Heti Szemle, 1902. (11. évfolyam, 1-52. szám)
1902-02-26 / 9. szám
2 HETI SZEML “ (9-ik szám.) Színészek bajai. Panasz, mindenütt csak panasz. Pang a kereskedelmi forgalom, tengődik a gazda, sínylődik a nép. Azért hallunk mindenfelől panaszszót és kedvező jelenségekről csak szórványosan vagy egyáltalán nem kapunk hirt. Az összes foglalkozási ágak hálátlanok- naknak bizonyulnak. A létért való küzdelemben egyik sem vértezi az egyént nyomasztó gondok ellen. Sok az ember, kevés a kenyér. Minden pálya túlságosan ellepve, túlterhelve. A művészi pályákon haladók sem felelhetnek meg tulajdonképeni ideális feladatuknak, mert a megélhetési nehézségek komor réme elijeszti őket magasabb, nemesebb czélok megközelítésétől. Színészeink legfeltűnőbben szenvednek e baj alatt. A legutóbbi őszi szerződtetések után háromszáznál jóval több színész szerződés nél kül maradt. Mind e színészek mint ifjak vérmes reményekkel léptek pályájukra s a Múzsáért való rajongás hevítette ifjú lelkűket. Dicsőséges jövő tündére csalogatta őket ellenállhatatlanul a czifra, csillogó vászonvilág légkörébe. Bíztak és hittek. Hitték, hogy az előttük elterülő ösvény sima, mint a színpad deszkái és bizalmukban nem vettek észre rajta semmi göröngyöt — s im mily keserűen kénytelenek csalódni. Koplalniok kell azoknak, kiknek hazafias missziót teljesíteni lenne feladatuk. „A nemzet napszámosai“ — napszám nélkül maradtak. Hogyan lehetne ezen segíteni ? Az ez ügyben kiadott miniszteri rendelet azt mondja, hogy a vizsga, melynek eredményétől függ, lehet-e valaki szinésznövendék, szigorittassék s csak kiváló tehetségek vétessenek föl szinésznövendékeknek. Ez az elv művészeti tekintetben nem rósz, de a gyakorlatban nem sokat ér, mindenek előtt pedig nem segit a mai színészek bajain semmit sem a jelenben és keveset a jövőben. Mert a színtársulatok személyzetei között vannak elsőrangú színészek, segédszinészek és karénekesek. Már most, ha a vizsgálatokon csakis elsőrangú tehetségesek vétetnek föl, ezeknek méltó helyök a főszereplők között van. A hős, ki életét társáért koczkáztalta, itt nyugszik, a megmentett pedig ól. Én vagyok, ki most hozzátok beszélek. Ha ő nincs, ki tudja élnék-e? Talán már rég a sírban pihennék szegény szüleim s rokonaim nagy bánatára. De nemcsak azért nevezem őt hősnek, mivel életemet mentette meg, hanem azért is, mert ő az erénynek, az önfeláldozásnak mintaképe, hőse volt. Lelke a magasba tört. El akarta érni a theologiai kiképzés legmagasabb fokát, hogy igy a tudomány fegyverével legyőzze az Egyház ellenségeit. De a sok búvárkodás, mig lelkét kiképezte, testi szervezetét megrendítette. A lélek erős volt, de a test gyönge. Megtörve, betegen jött vissza az örök városból, hol oly szép sikerrel végezte tanulmányait. Nem szólok alázatosságáról, szelídségéről, jószívűségéről, hisz ti is ismertétek őt, közöttetek ólt, mint gyermek, mint papjelölt. Neve, Holub, híven jelzi szelíd lelkületót, galamb volt ő, a szelídség és szeretetnek galambja. Elmondhatjuk róla, hogy az erényeket hősi fokban bírta. A jó Isten adja meg neki az örök nyu godalmat s az örök világosság fónyeskedjék neki. Nyugodjék békességben. Amen.“ Nem lehet kívánni tőlük, hogy vidékre kóristáknak szerződjenek. — Vagy ha őket is főszereplőknek szerződtetik, kik fújják a kórust és játszanak kis szerepeket? — Azután meg kevés az olyan tehetség, amelyet akár a legjobb szinész-szakértő a vizsgán azonnal felismerhetne. Legtöbb esetben a tehetségnek művelődésre, gyakorlatra, szóval kiforrásra van szüksége s a tehetségnek kiművelésre alkalmas csiráját sokkal nehezebb felismerni, semhogy a felvételi vizsga csalhatatlanságában bízni lehetne. Van rá elég példa, hogy olyanok, kiket csak kegyelemből eresztettek át a felvételi vizsgán, később izmos, erős tehetségek lettek. De nemcsak a jövő szinésznemzedék, hanem a mainak megrendszabályozásá' is határozták el. Vannak a vidéken daltársulatok miniszteri konczesszióval. A nevük „daltársulat“1 ugyan, de azért eddig mégis befejezett cselek- vésü, önálló színdarabokat adnak elő. A kis városok és községeknek ezek a színtársulatai. Ezeknek a társulatoknak ezentúl befejezett cse- lekvésü darabokat nem szabad jatszaniok. Miért nem ? Kinek ártanak ezzel ? A művészetnek tán, vagy a missziónak, melyet teljesíteni lennének hivatvák? — A kontár marad kontár, akár összefüggés nélküli, akár pedig egy darabba tartozó jeleneteket ad elő. A közönség pedig szívesebben látja és hallja, ha egy ösz- szefüggő darabot játszanak; az illető színészek művészeti jelentősége vagy jelentéktelensége marad mindkét esetben egy és ugyanaz. A színházat a kultúra egyik legfontosabb terjesztőjének hirdetjük és mégis meggátolják, hogy az ilyen kisebb társulatok hazafias misz- sziót teljesíthessenek ott, ahol szükség van reá. A miniszter is, a szinészegyesület is megtiltja egyesületi tagoknak az ilyen kisebb társulatoknál valp szereplést. Szóval, akadályokat gördítenek az elé, hogy a kis helységeknek is jusson szini előadás és lehetetlenné teszik a tagoknak, hogy ott keressenek szerződést, ahol kaphatnának. Hagyján volna ez az eljárás, ha ezáltal elérnők a czélt, hogy színészetünk művészi sziszvonala emeltetnék. De jogosan kételkedhetünk abban, hogy az az eljárás, ha ezáltal elérnők a czélt, hogy színészetünk művészi színvonala emeltetnék. De jogosan kételA nép meghatva hallgató e szavakat s könycsepp ragyogott mindenik szemeken. A pap mógegyszer behintő szentelt vizzel a sirt, megcsókolta a sirkövet s néma meghatottsággal távoztak mindnyájan. Az égből talán egy mosolygó, szelíd angyali arcz tekintett le a kegyelet és ba- ráti szeretet ezen különös nyilvánulására. Sikárlói. Hogyan járt Négyesi János? Hires Eperjes városában nagy szomorúság ütötte fel tanyáját a felett, hogy az Isten Karaffával áldotta meg a lakókat, aki csak úgy bánt az emberekkel, mint a gazd- asszony a csirkével. Hej be jó, hogy régen történt, de még jobb, hogy sohasem fog ismétlődni, hacsak nem szakad ismét ránk valami Murávjóf vagy Mencsikoff, amitől félni ugyan semmi ok nincsen. Karaffa uramnak az a jó szokása volt, hogy a várost éjjelre körül vétette őrökkel, szabad volt mindenkinek ki- és besétálni, még a városon kivül eső „Cserepesébe is betekinteni, hanem aki kiment, bejött, annak nevét egy nagy könyvbe Írták be. Az említett városon kívüli fogadóban minden kedhetünk abban, hogy az az úgynevezett daltársulati színész, akitől az önálló darabokban való közreműködés jogát megvonják, ezért hűtlen lesz Thaliáhqz és ezentúl krumplit fog kapálni. Aki egyszer a világot jelentő deszkákon járt, ritka eset, hogy megválnék tőlük. Játszik biz az, ameddig bírja s ha nem személyesítheti Hamletet, beéri a legroszabb esetben Paprika Jancsi szerepével is. Igaz, hogy az ilyen egyén már nem színész, de mire jó, ha valakit kényszerítünk, hogy magasabb értékű szerepek helyett haszontalan trágárságokat adón elő? Nem-e helyesebb, ha azok az egyesületi tagok, kik arra rá vannak utalva, kisebb helységek közönsége előtt jó színmüveket játszanának, mintha kenyérkereset nélkül kénytelenek szűkölködni. Látszik ezekből, hogy a miniszteri rendelet és a vele kapcsolatos szinészegyesületi határozat drákói intézkedései teljesen figyelmen kivül hagyják a régi és uj rend közti átmenetet. Egyszerre akarnak uj rendet teremteni, tekintet nélkül arra, hogy ezáltal sok színészt, köztük nem egy tehetségest is, megfosztanak a megélhetés lehetőségétől. Ezekkel az intézkedésekkel egyébiránt a komédiás truppoknak is kitárják a kapukat és ezek nagyobb számmal fogják ellepni a vidékét, mint eddig. S kérdjük, nem-e hasznosabb, ha bármely roszul előadott magyar előadásokat hallgat a közönség, mintha csepürágó truppok dévajságain mulat. Amazok legtöbb esetben hazafias missiót teljesítenek, ezek csak pillanatnyi, még a kétesnél is silányabb értékű élvezetet nyújtanak, teljesen elrontják a jóizlést és terjesztik a rósz erkölcsöket. Az elnök búcsúja. Folyó évi február hó 24-ón délelőtti 10 órára plónumba hívta a kir. törvényszék volt elnöke, Oalba Lajos pécsi kir. főügyész, a vezetése alatt áloLszatmárnémetii kir.törvény- szék bírói karát, hogy még egyszer s utoljára elfoglalja azt az elnöki széket, a melyből 7 éven keresztül kiváló szaktudással, lankadatlan buzgósággal, páratlan erólylyel és sikerdus munkássággal működött az igazságszolgáltatás terén, s hogy erről a helyvasárnapon három mesterlegény szokott volt mulaini öreg estenkint. Egy kiállhatatlan ember azonban mindig odatolakodott a három borozó közé s kihívó modorával, kérdéseivel igen felzaklatta a becsületes legények szivét. Boszut forraltak ellene. Mit tegyenek? Meg nem dögönyözhetik, mert a város parancsnoka, Karaffa ur azt hinné, hogy lázadókkal van dolga és szigorú büntetést kapnának. Végtére kitudódott köztük, hogy annak a neve, a kit ők oly igen szeretnek, Négyesi János. Ezen alapult a boszuterv. Egy este amint mulattak, az egyik legény azon ürügy alatt, hogy neki dolga van, elindult hazafelé. Az őrháznál pedig szokás szerint megállítják. — Mi a neve ? — Egyesi János. — Jól van, mehet. Nemsokára jön a másik mesterlegóny, annál sem tesznek kivételt, megállítják azt is. — Hogy hívják ? — Kettesi Jánosnak, szolgálatjukra.
