert ezen nem üt csoibát a gyanúsító szó, rosszlelkü ráfogas, a durva tettlegesség. Ezt csak birtokosa kisebbítheti, vagy semmisítheti meg, de kívülről jövő támadás soha !

Ámde az ember, mint társas életre hivatott lény, viszonyban áll embertársaival s emiatt természetszerűleg arra törekszik, hogy belső, erkölcsi értékét mások is elismerjék.— A párbaj szempontjából csakis akkor beszélhetünk becsületről, ha a kortársak elismerik az egyed erkölcsi értékét, vagyis becsületesnek tartják az illetőt. — Ki nem venné észré, hogy itt két tényező van: az ember erkölcsi értéke és a társadalom elismerése; amaz belső, maga a lényeg, emez külső, esetékes, a szokások és divatos felfogásoktól függő; amaz függetlenül is megállhat, létezhetik, emez csak akkor bir értékkel, ha azon, mint létezőn alapszik. Kétségtelen tehát, hogy erkölcsi értékemnek kortársaim részéről való elismerése csak akkor emelheti önérzetemet, ha belső, erkölcsi értékemnek megfelel. — Ha lelkiismeretemet olyan bűn tudata terheli, melynek nyilvánosságra jutása becsületemtől fosztana meg kortársaim előtt, már becstelen vagyok akkor is, ha kortársaim a becsületesség mintaképének tekintenek. Viszont, ha lelkiismeretem tiszta, bármit is tartanak rólam az emberek, becsületes vagyok.

Minthogy azonban a szem nem mindig:

dóm, a borzalom volt-e nagyobb bennem, vagy a felháborodás a miatt, hogy úgynevezett becsületbeli ügj'ekben még a XX. század is az ö’döklő fegyverekben látja az „ultima ratio“-t! Onkénytelenül támadt bennem kérdés, mikép lehetséges az, hogy felvilá- gosodottságára és humanizmusára oly büszke korunk minden tételes törvény ellenére nemcsak megtűrni a barbárság e kiáltó maradványát, de sőt. a becstelenség bélyegét, süti annak homlokára, ki bizonyos „kényes“ üsyek elintézésében nem a párbajhoz folyamodik. Kerestem az okokat, a melyek szükségessé teszik, hogy ifjaink hamarább ismerkedjenek meg a párbajkódex törvényeivel, mint felsőbb tanulmányaik alapfogalmaival ; az okokat, melyek érett férfiakat, sőt — mint legutóbb is történt — 60—70 éves öreg urakat is oda- kényszeritenek a pisztoly csöve, vagy a kard hegye elé.

Gyakori elmélkedéseimnek és hosszas tanulmányaimnak eredményét nagy vonásokban önök elé tárom, m. t. Hölgyek és Urak, s tüzetesen körvonalozván a mai, modern értelemben vett párbaj fogalmát s kijelölve az úgynevezett becsületbeli ügyek körét, igye kezni fogok világosan kimutatni a párbaj ész — és erkölcsellenes voltát.

A párbajt nemcsak az erkölcstan, hanem a párbajkódexek is következőleg határozzák meg: a. párbaj két személynek elő- leges megegyezés folytán, segédek jelenlétében, bizonyos szabályok szerint, a megsértett becsület helyreállítása czéljából öldöklő fegyverekkel vívott veszélyes harcza.

A párbaj lényegéhez tartozik tehát, hogy abban két személynél, a sértő és a sértett félnél több részt nem vehet, hogy előleges megegyezés folytán, a kihívás és ennek elfogadása után jön létre. Nem párbaj tehát, hanem egyoldalú fegyveres támadás, midőn a támadó fegyverrel kezében arra kényszeríti a megtámadottat, hogy fegyvert ragadva azonnal védelmezze inagat. Épen igy nem párbaj az sem, hanem hétköznapi verekedés, midőn két személy haragra gyulva azonnal megütközik. Midőn pedig a becsületében megsértett orozva ront ellenfelére, hogy a sérelemért magának elégtételt vegyen, közönséges gyilkosságot követ el.

A párbaj lényegéhez tartozik továbbá, hogy általánosan elfogadott szabályok szerint folyjon le. A polgári büntető törvénykönyv is csak addig veszi enyhébben a párbajt, csak addig minősíti különleges vétségnek, mig az általánosan divó szabályok szerint vivatott. Ha p. a párbajozók a kitűzött időnél hamarabb, vagy későbben lőnek, vagy a meghatározott távolságot megrövidítik s a párbajban sebesülés vagy haláleset történt, nem párbaj, hanem szándékos emberö'és, illetve súlyos testi sértés miatt kell törvényt állaniok.

Okvetlenül szükséges, hogy a párbaj segédek jelenlétében és öldöklő fegyverekkel vivassék. Általános törvénynek tekinthető erre nézve, hogy mindkét fél két-két segéddel jelenik meg a küzdelem színhelyén, fegyverül pedig c?ak a pisztoly, a kard és a vivő tőr között eshetik a választás. — A segédek szerepe rendkívüli fontos, minihogy a sértő és sértett fél a kihívás után nem érintkezhetnek többé egymással, csakis az általuk megnevezett segédek közvetítésével. A segédek döntik el, van-e helye a fennforgó esetben párbajnak, vagy nincs; ők mérlegelik a sértés nagyságát és ehhez képest ők állapítják meg a könnyebb vagy súlyosabb fel -